FELÉBREDT CSIPKERÓZSIKA-ÁLMÁBÓL  A VÁMOSATYAI BÜDY VÁRROM

 

 

       Manapság sokat hallok, olvasok a szülőfalum, a " Bereg mintafaluja" címet viselő Vámosatyáról és a határában található -  a nem nagy hírnevű, de létezett és a romjai még ma is láthatóak - Büdy várromról. Változik a világ, de vannak értékek, amelyek örökre megmaradnak. A falvaknak, így Vámosatyának is vannak örök értékei, ami a varázsát adja ennek a településnek. Nekünk pedig kötelességünk ezeket a jövő nemzedékek számára átörökítenünk. A több, mint 700 éves szülőfalum lakói ma is olyan közösséget alkotnak, amely a természeti értékek megőrzéséért képesek összefogni és dolgozni azért, hogy ma is élhető falu legyen Vámosatya. Amikor a szülőfalumról olvasok, hallok, a költő bölcs sorai jutnak eszembe, miszerint: "Akitől nincs messze az élet határa,/ Nem előre szeret nézni, hanem hátra." Különösen ha az a "hátra" a boldog, gondtalan gyermek- és ifjúkoromat idézi, jelenti. A vadregényes Beregi-Tiszahát pedig az a hely, amihez erős gyökerek kötnek az életem 76. évében is. Büszke voltam és vagyok ma is az örökségét őrző, szépülő, ápolt emlékhelyekben gazdag szülőfalumra még akkor is, ha közel 50 éve hagyta el a lábam a szűkebb pátriámat, mert a szívemben, lelkemben mindvégig beregi ember maradtam. A falu híreit ma is figyelemmel kísérem.                                                                                                                                                    Hajdanán otthon az igen tisztelt öregjeink arra intettek bennünket, ha a házainkat, a portáinkat, az emlékhelyeinket, a temetőnk sírjait nem ápoljuk, javítgatjuk, azokat a természet lassú pusztulásra ítéli.

 

                  

Így történt volna a várrommal is, ha Vámosatya lakóközössége, elöljárósága, közülük is a leglelkesebb, Szász József, a falu polgármestere nem karolja fel a lehetőséget, nem álmodik egy merészet, hogy a már helyreállított XIII-XIV. századfordulóján épült templom és a XVII-XVIII. századfordulóján a helyi mesterek által épített négy fiatornyos fa harangtorony mellett egy újabb csoda, a várrom felújítása csalogassa a falunkba a túristákat. A falubelieket pedig büszkeség töltheti el akkor, amikor a terv megvalósulásával a környék idegenforgalmát erősíthetik.

.........és az álom valósággá vált. 2022. decemberében az érdeklődők számára be is mutatták a megszépült várromot. Az újabb túristacsalogató megvalósításában Szász Józsefet a falu közössége is segítette. A kitartó kutatómunkájával dr. Szabó József János, hadtörténész hozzájárult ahhoz, hogy a nagy álom beteljesülhetett. Aki Vámosatya Jószolgálati Küldötteként 2006 óta segíti a falu történetének feltárását. Szabó úr méltán lett a községünk díszpolgára. A szenvedélyes és eredményes kutatómunkáját könyveiben is megörökítette, újabb és újabb ismereteket tár fel a falunkkal kapcsolatban, és lep meg bennünket érdekes írásaival napjainkban is. Minden tiszteletem és elismerésem Őt illeti. 

    A várral kapcsolatos képeket, a VIDEO-felvételt és az írásokat megismerve döntöttem, tollat ragadok, hogy a gyermek-és ifjúkori emlékeimet felidézzem a várrommal kapcsolatban. Hagyom szárnyalni az emlékeimet azzal a reménnyel is, hogy az otthon maradtaknak , a korosztályombelieknek is kedves emlékeket idézek fel. Vannak emlékek, amelyek örökre belénk vésődnek. Jólesik néha előhívni őket. Most azonban hívás nélkül is tódulnak a régi történetek. Akkoriban szabadon, bátran, biztonságban, vidáman barangolhattunk a falunk határában. Különösen az iskolai szünetekben töltöttünk sok időt a természetben. A várig / ahogyan mi neveztük / a legrövidebb út a református parókiával szemben , a tsz  majoron át egy földút vezetett. Elhagyva a hatalmas juhhodályt, a tehén-  és lóistállók következtek, aztán egy parlagon hagyott terület / a kalászosok cséplése zajlott itt aratás után /, majd kisebb szántóföld, akácsor és a gyümölcsös tarkította a tájat. A gyümölcsös határánál már megpillanthattuk a várrom nyugati sáncának tetején a büszkén, de magányosan álló hatalmas öreg vadkörtefát. Tavasszal a dús, pompás, illatos virágait csodáltuk, kora ősszel pedig a fanyar ízű vadkörte hullása hívogatott bennünket. A várromot sánc veszi körül. A sánc északi és keleti részét már gyermekkorunkban akácos népesítette be. Tavasszal itt szedtük a legszebb, sötétlila, illatos ibolyát. A sánc déli és nyugati oldalában a ravaszdi rókák ástak maguknak búvóhelyet. A rókalyukaknak több be- és kijárata volt. Rendetlen volt a rókalakhelyek környéke, tollak, csontmaradványok jelezték, kik laknak itt. Szinte naponta ébredt a falu lakói közül egy-egy család arra, hogy megszabadították néhány baromfitól a ház népét. Különösen az erdőhöz közelebb lévő portákat látogatták meg az éj leple alatt a ravaszdik. Ha a futónövényekkel borított romra is bemerészkedtünk, előtte a gazdag növényzettel benőtt belső várárkot kellett megmásznunk. Bizony néha a hatalmasra nőtt csípős csalánok is kellemetlenkedtek. A romokon állva elindult a fantáziánk. Leginkább az a legenda tartott izgalomba bennünket, hogy a várunkat alagút kötötte össze hajdanán Munkács várával. Mi aztán kiokoskodtuk, hogy a vár kútjából indulhatott a titokzatos alagút. A gyermeki képzelet bizony határtalan! A hatvanas évek első felében voltam gimnazista, akkoriban ásatás folyt a várban, a gergelyiugornyai református lelkész, Csiszár Árpád bácsi vezetésével. Arról szóltak a hírek, hogy elszenesedett gabonaszemeket és ágyúgolyókat is találtak. A lelkész úr nevéhez fűződik a Beregi Múzeum alapítása Vásárosnaményban. A régészeti leleteket a hatvanas évek elején a naményi gimnázium alagsorában őrizték. Árpád bácsi lánya, Sarolta néha megengedte, hogy kalandozzunk egy kicsikét a régiségek között. Még felső tagozatos általános iskolás voltam, amikor egyik iskolatársunk, Nagy Laci színes rajzot készített a négy saroktornyú, vizesárokkal körülvett, csapóhíddal ellátott várról. A színes rajznak a későbbi sorsáról nincsen ismeretem. Sőt arra sem emlékszem, milyen forrást használt fel Laci a rajzhoz. Ha jól emlékszem, Demarcsek Gyula tanár bácsi tanította a rajzot az iskolában, az ő irányításával készülhetett a megálmodott várrajz. Talán Szabó Ferenc, az iskola korábbi igazgatójának a leírásait is felhasználták. Szabó tanító úr nagy tudású, szigorú, tekintélyes ember volt, aki foglalkozott a falu múltjával is. A szomorú az, hogy ezt a nemes munkát azért nem folytathatta, mert a Don-kanyar melletti embertelen harcoknak Ő is áldozata lett, nem térhetett vissza a családjához, a szeretett falujába, az iskolába, a tanítványaihoz.

Annyit azért tudtunk a várral kapcsolatban, hogy a vámosatyai birtokot Büdy Mihály, munkácsi várnagy és beregi főispán vásárolta meg, és aki a XVI. században egy kővárat építtetett. Gyermekkorunkban a sáncon kívüli vizes területet mi a vár külső árkának képzeltük el. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején - különösen a rom déli és nyugati oldalán , a sáncon kívül az árok vize egész éven át nem száradt ki. Inkább patak "kinézete" volt. Májusban itt szedtük öl számra a sárga virágú mocsári nőszirmokat   és a kékes-lila virágú szibériai nőszirmokat.     Mi egyszerűséggel csak sásvirágnak neveztük el, talán a sás levele okán. A nyár eleji hónapokban a vizenyős talajt kedvelő réti füzény színesítette a várrom környékét. Ennek a vadvirágnak mi szintén pórias nevet, a szúnyogvirág nevet adtuk. Mivel még nyáron is megmaradtak a vizes élőhelyek, így a pompás virágú növények is, ezeket elárasztották a szúnyogok. Nem tudtunk győzni sohasem a szúnyograjok fölött  a növények közelében. Talán ezért kapta a virág ezt az elnevezését. Megjegyzem, az említett vadvirágokat a falu összes nedves, vizes területe környékén megtalálhattuk.                                   A Beregi-Tiszahát akkoriban még igazi vízi világ volt. A tájat összefüggő erdők, ligeterdők, azután rétek, legelők, szántóföldek, medrek, morotvák, patakok, tavak, lápos területek tették változatossá. Számunkra szerethető, vadregényes, romantikus, madárdaltól hangos, vadállatoktól rejtélyes, vadvirágokban gazdag vidék volt. Hajdanán, a Tisza szabályozása előtt Bereg vármegye területét állandóan vagy időszakosan víz borította. A folyó szabadon barangolt, és a környéket keresztül-kasul átszelő folyókkal, patakokkal is kapcsolatba került. A Tisza szabályozása után, áradások idején azonban újra találkozhattak a vizek. Valószínű, hogy ilyenkor a várromot és a falut, valamint annak környékét a megduzzadt Mic-patak és a Csaronda szövevényes folyása látta el tiszta, friss vízzel. A falu és annak környékén lévő vizekben csíkot, törpe harcsát, csukát is lehetett halászni. A vizek lakói voltak továbbá a békák, vízisiklók, az erdős részeken pedig az erdei sikló, illetve az erdő mélyén a keresztes vipera. Amikor a patakok, a tavak vize bafagyott, a szélein a repedező jég alatti a nedves talajú földrepedésekben tarajosgőtére lelhettünk. Nem háborgattuk őket. Az erdő felől, a Tó-hát és a kertek vége között volt egy mélyebb medrű, lassan folydogáló, néhol iszapos partú hosszabb patak. A tó körül mocsári nőszirom sokasága és erdős területek voltak. Az iskolánk kertjének végében is folydogált ez a patak, ahol egyszer mocsári teknőst fogtunk. Koncz Sándor, igazgató bácsi segítségével az iskola udvarának egyik sarkában vizes, iszapos, sással teleültetett élőhelyet varázsoltunk a kedvencünknek.  Néhány nap elteltével az igazgató bácsi azzal fogadott bennünket, a szabadulóművészünk megszökött. Felnőtt fejjel jöttünk rá, hogy  Sanyi bácsi kegyes "füllentéssel" enyhítette, elfogadhatóvá tette számunkra a foglyunk szökését. Ő tudta, a teknősünknek hiányzott az igazi tavi világ, a patakban a helye a kis mocsárinak. Aztán nem firtattuk, hogyan is szökött meg.

A vizes területek akkor kezdtek el csökkenni, amikor 1962-ben Gelénes felől csatornát építettek, amit a falunkat középen átszelő patakkal összekötöttek és a patakunk medrében is betonelemekből építették ki a kis csatornát. Kivezették tehát a vizeket a falunkból és annak határából, lassan-lassan a Kerek-tó is kiszáradt. Eltűntek a mocsári nőszirmok is. A Tó-hát és a kertek vége közötti kiszáradt patakokban nem áztathatták a kendert, és télen az asszonyok nem sulykolhatták a megszőtt vásznakat patyolat fehérre a későbbi időkben.

  Szerettük ezeket a vizeket, megannyi kalandot rejtettek számunkra. A várrom titokzatos világa, a vizek adta sokszínűség kihívásokat is jelentett nekünk. A Bockereki erdő védelmet, nyugalmat nyújtott.Tiltások nélkül barangolhattunk, közben megtanultuk tisztelni, szeretni a természetet. A  faluba érkezőknek ajánlom, elsőként a harangláb belsejében, annak első színtjéig a falépcsőn lépkedjenek fel a 13 m magasan lévő galériáig, ahonnan csodálatos körpanoráma tárul eléjük. Talán felfedezhetik és gyönyörködhetnek a megújult várromban, sőt tiszta időben a Kárpátok bérceiben is. Büszkeséggel tölt el, hogy egy valóra vált álommal lett gazdagabb a szülőfalum.  A merész álmodónak, a jó vezetőknek, a falu szorgalmas közösségének, a lelkes külső segítők eredménye a rendezett várrom. Mindehhez pedig boldogító békére, dolgos kezekre van szükség a jövőben is. Így válhat az otthon élők és az elszármazottak, valamint a kirándulók, a kikapcsolódni vágyók számára is vonzóvá a Beregi-Tiszahát egyik gyöngyszeme, VÁMOSATYA.

 

Bittner Erzsó, 2023.03.24.

                         EGY PORLADOZÓ, MEGSÁRGULT LEVÉLTÖREDÉK

  " SOSE HIDD AZT, HOGY A HÁBORÚ - bármilyen szükséges vagy indokolt is az, - NEM BŰN."                                                                                                                                                                            / Hemingway/

 

         " Óh, minden gyászok, be értelek,                                                                                                                                                         Óh, minden JÖVŐ, be féltelek,"

 

         Nemrég egy több, mint százéves imádságos könyvet olvasgattam, ami a férjem elődeinek hagyatékából maradt ránk. Pontosabban anyósom, Kelemen Istvánné, Hamar Amália imádságos könyve, benne a féltve őrzött feljegyzésekkel. Szüleinek, testvéreinek születési dátumai, a haláluknak a körülményei. A feljegyzések között egy porladozó levéltöredéket találtam, ami az I. világháború idején íródott.  Az anyósom Bálint keresztnevű bátyjának a frontról írt levelének megmaradt része, ami egyben az  utolsó hír is a testvérétől. Szeretek olvasni, az olvasással egy másik világ tárul ki előttünk. Így történt ez most is.                                                                           A levéltöredékkel  kapcsolatban az imádságos könyv elmélkedései közül a következő gondolatok ragadtak meg: "A teremtett világban, hol Isten a természet erői, s ezekben is saját bölcsességének akarata által uralkodik, semmi sem lép elő rögtönösen, váratlanul, előkészület nélkül. A tavasz virágainak kifejlődését megelőzi hótakarójának életet, meleget adó működése, a nyár aratását a vetés, s az ezt életre keltő tavaszi enyhe lég, az ősz szelid napjait a tikkasztó nyári hőség, a tél hidegét zordonuló őszi idő előzi meg. Ha a halál fagyos keze gyorsan törli le arczainkról az élet lehelletét, ki tudja sokszor, hogy tagjaink belsejében mi minden készítette elő a kimúlást?! Igaz, hogy valamely váratlan szerencsétlenségnek is áldozataivá lehetünk hirtelen."                                                                                                                                                             Ilyen a háború is. Az első világháború az európai nagyhatalmak érdekütközéseinek következtében tört ki. Közvetlen oka a szarajevói merénylet volt. A " nagy háború" / 70 ország részvételével / - ahogyan az idősek emlegették - első hónapjaiban mindegyik hadviselő fél számára soha nem látott vérveszteségeket okoztak. Úgy tartják, a háború áldozatai: 10 millió katona, és akár 13 millió civil is áldozatul eshetett.  Az emberiség legnagyobb tragédiái a háborúk. Amit a borzalmakról az én korosztályom /75 éves vagyok / a családi visszaemlékezésekből, a történelem és más könyvekből tudtunk meg, azt manapság halljuk, látjuk, olvassuk a médiákból. Azért is érint bennünket most közelebbről a háború, mert hónapok óta a szomszédos országban zajlik a veszedelem. Mint korábban, most is tengernyi bánatot, szomorúságot, tragédiát okozva embertársainknak. Szembesülünk azzal, hogy a háború, a nagyhatalmak hogyan szakítanak szét családokat, területeket. Hogy embertelenséget, fájdalmat, könnyeket, pusztítást hoznak, leginkább az ártatlanoknak. Ilyen világkörülmények között mélyen érintett, és meghatódva, összeszorult szívvel olvastam a hajdani feljegyzések között a nagybácsi halálhírét: Milyen kegyetlen is a háború! Olvassuk csak el a korábban írt levéltöredéket a fájdalmas feljegyzés után, amit több, mint 100 éve őrzik, féltik, óvják és adják tovább az utódoknak emlékül a nemzedékek. A megsárgult levéltöredék tartalma az idő múlásával sem értéktelenedett el. A tartalom szép és nemes, és az is maradt 100 év elmúltával is. A nagybácsi a háború kitörésekor már a katonai szolgálatát teljesítette. Nem szól a levéltöredék a háború borzalmairól, talán a családja megnyugtatásáért a levélben az otthoni teendőket vette sorba. Ki nem mondottan, le nem írva a vágyott otthon biztonsága, melegsége, a dolgos hétköznapok felidézése lelkesíthették a fronton. Az olvasható, szépen formált betűk sora olyan szavakat, gondolatokat fogalmaz, amelyekről csak a szerető szív szavával lehet szólni. Íme a levéltöredék:

 " .......a rózsafák nem fagytak-e meg és a hegyen is hogy vannak a többi oltások és hogy azt a vadalmafát az Imre bácsiék mellett júliusban beoltotta-e Feri bátyád / a legidősebb testvérük/, de ha még nem, akkor mondd meg neki, hogy tegye meg, ha ráér, oltsa be Aranypalmin almával vagy jonatánnal, azt írtam. De ha nem tenné meg, akkor ha Csatári Bálint ott lesz, mondd meg neki, hogy oltsa be...............Mondd meg neki, hogy írja meg, Mari hogy van, mivel..........Tisztelem Péter bácsiékat is, jó egészséget nékijek is kívánok.                           Újság itten, folyton esik az eső.

                                                                                                      Szerető fiúk.

                                                                                                                                 Bálint "

És nem jött több levél, csak a tragikus hír karácsony táján. A levéltöredék bal alsó sarkában erősen megkopott, elhalványodott ceruzás szavak olvashatók. /Az egyik szülő jegyezhette a levélre/  "Fiam, H. B.                                                                                                                                            Nagyságos Brener                                                                                                                                                                              Munkács                                                                                                                                                                                        magyar nyomulásnál                                                                                                                                                                        halált is viselő fellépéséért......                                                                                                                                                               érzünk cselekedetéért "                                                                    / A levél alján - jobb oldalon -  az ekkor még csak ötéves anyósom a szeretet jeléül egy virágocskát firkantott a szeretett bátyuska levelére. Valószínű lehet ez a megjegyzésem, mert a rajzocska mellett a HM monogram, Hamar Amáliát jelentheti, mivel anyósomat a családban Málikának nevezték. / 

Karácsony szent ünnepére bekopogtatott tehát a Hamar családhoz a gyász. A szeretett fiú testvér is a háború ártatlan áldozata lett, még alig élt, -" Már megszűnt az ifjú élet!"- ahogy a feljegyzések között olvasható, tele volt dolgos tervekkel. Ismeretlen helyen, a névtelen sírjára az emlékezés virága sem kerülhetett, kerülhet, csak reméljük, valahol Európában a FÖLDANYA befogadta drága testét Hamar Bálintnak, és a FÖLDANYA ölelő karja között háborítatlanul pihen már 100 évnél is régebben. Áldott legyen a FÖLD, mely ŐT befogadta!                                                                                                                                                                                    A levéltöredékre utólag feljegyzett szavai között lévő mondattöredék: " a halált is viselő fellépéséért....." annyira gyönyörű gondolat, hogy beleborzongok.  Tengernyi bánatukat, fájdalmukat a szülők nem hangos lármával fejezték ki, csendben gyászoltak, bizakodtak a földi élet utáni találkozás reményében. A református Hamar család ősei Erdélyből származnak, református lelkész is volt  közöttük, tehát az elődök Erdélyből érkeztek a Beregi-Tiszahátra. A férfi családtagok a növények, főleg a gyümölcsfák szemzésének, oltásának a tudorai voltak. A levéltöredékben Bálint a rózsafákért aggódik, reménykedik, hogy nem fagytak meg, de a jövő nemesebb gyümölcseire is gondol. A rózsa megfagyása a remények összeomlásának a jelképe is, ezért is aggódik a távolból, hiszen egyedül csak a szeretteihez való hazatérés reménye éltette a fronton harcoló katonát. A zord idő említése,az :" Újság itten, folyton esik az eső." mondat arra is utal, nem fényes, nem biztonságos a katonaélet a háború idején. Nem ír a borzalmas napokról, tudja azt a nagybácsi, hogy a szerettei aggódnak érte, miért is fokozná az aggodalmukat. A levéltöredék olvasása által most értettem meg igazán, hogy anyósom míg élt, amikor Bálint bátyjáról visszaemlékezett, mindig a tisztelet, a szeretet hangján szólt, de az emléke keserű fájdalommal is átszőtt volt. Anyósom a legfiatalabb testvérként, ötévesen gyermeki rajongással várta haza a háborúból a rég nem látott bátyját. A gyermek talán még nem is értette, miért nem érkezik meg a bátyus, az emléke, az elvesztésének fájdalma egész életén át elkísérte anyósomat.                                                               A nagybácsi, Hamar Bálint utolsó üzenete, a levéltöredék a szomszédos országban most dúló harcok miatt bennem a mindennapok szomorúságát erősítik fel. A hónapok óta tartó háború mennyi-mennyi ártatlan ember szenvedését, halálát okozza napjainkban is. Micsoda erő kellett hajdanán elődeinknek a háborúk idején és után, hogy a tengernyi fájdalom viselésével is folytatni tudták az életüket, a családjukról való gondoskodást. Tisztelettel emlékezzünk is RÁJUK!                                                                                                  Mostanában a szép napsütéses őszi napok melengetik a lelkemet, de a híradásokból a közelünkben folyó háború borzalmairól hallok, eszembe jut Berzsenyi ma is aktuális verssora, miszerint: " Forr a világ bús tengere,....". A viszálykodás, a harc az emberi békét és rendet veszélyezteti most is. Korunk történelmében örök emberi témák újulnak meg, a jelen veszedelmeiben is időtlen történeti erők hatnak. Jó lenne, ha a káosszal szembeszállni képes emberi, közösségi erők léteznének! Én pedig aggódom és féltem a gyermekeim, az unokáim jelenét és jövőjét. Miért? Mert a fájdalmak, a tragédiák, a pusztítások a közelünkben, a szomszédos országban zajlanak.                                                                                                                         G. Stella szerint: "A nap az élet nagy mestere: amikor lenyugszik, békét hoz, amikor felkel, reményt ad." Egy ilyen csodálatos reggelre szeretnék már ébredni! A világnak a békével átitatott reggelére. Reményem: egy áldott, élhető világ!

 

       Bittner Erzsó     2022.október                                                                                  

                                 VARÁZSLATOS VILÁGUNK

    "A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."

 

                  A nyugodt, csendes éjszaka után reggelre a szervezetünk kipihent, tehermentes lesz. Ilyenkor születnek a bölcs gondolatok, célok, eszembe jutnak az elvégzendő feladatok. Rájövök az élet értelmére is, a szeretetre, ami nemcsak az embertársainkra, hanem az összes földi élőlényre is értendő. Ekkor döbbenek rá, addig vagyunk a földön, míg feladatunk van. A 75. életévemet is elhagyva a 21 boldog "kutyás" év után nem láttam bölcs gondolatnak, hogy újra kutyás gazdi legyek. Így nagyobb figyelemmel fordulok a ligetes portánkon lévő minden élőlényre.Néhány éve egyre forróbbak a nyarak. A fák, a bokrok levelei már augusztusban táncot lejtve érkeznek a talajra, nehezen viselik a száraz légkört. Ilyenkor kora reggel ellátom a madaraimat friss vízzel, még kevéske napraforgó magot is szórok, elsősorban a balkáni gerléknek, hogy minél gyorsabban nevelhessék a fiókáikat. A nappal együtt ébredő, a korán nyugovóra térő pacsirtához hasonló az én napirendem is. Az utóbbi években a tikkasztó, perzselő nappalokat azonban kerülöm, helyette alig várom a napnyugtát, amikor már elviselhető a bóklászás a portánkon a fák és a bokrok között. Egy kicsikét a teraszon üldögélek, hallgatom a békés csendet, szellő se borzolja a fák, a bokrok lombjait, a madarak már csak sutyorogják, halkan duruzsolják altatójukat, azután hirtelen elhallgatnak, talán álomba is szenderülnek.                                                                                                A csend is lényeges része az életemnek. Széchenyi mondotta: " Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. A világ elmúlik, de a csend megmarad, ezért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a csendben. " Ez a békés csend estére, nyolc óra után megváltozik, de minden apró esemény csodálattal tölt el. Valami kifejezhetetlen nyugalmat, békességet áraszt a nyári esték mozgalmassága. Hirtelen fuvallat érkezik, az öreg ciprus, a fekete-és a selyemfenyő, valamint a hatalmas koronájú virágos gömbkőris lombjait szellő borzolja. Végre kissé hűvösebb levegő áramlik, még csábítóbb a kintlét. Egyre varázslatosabb, mozgalmasabb az este, a csodát a fáradhatatlan muzsikusok, a tücskök zenéje emeli. A lombok között szunyókáló madarak csendben hallgatják a melódiát. A madarak között azért akadnak kivételek, néhányan az időről megfeledkezve gyorsan szelik át az udvar légterét, hogy rendben megérkezzenek az éjszakai pihenőhelyükre. Hirtelen az örökzöldek körül cikázva, játszadozva hasítják az eget a denevérek. Közben bizonyára el- elkapnak egy- egy rovart is.   A város zaja is ritkul. Amikor a környék kutyusai csaholásba kezdenek, már tudom, felébredtek a kis tüskés barátaim, éhesek lesznek és hamarosan meg is jelennek az etetőhelyeik körül.Nem leselkedik veszély a kertünkben bóklászó sünikre. Mivel etetem őket, menetrendszerűen, egy bevett útvonalon közlekednek, ugyanabban az időpontban keresik fel az állandó helyen lévő etető-tányérjukat. A nagy ligetes portánk kerítése alatt biztosítok számukra átjárót, aztán a nagykapu alatt is találnak egy "kiskaput". Nincsenek akadályok a szabad mozgásukban. Nagy a vadászterületük, találnak táplálékot. Azonban a nagy szárazság miatt döntöttem, besegítek az élelmezésükbe, mert kevesebb a talajszinten mozgó zsákmány a szélsőséges időjárás miatt. Friss vizet is biztosítok számukra, a madarak itatóit gyakran fel is keresik sötétedés táján. A nyári rekkenő hőségben még a naplementét sem várták meg, hogy hűsítsék magukat. Ízlik nekik a finom, húsos cicatáp is, de az igazi kedvencük a szárított lisztkukac, nem vetik meg a madaraknak szánt apró szemű, fekete napraforgó magot sem. Nehéz porcelán lapostányérra teszem az eleségüket, amit nem könnyű felborítaniuk. Bár akad egy-egy izgágább tüskés, aki az orrocskájával próbálja emelgetni a tányért. Persze, ez már csak akkor fordu elő, ha kevesebb az eleség rajta. Előfordul, hogy négyen is csemegéznek egyszerre. A fiatal sünikék megvárják a sötétedést, akkor merészkednek elő. Apró lábaikkal futkároznak össze-vissza, mint a rendetlen gyerekek. Volt eset, amikor a kicsi süni a tányéron elszundított. A fehérhasúak és a barna fejűek is a kedvenceim. Egyeseknek a torka és a melle középső része fehéres. Nem csapatban érkeznek, hanem egymás után, néha hat is megjelenik. " Tüskés Gömböc", az egyik fehérhasú a legkorábban érkező, majd sietősen követi nemsokára a barna fejű, és együtt lakmároznak. Megfigyeltem,a lisztkukacot falatozzák a leginkább. Azzal cseleztem ki a nagy eszegetőket, hogy amikor eltávoznak, pótolom a lisztkukacot a később érkezőknek is, hadd jusson nekik is egy kis "fehérjebomba". Ha hamar érkezik a váltás, óvatosan, szinte nesztelenül közeledek feléjük, és egy kis adag lisztkukacot szórok a tányérra. Ilyenkor nem szaladnak el, hirtelen mozdulatlanok lesznek, a fejüket kissé a mellük alá húzzák, úgy vélik, így láthatatlanok. Nem gömbölyödnek össze, a távozásom után néhány perc elteltével újra békésen ropogtatják az eleséget. A kóbor cicák miatt ügyelem az étkezésüket. Az itatóedények közelében egy kis gödröt is készítettem nekik, abban is mindig van víz /pocsolya/.      A kertünk változatos világa sok örömet tartogat. A változó időjárás a virágaim  kibontakozását is befolyásolják. Már augusztus óta nyílnak az őszirózsák. Ámulom a tarka színpompájukat, de ezek a gyönyörűségek figyelmeztetnek arra is, lassan közeledik a hűvösebb idő, így még gondosabban figyelek a tüskés barátaimra. Szeptember elejétől picit emelek az adagjukon. Nemsokára kezdem elkészíteni számukra a téli pihenőhelyet. A lakatlan kutyakennel körül borostyánrengeteg és sűrű bokrok vannak, a kennel két sarkába gallyakat és száraz leveleket halmozok, tavaly is így tettem. Bizakodva, hogy nyugodt téli álmot alusznak benne. Nem háborgatom a tüskés barátaimat. Tavasszal mindig lestem, hol és mikor találok jeleket, hogy megébredtek a sünikéim. A téli álom feléli a tüskéseim tartalékait, ezért az ébredés utáni időszak kritikus, gyorsan cselekszem hát. Ahogy a tél enged a szorításából, körültekintően figyelem újra és újra a jeleket, a legbiztosabb jel, hogy felébredtek, az itt-ott található ürülékük. Mivel ilyenkor mihamarabb tápláló ételhez kell jutniuk, először kevéske tápit és lisztkukacot teszek a tányérjukra, ha elfogy, meg is bizonyosodtam, túlélték a telet.                                                                                                                                                                A sünikék szürkületi, éjszakai, önellátó állatok, az utóbbi szélsőséges időjárás miatt besegítek a táplálékhoz jutásukba. Rovarokat még csak találnak, de egyre ritkább és kevesebb a csiga, a giliszta. A hulló gyümölcsök nem érdeklik őket, volt, hogy gyümölcsöt apró kockára vágtam fel, nem fogyasztottak belőle. Igyekszem megbecsülni őket, aranyosak és hasznosak is. Különösen a kertben a talajszinten mozgó kártevők nagy ellenségei. Örömet lelek a tüskés barátaim   gondozásában. Óvom őket, vigyázok rájuk. Így remélem, jövő tavasszal is megjelennek, és háborítatlanul barangolhatnak apró, de fürge lábaikkal a ligetes portánkon!

2022.szeptember 03.

Bittner Erzsó

         ÜNNEPSÉG

          Felemelő, megható és csodálatos Jubileumi Diplomaátadó Ünnepség volt 2022.09.10-én Gödöllőn, a Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetemen.  Az egyetem AULÁJÁBAN a " Mag apoteózisa" monumentális bronz - Amerigo Tot szobrászművész által tervezett - domborműve előtt vehették át dr. Gyuricza Csaba rektor úrtól az ÖREGDIÁKOK a DÍSZOKLEVELET.  Az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának az 1972-ben végzett hallgatói az ÖTVEN éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységük bizonyságául ARANYOKLEVELET kaptak.                                                                                    

      Isten éltesse ŐKET nagyon jó egészségben, legyen békés, örömökkel teljes hosszú életük!

                                                                 ZÜMIKE DOLGOZNI TANUL

                         

                     Élt egyszer egy gazdaember, akinek méhes királysága volt. Ebben a királyságban a kaptárkastélyokban népes méhcsaládok szorgoskodtak. A méhek közössége titokzatos világ. Micsoda élet zajlik ott! Hajnaltól napnyugtáig dolgoznak. A zümmögők számára a virág az élet forrása, ezért is várták már türelmetlenül a tavaszt.                                                                                                                                           Amikor a tél engedett a szorításából, a napocska egyre magasabbról szórta melengető sugarait az ébredező földre. Lassan megérkezett a kikelet, a nyíló virágok nektárjukkal csalogatták a méhecskéket, akiknek egyik fő feladatuk a virágok beporzása volt. A gazda nagy becsben tartotta a méheket, mert bizony beporzásuk nélkül nem hoztak volna termést a növények. Azért is tisztelte a kis szárnyasokat, mert a munkájuk gyümölcséből, a mézből juttattak a gazdaembernek és a családjának is.                   Egy-egy kaptárkastély egy-egy kis birodalom volt, ahol a nagycsaládokat a méhkirálynő irányította. A fejedelemasszony felügyelte a munkások egész napos szorgoskodását. Mindenki szót fogadott az anyakirálynőnek. A családtagok, a dolgozók sok munkával és idővel gyűjtötték a virágport és a nektárt. A zsongók megtanulták az anyukájuktól, hogy csak az örömmel végzett munkának van eredménye. A serénykedők vidám dalától, örvendezésétől, táncától zengett a kaptár és környéke. A csapatmunkájuknak köszönhették, hogy a virágporból és a nektárból elkészíthették a finom édességet.                                          A kaptárkastélyokban mindenkinek megvolt a maga kötelessége. Amint felcseperedtek a méhecskék, máris a feladatukhoz láttak. A kaptáron belül és kívül is sora volt a munkának. A kaptáron belül a munkások takarítottak, dajkálták, etették a fiatal testvéreiket, felügyeltek rájuk. Közben lépet építettek. Voltak, akik a kastély bejáratát őrizték az idegen betolakodóktól, mások pedig felderítő vagy gyűjtő feladatot láttak el.                                                                                                                                      Az egyik kaptárban élt egy türelmetlen, kíváncsi méhecske, Zümike. Ámuldozva hallgatta a felderítők és a gyűjtők történeteit, akik el-elzümmögték a benn dolgozóknak, milyen csodálatos, tarka, illatos világ van a kastélyon kívül. A kis kíváncsi gyakran a nagy zsongásban háborogva zümmögött, mert szeretett volna már bóklászni a természetben. Türelmetlenül várta az anyakirálynő engedélyét, hogy útra kelhessen.                                                                                                                                   Végre elérkezett az az idő, amikor Zümikénk kiröpülhetett a szabadba. Segítői is voltak a tájékozódásban: a felderítők táncukkal jelezték a virágforráshoz vezető utat. Amikor a kis méhecske megérkezett a vágyott helyre, egy pillanatra elbódult az illatfelhőtől. Amint felocsúdott, sejtette, megérkezett abba a varázslatos világba, amelyről olyan sokat hallott a gyűjtögető méhektől. Először ide-oda csapongott a nagy szabadságban. Kis idő elteltével eszébe villant az anyakirálynő intelme, miszerint odakinn nem csavaroghat felelőtlenül, hiszen a kaptárban dolgozók számára virágport, nektárt és vizet kell szállítania.                   Ekkor jött rá, hogy most már ő is gyűjtő méhecske lett. Ettől kezdve serényen hozzálátott a munkához. Megállás nélkül, szorgalmasan dolgozott. Több ezer virágot látogatott meg naponta, kereste a legédesebb nektárúakat. Csak néhány nap telt el, és megtanulta, mikorra szikkad fel a harmat, melyik virág mikor bontja ki a szirmait. Nyugalmat nem ismerve, lelkesen ingázott napnyugtáig a virágok és a kaptár között.                                                                                                                                                Ebben az időben a jácintok, a nárciszok és a tulipánok édesgették magukhoz Zümikét, aki nem győzte az összegyűjtött virágport a lábacskáin lévő kosárkákba rakni. Néha a virágok tölcsérébe is bebújt, és a virág alján található tálacskában lévő finom nektárból nagyot hörpintett. Elégedetten repült édes terhével a kaptárba: ott már várták a belső munkások, akik kitartóan, sok-sok fáradozással állították elő a mézet. Amikor megfelelőnek találták a minőségét, akkor az édességet elraktározták a viasz lépsejtekbe, majd a kis rejtekhelyeket viaszlapocskákkal befedték. Végül az egész napos munka után mindenki pihenni tért. Elégedett volt a kis zsongó is, mert az a kert, amelyikre rátalált, egész tavasszal és nyáron élelemforrásként szolgált.              Zümikénk az egyik napon édes illatú, sárga virágú tulipánerdőben landolt. A virágok déltájban teljesen kinyitották a szirmaikat. Zümike az illatfelhőktől bódultan és boldogan meghempergőzött a széttárult szépségek közepében. A sárga virágpor az egész testét bevonta. Vidáman felröpült, és ügyes mozdulattal rakta tele újra és újra a kosaracskákat a virágporral.   Fáradhatatlanul szállította a méznek valót a kaptárba. A serény és lelkes munkában megfeledkezett az anyakirálynő egyik intelméről, miszerint napnyugta előtt a kaptárkastélyba kell érkeznie, a méhecskék ugyanis a sötétben nem tudnak tájékozódni. Zümikénket megtréfálta a napocska, mert az még vörösen izzott, lemenő útjában színesre festette az eget, így nem is gondolt a közelgő sötétségre a kis zümmögő.                                                                                                                                                       Amikor a napocska lesiklott az égről, és megérkezett az este, a tulipánok szirmai becsukódtak. A munkába feledkezve ezt a kis zümmögő észre sem vette, még mindig a tulipán porzóiról gyűjtögette a virágport, és szorgosan rakta a kosaraiba. Így esett csapdába. Azon töprengett elkeseredve, most mi tévő legyen. Ekkor a tulipán kedvesen megszólalt: - Sose szomorkodj, Zümike! - Ezután megkínálta vacsorával, finom nektárral, majd biztatóan újra megszólalt: - A kelyhemben ágyat vetek neked, a szirmaimmal pedig betakarlak. - Hamarosan jó éjszakát kívánt a kis szárnyasnak. A fáradt kis hősünk a vendéglátásért csak egy halk köszönömöt zümmögött. Azután pillanatok alatt édes álom szállt a szemére.                                                                       Másnap türelmetlenül várta, hogy a melengető napsugarak mikor bontogatják már a tulipánok szirmait. Végre beszökött a kis nyíláson néhány napsugár. Amikor a fényes korong egy kicsikét haladt az égi útján, a tulipánok is kiteljesedtek. Zümike kinyújtotta lábacskáit, a virág alján lévő tálacskából hörpinetett egy kis mézharmatot, a szárnyait meglebbentette, és már röppenhetett is a szabadba. Kipihenten, frissen tette meg az útját hazáig. A kaput őrző méhecskék és az egész család örvendezve fogadták a kis tekergőt.                                                                                                                                                       Zümike okult a kalandból: ettől kezdve észben tartotta az anyakirálynő számos bölcs intelmét, és megtanult helyesen gazdálkodni az idővel is.

  Bittner Erzsó - 2021.

                                                                GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK

 

     Most, amikor közel húsz éve rendezgetem és papírra vetem az emlékeimet, a családi történetek abban erősítenek meg: az egymással eltöltött idő az egyik legértékesebb dolog a világon. A hetven évemen is túl - ha a szülőfalumba, Vámosatyába indulunk -, izgalmas várakozással telnek az órák, míg végre a szeretteimet megölelhetem. Így volt ez nemrég is, amikor a Halottak napja közeledtével útra keltünk elhunyt szeretteinkre emlékezni. Az otthoni időt szeretettel töltjük a testvéreink és a rokonaink látogatásával is.                                                                                                                                                                          Amikor a Tiszán a II. Rákóczi Ferenc hídon átjutunk, a beregi őszi táj teljes pompájával nyűgöz le bennünket. A fiatal tölgyesek és a valamikori nagy erdőségekre emlékeztető hatalmas magányos vagy kisebb csoportokban álló tölgyfák erősítenek meg abban, itt még ma is szent dolog a fa. A fiatal ültetvények az erős gyökerükkel kapaszkodnak az agyagos beregi földbe. Az élni, a túlélni akarás vágyával hirdetik az élet szépségét. A fa tanít bennünket a gyökerével az anyaföldbe kapaszkodni, az anyaföldhöz ragaszkodni. A nagyszüleinktől, a szüleinktől mi is kaptunk erős gyökereket. A gyökerek adták, adják a tartást, hogy tudjuk - bárhová is vet a sors bennünket -, hova tartozunk. A családi kapcsolatainkban olyan értékrendet biztosítottak ezek a gyökerek, amelyekben a bizalom és a szeretet megőrzése még ma is valódi értékek számunkra.                       Szárnyakat is kaptunk a szüleinktől, ami nagy szabadságot nyújtott, ez egyben felelősséget is jelentett. Úgy vélem, felelősségtudatos emberekké váltunk. Továbbá a szárnyak lehetőséget adtak arra is, hogy új utakat is bejárhassunk, hogy megélhessük az álmainkat. Közben ha hibáztunk, azt is megbeszéltük, és a szüleink bíztak bennünk, okulunk a hibáinkból.    Azon is elmélkedem, az életünknek két meghatározó pillanata is van, ami a fához kapcsolódik: a születés és a halál, - a bölcső és a koporsó -. A család mindennapi életében fontos szerepet tölt be a családi asztal is. Meghatóan szép emlék számomra a mi ovális alakú / asztallapú/ - tréfásan mi ötlábú asztalnak neveztük / valóban öt lába volt/ -, tölgyfából készült  kihúzható nagy ebédlő asztalunk. Étkezéskor heten ültük körül / nagycsaládban nőttem fel /, de az étkezések mellett a beszélgetések, a történetek elmesélését is szolgálta. Sakkoztunk, malmoztunk, társasjátékkal játszottunk, de az iskolai házi feladatot is itt oldottuk meg.  Az ünnepnapokon fehér damaszt abrosz került rá. A hétköznapokon a kedvenc "kockás"terítők váltották egymást. Édesanyánk precíz, tisztaságszerető asszony volt. Még ma is elgondolkodom, hogyan győzte korábban -mosógép még nem volt - a sok kézi mosást. Főzte, keményítette, vasalta a háztartásban használt pamutféleségeket / asztalterítők, konyharuhák, ágynememűk,.../.Édesanyánk igazi társra talált Édesapánkban, aki igyekezett a következetes szigorú nevelését határtalan szeretetével elfogadhatóvá tenni számunkra. Nem háborogtunk, felnőttként láttuk be igazán, a szüleink nevelésének köszönhetjük, hogy szerető, jó testvérek maradtunk idős korunkra is.                                                                                                                                                                 Felnőttként távol kerültünk - mi testvérek - egymástól. Ahogyan szaporodik az életünk éveinek száma, egyre nehezebben kelünk útra. A találkozásunkat mindig határtalan öröm tölti be. Ilyenkor röpködnek a kedves, megható szavak, a vágyott találkozást meghitt

beszélgetések követik. A híres beregi vendéglátás is része a találkozásunknak.Majd az elhunyt szeretteink sírjainál emlékezünk, sírhantjukon mécseseket gyújtunk, a kegyelet virágait helyezzük el. Emlékezünk azokra, akik már nincsenek közöttünk, akik már csak a szívünkben élnek. Az emlékek ápolásával a szeretteink elvesztésének fájdalmán enyhíthetünk kicsikét. A fontos értékeket az elhunyt szeretteinktől kaptuk örökül. Akik hajdanán arra is figyelmeztettek bennünket, minden ember egyedi és megismételhetetlen. Nekünk, tehát  az öt testvérnek hibáinkkal, erényeinkkel együtt tisztelnünk kellett és kell is egymást. Ez a tanításuk egy életre szólt, illetve mi is ezt adjuk tovább gyermekeinknek, unokáinknak. Büszke vagyok arra, hogy szerető, jó testvérek vagyunk ma is.     A múlt erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él. Amikor Jancsi bátyám arra kért hazaindulásunk előtt, az unokái számára vigyem el a CSALÁDFA mintámat /amit jó néhány évvel ezelőtt állítottam össze/, mert az unokái is el szeretnék készíteni. Micsoda nemes gondolat! Véltem én, a szüleinktől kapott fontos értékek továbbvívői lesznek az unokái is. Azzal ad gyökeret, biztonságot a bátyám az unokáinak, hogy tudják, honnan származnak, kicsodák is ŐK. Biztosítva ezzel  a folytonosságot, a család kultúrájának továbbvitelét. A földben lévő gyökerek így nem pusztulnak el, és lesznek szép nagy virágok a jövőben is. Majdan megértik az unokák, a nagyapjuktól kapott örökségük megismerése segíti őket abban, hogy magukat elhelyezhessék a világban, hogy majd megtalálják azt is, számukra mi célja, értelme van az életnek.                                                                                                                                                                A szeretteinkkel való találkozás mindig a boldogság érzésével tölt el. Nemrég egyik írásomban jegyeztem le, hogy mi az öt testvér már valamennyien a "hetvenesek" táborába tartozunk. Isten kegyelmi ajándékának köszönhetjük, hogy mindnyájan örülhetünk még egymásnak. Tisztelt és rajongásig szeretett ÉDESAPÁNK - ha élne-, viccesen jegyezné meg: " Lassan mindannyian felváltjátok a nyolcadik tizest!" A két napra tervezett találkozás ideje gyorsan múlott. A szeretetteljes együttlét, az emlékezések, a jó hangulatú beszélgetések, a finom beregi ízek után másnap kora délután indultunk útra. A nap fénye is halványodott, ilyenkor hirtelen bukik le a nap, sietősre vettük a búcsúzást. Egy kicsit aggódás, féltés, szorongás azért volt bennünk, ugyanis Jancsi bátyám előző nap frontérzékenységre hivatkozva gyengélkedett. Az orvosa megvizsgálta és ellátta gyógyszerrel. Induláskor a bátyám a kapuig kísért bennünket, ott még mindig volt mondanivalónk egymásnak, aztán a megszokott csendességével, halk szavaival kívánt nekünk jó utat. Szokássá vált a családunkban - egy évtizedekkel ezelőtt történt tragikus kimenetelű autóbaleset óta -, hogy megérkezésünk után jelezzük a szeretteinknek, rendben hazaértünk. Így történt ez most is. Jancsi bátyám vette fel a telefont, örült a hívásomnak. A hogyléte felől érdeklődve Ő nyugtatott: " Nyugodjak meg, rendben lesz minden!" Másnap délután is érdeklődtem, a válasz ugyanez volt csendes, nyugodt szavaival.                                                                                                                                                                                   Jancsi testvérünk egész lényét csak a szeretet jellemezte. Csendes, türelmes, jóságos ember volt. Soha senkit nem bántott meg. Talán a génjeiben az apai nagymamánk határtalan szeretete sokszorozódott. Váratlanul, felkészületlenül ért bennünket a szomorú hír, kórházba került. Minden segítséget megkapott, de néhány nap elteltével a keringése összeomlott, a szíve örökre megpihent. Elveszítettük szeretett testvérünket, JANCSIT. Elhallgatott, és nem szólal meg többé a furulyájának  mélyen zengő hangja és a klarinétjának virtuóz játéka sem.                      

   Az élet nem mindig ad időt a végső búcsúzkodásra, a fájdalomtól megtört szívvel nehéz feldolgozni, Jancsi elment örökre. Emléke tovább él, itt legbelül a szívünkben. Reménykedünk, lesz még találkozás! Most már a SZÜLEINKKEL együtt valahol az ÉGI ORSZÁGBÓL figyelik, óvják féltő szeretettel  szeretteik földi útjait. Ha szólhatna, a költő szavaival üzenne mindnyájunknak,miszerint:                                                                                                                                                 "KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT"

                                                                                  " Aki él, az mind, mind örüljön,                                                                                                                                                            Mert az élet mindenkinek                                                                                                                                                                  Kivételes, szent örömül jön.  

Akárki helyén éltem volna, / Életem éltem egyaránt, / Ujjongva avagy panaszolva.

 És akármi is fog már jönni, / Mielőtt végleg elmegyek, / Meg fogom ezt szépen köszönni."                                                                                                                                                                              Bittner Erzsó, 2019. november

 

                                                                              AZ ŐSZIRÓZSA

                              " Sokszínű virága / ring, és büszkén ragyog. / Borzas feje a / vékony szárán mosolyog."

 

        Vannak emlékek, amelyek örökre belénk vésődnek. Jólesik néha előhívni "őket". Az emlékeim közül most, a fiatal január hónap egyhangú színeibe a falusi nyárvégi és kora őszi virágoskertek életteli képeit idézem. A hagymások már régen mélyen a földbe húzódva gyűjtögetik a tápanyagot, hogy kora tavasszal pompázhassanak újra. Augusztus második felében a nyár elnyílt virágai közül a szarkaláb, a tátika, a viola, a rézvirág, a sarkantyú a magjait érleli. A természet készülődik a nagy nyugalomra, de az egyre színtelenebb kertet az őszirózsák vidámmá, dekoratívvá varázsolják. Tehetik ezt, hiszen gazdag a színárnyalatuk. A fehértől, a rózsaszínen át, a piros és a lila minden árnyalatában megtalálhatók. A virágok formája egyszerű, de tömöttek is lehetnek a szirmaik.

       Azt tartják, az őszirózsa az ősz hírhozója, ami az elmúlást is hozza magával. Figyelmeztet és kérlel is a nóta: " Várjatok még, őszirózsák, ne intsetek búcsút a nyárnak! " Ilyen tájban a megfáradt őszi nap bágyadtan ballag az égen, de bennünket, embereket és a méhecskéket csalogat az őszirózsák szép varázsa. A kerti őszirózsa egyéves dísznövény, változatában és fajtákban a leggazdagabb egynyári virág faj. Kedvesek, látványosak, az alacsony, a magas, a bokros, az erős és a gyenge szárú, a telt virágú fajták sokaságában gyönyörködhetünk. A régi emlékek közül a szeretett anyósom virágoskertjét idézve még most is látom azt a pompát, amit az előkert közepében lévő ágyás nyújtott a tarka virágú őszirózsákkal. Az úton haladók közül sokan gyönyörködtek benne, aztán aki kért néhány szálat a tarka szépségekből, nem fukarkodott a Mama, szeretettel kis csokorral kedveskedett számukra. Az őszirózsa szinte nélkülözhetetlen volt a virágágyásokban, ugyanis mutatós virágaival egyik legszebb dísze még ma is a nyárvégi és az őszi kerteknek.                                                                                                                     A múlt évben végre a kerti őszirózsa is "meghonosodott" a növényeink között a városi portánkon, a madárbarát kertünkben. A járdák melletti földsávban, az illatos petúniák társaságában, illetve ott, ahol az ültetésükre megfelelő helyet találtam.

Az őszi szellő simogatva üdvözölte a mélybordó szirmú jövevényeket. Egy-egy elültetett palántából csokornyi virág fejlődött. Csak ámultam, miként tartja, ringatja magabiztosan a vékony szárán a tömött virágot.                                                                                  Amikor már néhány színes falevél a földre téved, amikor a természet ecsetje festegetésbe kezd, akkor teljesedik ki, borul virágba az évelő őszirózsa, ami heteken át színesben tartja a kertet. Napos helyre ültettem már legalább tíz évvel ezelőtt a kis bokrocskát, és mivel folytonosan utánveti magát, ma már számtalan helyen ontja a virágait a portánkon. Ritkán kell öntöznöm, mert szárazságtűrő. Terebélyes bokorrá fejlődik a nyár idején, fehér és világoskék virágokat nevel. Néhány éve egy kékeslila virágú bokorral gazdagodtam. A kis jövevény a telt, tömött virágaival fokozza a pompát.A fehér szirmúak virágai ritkábbak, a világoskékek annyi virágot hoznak, hogy a bokor leveleit sem lehet látni.Amikor a természet megágyazott, és aludni hívja a bokrokat, a fákat, az évelő őszirózsa a fagyok beálltáig gazdagon ontja a virágait. A rovarok is kedvelik az illatos, színes virágokat, úgy tartják, ahol szín van, ott valószínű, nektár is van. Nagy szolgálatot tettem tehát az őszirózsák ültetésével a pillangóknak és minden nektárral táplálkozó rovarnak, így a méhecskéknek is. Az őszirózsa szép varázsa csalogatja is valamennyiőjüket. A nyár végének és az ősznek is értékes virágai ezek a kecses szépségek.Szívesen sétálok ilyenkor a portánkon, az ősz csodálatos szépsége lenyűgöz, de az elmúlás is az eszembe jut, ugyanis az ősz az elmúlást is hozza magával. Mégis elégedetten nyugtázom, ahogyan az ősznek is, úgy az öregkornak is van varázsa, szépsége. A tekintetem újra megpihen az őszirózsák pillangócsalogató virágain, a gondolataimban a múlt kedves emlékei peregnek. Valami különös látványt nyújt minden évszak a házunk körül, a beültetett bokrok, a fák, a virágok napi csodájában lehet részünk. Eszembe jut az a bölcsesség, amit a természetben csak az öreg fák tudnak. Az élet a legszebb ajándékokat tárja felénk. Legyünk hálásak minden nap, ezt egy fa sosem feledi. Valahányszor felkel a nap, ha gyerekek játszanak körülötte, ha a madarak magas ágai közt menedékre lelve dalolnak, a fák köszönetképpen kivirágoznak. A virágok közül pedig most az őszirózsa ejt rabul, a költő a szívemből szól, miszerint: " Szeretem az őszirózsát,                                                                                                                                                                     ő az évnek utolsó csodája.                                                                                                                                                                  Szirmaival reményt ébreszt,                                                                                                                                                              simogatván sápadt napunk áldja."                                                                                Bittner Erzsó

         2019.01.                                                                                                                                                            

     A "Ki korán kel, aranyat lel." - közmondást hasznos, bölcs megállapításnak vallom. Kertes házban élvén szeretek ébredés után bóklászni a kis birodalmunkon. Így gyakran ott vagyok a csodánál, amikor megszületik a fény, amikor az első napsugarak megjelennek az ég alján, s egyszer csak felkel a NAP. A felderengő fénnyel elindul a nap, elkezdődik valami, eljön a reggel, az áldott pillanat. A természet ekkor megajándékoz sok apró csodával, a korai sétám idején pedig gazdag élményekben részesülhetek. Korán reggel csillog a harmat a növényeken, de ez a ragyogás a leglátványosabb az ébredő virágok szirmain. Tündöklővé varázsolják a felkelő napsugarak ezeket a cseppeket.

    Augusztusban a liliomok küzül utolsóként az árnyékliliom kelyhei pompáznak. Örömmel elidőzök előttük, a porcelánfehér virágokat csodálom. Szeretem a virágokat, közülük a liliomok is a szívemhez közel állóak. A liliom olyan virág, amelynek már történelme van. A források szerint Japánból származik, és jelentések egész sorát tulajdonítják e keleti szépségnek. Az ártatlanságot, a mulandóságot, a reményt, a szeretetet is szimbolizálja a virágok királynője. A kertünkben kora tavasztól a nyár végéig egymást váltva nyílnak ezek a bűvös szirmú virágok. Némelyikük kelyheiből mennyei bódulat árad. Míg a korai sétám tart, mintha "liliom-filmek"peregnének előttem. Ezek a csodás élmények annak is köszönhetőek, hogy gyermekkorom óta szeretek a nappal együtt kelni. Gyakran mondogatta is az apai nagyapám, olyan vagyok, mint a pacsirta, ami szintén a nappal ébredő. A nagyapám azt is hangoztatta, ahhoz, hogy minden reggel mosolyogva tudjunk fölkelni, kellenek a bölcs gondolatok, a célok és az elvégzendő feladatok. Később azt is megértettem, addig vagyunk a földön, míg van feladatunk. És ezekre a napi teendőinkre, küldetésünkre legfrissebben figyelmeztetnek a korai felkelések, az újabb reggelek. A virágszenvedélyem is a nagyapám birtokán bontakozott ki. A mező minden ékességét szerettem volna begyűjteni. Gyakran okoztam galibát, bosszúságot azzal, hogy a lovak itatóvályúját is telehordtam mezei virágokkal. Ma is azt szeretem, ha mindig van körülöttem nyíló virág. A hagymások már a hótakaró alól kibújnak, a liliomok márciusban vagy áprilisban jelentkeznek.                                         A liliomok közül elsőként a császárliliom /császárkorona/ kápráztat el, ami Iránban és a Himalájában őshonos liliomféle. A 16. században hódította meg Európát. Majd az uralkodók és a kolostorok kertjéből jutott el a pórnép portáira.A portánkra Beregből telepítettem a különlegességet. Ha kora tavasszal nyílik, a hátterét a törpemandula virága teszi még szebbé, de csodásan mutat a tulipánok társaságában is. A császárliliom illata kissé fanyar, kesernyés, az elegáns virága azonban feledteti ezt. Illetve a törpemandula virágainak bódító illata és a tulipánok is emelik a fenségét. Mivel virágzás után visszahúzódik, az elsárgult növényi részt eltávolítom, és az üresen maradt helyeket a havasi őszirózsa pótolja majd milliónyi virágával. Májusban aztán újabb csoda jelenik meg, a narancs-színű tűzliliom. Állandóan új bimbókat hoz, mivel minden virága csak egy napig él. Hetekig tart a szemet gyönyörködtető látvány. Ez a sásliliom gyorsan bokrosodik, igazán igénytelen, bár szeret napfényben fürdőzni. Alig nyílnak el az utolsó szépségek, máris újabb sásliliom, a sárga virágú sásliliom hívja magára a figyelmet júniusban. Ennek a liliomnak is egy napig illatozik / kellemes, selymes illatot áraszt/ minden virága. Érdekessége, hogy estére bontja ki teljesen a szirmait, aztán késő reggel csukódnak be a látványos tölcsérek.Folytonosság van tehát a kertünkben nyíló liliomok táján tavasztól az utolsó nyári hónapig. Már az utolsó virágai illatoznak a sárga szépségnek, amikor fokozva a csodát a tigrisliliom bontogatja kelyheit. Ez a szépség is otthonról, Beregből telepedett meg a kertünkben. A nővérem szereti a virágkülönlegességeket, de nem fukarkodik, engem is meglep egy-egy csodával, aztán együtt örülünk a látványnak. Szeretem fényképen megörökíteni a virágaimat is, aztán albumot készítek belőlük. Akár hetek is eltelnek, mire megjelenik az első hervadt liliomkehely.Nincsenek kártevői, a télálló hagymáját néhány évig nem háborgatom, remélve a minden évbeni gyarapodását. A virágoknak más színe van kora reggel, aztán a tűző napon, de ha eső után a napocska sugarai rávetődnek, olyan, mint megannyi ékszer. Ha minden virága elhervad, csak azokat vágom le, a szárában lévő tápanyag hadd erősítse a hagymáját. Néhány nap és újabb szépség ontja illatát, a dekoratív királyliliom. A két virág egymás szomszédságában pompázik. Fehér virágai a külső felükön rózsaszínek. Tartós a virágzata, szereti a napfényt, elkerülik az "ellenségek". Szintén télálló, és kedveli, ha évekig nem háborgatom.Ha június hónapból átlépünk a júliusba, még mindig folytatódik a meglepetés. A lányomék kedveskedtek néhány évvel ezelőtt az egyik legszebb cserepes növénnyel, a kékliliommal, de nevezik szerelemvirágnak is. Dél-Afrikában honos, ott úton-útfélen fellelhető, és nem is virágként, hanem gyomnövényként tartják számon. Egy-egy hosszú száron 25-30 égszínkék tölcséres virágot hoz. Mivel érzékeny a hidegre, így télen szellős, fagymentes helyen tárolom, nagyon ritkán öntözöm. Ezen a nyáron hat száron hozott virágokat, amik látványnak is különlegesek. A folytatás júliusban egy újabb ritkaság. Egy virágot kedvelő és szerető kedves tanítványom lepett meg évekkel ezelőtt néhány különleges hagymával, amit késő tavasszal lehetett csak elföldelni. Izgatottan vártam, mikor jelennek meg az első levelek. A kíváncsiságomat az ananászliliomnak nevezett növény virága fokozta. A kiteljesedett levelek között egyszer csak megjelentek az ananászhoz hasonló virágzatok, illetve először csak oszlopszerűen a bimbók sokasága. Napról napra egyre több bimbócska bontogatta szirmait, míg néhány hét elteltével teljes virágzásba borult.Kedveli, ha egy kicsit árnyékban van, de igényli a napos órákat is. Már néhány éve mindig a megszokott helyére telepítem a hagymákat, lassan gyarapodik, tehát megkedvelte a helyét. Olyan hatást kelt a teljes virágzás, mintha apró orchideákkal lenne tele egy "henger". Valóban egy takaros ananászra emlékeztet minden virágzata. Különleges, egyedi szépségnek tartom. A hagymákat, mivel nem kedvelik a fagyokat, késő ősszel felszedem és egy tojástartóban papírba csomagolva teleltetem át hűvös, fagymentes, szellős helyen, a garázsban. Jó ötletnek bizonyult, eddig remekül átvészelték a teleket.                Augusztus, a nyár utolsó hónapja is megörvendeztetett, különös boldogság számomra, hogy a rendkívüli időjárás ellenére mindig megjelenik egy-egy újabb örömforrás, egy nyíló virág. Lassan közeleg a nyár vége, az árnyékliliom is úgy döntött, megmutatja porcelánfehér kelyheit. Szereti a félárnyékos helyet, így a cserszömörce bokor elé telepítettem, a liliomot egy kedves szomszédasszonyom ajándékozta nekem. Évek óta azonos helyen van, egyre több virágot hoz.A tündöklő természet megajándékoz még ma is napi csodával, részese lehetek általa gazdag élményeknek. Hajdanán a nagyapám és a szüleim bölcsességei belém vésődtek, erős gyökerekké fejlődtek. Általuk ébredtem rá az élet értelmére, a szeretetre, ami nemcsak az embertársainkra, hanem az összes földi élőlényre értendő. És ha nem is Wass Albert szavait idézték, miszerint:" Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valami öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa.", de a példamutatásuk, a nevelésük lényege ez volt. Ezeknek a csodáknak a megélésében reménykedem még a 70 évem elmúltával is!A kerti őszirózsa erőteljes bimbója már az őszt idézi, de bízom az újabb élményekben, amit a kis birodalmunk számomra és a szeretteim számára is megad még sokáig a Jó Isten kegyelmével!2018.08.04.

 Bittner Erzsó

                                              

                                                                               A HÓVIRÁG

   "Illatod a földben hagytad mélyen, / és arcod, mint a hó, kedves, fehér.                                                                                            Nem ismered a dalt zengő májust, / szirmodra fagy hideg, ónos eső,                                                                                              mégis szívemen hordom bokrétádat,......"

 Fekete István hátrahagyott versei között leltem rá a megható sorokra, amelyeket a hóvirág ihletett. Számomra is az egyik legkedvesebb és az egyik legszebb növény. Az idén az alföldi portánkon lassan már egy hónapja pompáznak. A szemet gyönyörködtető látvány gondolatban a Beregi-Tiszahátra röpít vissza, a gyermek-és ifjúságom hóvirág-túráira. Otthon, a szülőfalumban, Vámosatyában a tél februárban már engedett a szorításából. Tiszta időben a nap is egyre magasabbra kúszott az égen, az ereszek jégcsapjai olvadoztak, a hótakaró napról napra vékonyabb lett. Ilyenkor egyre közelebb éreztük a kikeletet. Vágytunk egy kis barangolásra a szabadban. Gyakran a falu szélétől jó néhány kilométerre fekvő ligeterdő, a Nemeseké felé vettük az utunkat, tehettük ezt biztonságban, háborítatlanul és könnyedén, a falusi gyerekeknek néhány kilométer gyalogtúra meg sem "kottyant". Az éjszakai mínuszok miatt még hetekig hó födte a vidéket, ami ugyan már megkopott, egyre vékonyabb rétegben és foltokban fedte az erdő avarját is. Ebben a ligeterdőben nyílott a tavasz előhírnöke, az őshonos kikeleti hóvirág. Az erdőben még rügyfakadás előtt megindult az élet. A lombját vesztette rengetegben a napsugarak beférkőztek a fák, a cserjék tövébe, és előcsalogatták a hóvirág leveleit, köztük egy fehér bimbócskát is. Az egyre hosszabb napsugaras óráknak köszönhetően a kecses kis virág áttört a hórétegen, nem várta meg annak elolvadását és hamarosan kifeslett, majd egyre jobban kiteljesedett. Előfordult, hogy a "társbérlője" is kimerészkedett egy kis időre a hírnökünkkel.  A napos órák hosszabbodtak, a bókoló kecses virágok pedig hetekig csilingeltek a tavaszt igéző szellőben, és csábítottak bennünket egy kis túrára. Megfogadtuk a szüleink tanácsait, óvatosan szedtük csokorba a törékeny virágokat, nem taroltuk le a tavasz hírnökeit, az erdő, a rovarok számára is hagytunk a szépségekből, sőt a hagymácskákat sem háborgattuk. A hóvirág mellett egy kékes-lilás virág, a ligeti csillagvirág is előfordult ebben az erdőben. Ha rátaláltunk, nagy örömünk volt, kecses kis szépsége lenyűgözött bennünket. Édesanyánk legendákat is mesélt a hóvirágokról, miszerint a Paradicsomból kiűzött emberpár a hóvirágok látványából merített vigaszt. Vagy amikor Isten a Földet teremtette, először hóval borított be mindent. A hó azonban színtelen volt, így elindult színt keresni magának. Kérte a virágokat, adjanak neki színt, ám a kérését egyik virág sem teljesítette. Nem így a hóvirág, aki megsajnálta és szólt:- Ha annyira tetszik a kabátom, a tied lehet.- Így lett fehér a hó. A legendák közül számomra a harmadik a legkedvesebb: Egyszer a Remény a hideg következtében elhalt virágok miatt összegörnyedve sírt a fehér hótakaróval borított föld felett. Ekkor történt, hogy ott, ahova a könnyei hullottak a fagyos hóra, az elolvadt és hóvirágok tűntek fel felette, a Remény vigasztalására. Amikor 22 évvel ezelőtt kertes házba költöztünk, egy kis "Beregországot", a szülőföldünket is becsempésztük az alföldi otthonunkba azzal, hogy a beregi erdőkből hoztunk facsemetéket, cserjéket, így jutott el talán valamelyik növény földlabdájában megbújva az őshonos kikeleti hóvirág is. Ez a növény kicsit később virágzik, mint a portánk földjébe telepített pompás hóvirágjaink, amelyek ebben az évben már január első napjaiban előbújtak. Azóta is dacolva küzdenek a szélsőséges időjárással, a már-már tavaszt igéző, aztán a fagyos, havas napokkal. A téli napok egyhangú szürkeségét megtörik, üde látványt nyújtanak.  Most, amikor már egyedül járom be a kertet, naponta megcsodálom az elment kutyusaim hantján és környékén virágzó hírnököket. Az aprócska, törékeny csodákról azt is mondják, a tisztaság, a vidámság jelképe, a remény szimbóluma. Elidőzve kicsikét fölöttük, mellettük, emlékezem. Emlékezem Morzsira, a foxira, Burkusra, a rottweilerre, valamint a két nemes lelkű erdélyi kopómra, Dicső Szamócára és Délceg Pandúrra. A tavasz előhírnökének üzenete is van: " A múlt szomorú emlékeinek ne engedj helyet a szívedben!" Helyette a kutyusaimmal eltöltött 21 év minden vidám, boldog percére próbálok emlékezni, azokat a szívemben megőrizni.  Gyakran keresek vigaszt a költeményekben, a költészetnek ugyanis hatalma van, a versek megérintik a lelkemet, a szívemet. Lecsendesítik a háborgó lelkemet, mint ezek a gyönyörű hóvirágok. Az embernek szüksége van a költészet adományára, hatnak ránk varázserejükkel, általa lehetünk igazabb, teljesebb emberek. Így Zelk Zoltán sorai, valamint a hírnökök mosolygó fehér bóbitái enyhülést és oldódást is hoznak a tengernyi bánatomra:                                                                                                                                                                                 " Ám félúton egy reggelen,                                                                                                                                                                    csoda történik a hegyen:                                                                                                                                                                    kibújik a hóvirág,                                                                                                                                                                                s megrezzen a fán az ág./                                                                                                                                                                  Öröm rezzen ágról ágra:                                                                                                                                                                    itt a tavasz nemsokára,....."

 

2018.02.

Bittner Erzsó

                                                                  FELÉBREDT CSIPKERÓZSIKA-ÁLMÁBÓL  A VÁMOSATYAI BÜDY...

                         EGY PORLADOZÓ, MEGSÁRGULT LEVÉLTÖREDÉK   " SOSE HIDD AZT, HOGY A HÁBORÚ - bármilyen szükséges vagy indokolt is az, - NEM BŰN."                     ...

                                 VARÁZSLATOS VILÁGUNK     "A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."                     A...

         ÜNNEPSÉG           Felemelő, megható és csodálatos Jubileumi Diplomaátadó Ünnepség volt 2022.09.10-én Gödöllőn, a Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetemen.  Az egyetem AULÁJÁBAN a " Mag apoteózisa" monumentális bronz - Amerigo Tot...

                                                                 ZÜMIKE DOLGOZNI TANUL            ...

                                                                GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK        Most, amikor közel húsz éve...

                                                                                AZ ŐSZIRÓZSA  ...

     A "Ki korán kel, aranyat lel." - közmondást hasznos, bölcs megállapításnak vallom. Kertes házban élvén szeretek ébredés után bóklászni a kis birodalmunkon. Így gyakran ott vagyok a csodánál, amikor megszületik a fény, amikor az első napsugarak megjelennek az ég alján, s egyszer...

                                                                                    ...