GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK

2019.11.17 13:45

Most, amikor közel húsz éve rendezgetem és papírra vetem az emlékeimet, a családi történetek abban erősítenek meg: az egymással eltöltött idő az egyik legértékesebb dolog a világon. A hetven évemen is túl - ha a szülőfalumba, Vámosatyába indulunk -, izgalmas várakozással telnek az órák, míg végre a szeretteimet megölelhetem. Így volt ez nemrég is, amikor a Halottak napja közeledtével útra keltünk elhunyt szeretteinkre emlékezni. Az otthoni időt szeretettel töltjük a testvéreink és a rokonaink látogatásával is. Amikor a Tiszán a II. Rákóczi Ferenc hídon átjutunk, a beregi őszi táj teljes pompájával nyűgöz le bennünket. A fiatal tölgyesek és a valamikori nagy erdőségekre emlékeztető hatalmas magányos vagy kisebb csoportokban álló tölgyfák erősítenek meg abban, itt még ma is szent dolog a fa. A fiatal ültetvények az erős gyökerükkel kapaszkodnak az agyagos beregi földbe. Az élni, a túlélni akarás vágyával hirdetik az élet szépségét. A fa tanít bennünket a gyökerével az anyaföldbe kapaszkodni, az anyaföldhöz ragaszkodni. A nagyszüleinktől, a szüleinktől mi is kaptunk erős gyökereket. A gyökerek adták, adják a tartást, hogy tudjuk - bárhová is vet a sors bennünket -, hova tartozunk. A családi kapcsolatainkban olyan értékrendet biztosítottak ezek a gyökerek, amelyekben a bizalom és a szeretet megőrzése még ma is valódi értékek számunkra. Szárnyakat is kaptunk a szüleinktől, ami nagy szabadságot nyújtott, ez egyben felelősséget is jelentett. Úgy vélem, felelősségtudatos emberekké váltunk. Továbbá a szárnyak lehetőséget adtak arra is, hogy új utakat is bejárhassunk, hogy megélhessük az álmainkat. Közben ha hibáztunk, azt is megbeszéltük, és a szüleink bíztak bennünk, okulunk a hibáinkból. Azon is elmélkedem, az életünknek két meghatározó pillanata is van, ami a fához kapcsolódik: a születés és a halál, - a bölcső és a koporsó -. A család mindennapi életében fontos szerepet tölt be a családi asztal is. Meghatóan szép emlék számomra a mi ovális alakú / asztallapú/ - tréfásan mi ötlábú asztalnak neveztük / valóban öt lába volt/ -, tölgyfából készült kihúzható nagy ebédlő asztalunk. Étkezéskor heten ültük körül / nagycsaládban nőttem fel /, de az étkezések mellett a beszélgetések, a történetek elmesélését is szolgálta. Sakkoztunk, malmoztunk, társasjátékkal játszottunk, de az iskolai házi feladatot is itt oldottuk meg. Az ünnepnapokon fehér damaszt abrosz került rá. A hétköznapokon a kedvenc "kockás"terítők váltották egymást. Édesanyánk precíz, tisztaságszerető asszony volt. Még ma is elgondolkodom, hogyan győzte korábban -mosógép még nem volt - a sok kézi mosást. Főzte, keményítette, vasalta a háztartásban használt pamutféleségeket / asztalterítők, konyharuhák, ágynememűk,.../.Édesanyánk igazi társra talált Édesapánkban, aki igyekezett a következetes szigorú nevelését határtalan szeretetével elfogadhatóvá tenni számunkra. Nem háborogtunk, felnőttként láttuk be igazán, a szüleink nevelésének köszönhetjük, hogy szerető, jó testvérek maradtunk idős korunkra is. Felnőttként távol kerültünk - mi testvérek - egymástól. Ahogyan szaporodik az életünk éveinek száma, egyre nehezebben kelünk útra. A találkozásunkat mindig határtalan öröm tölti be. Ilyenkor röpködnek a kedves, megható szavak, a vágyott találkozást meghitt

beszélgetések követik. A híres beregi vendéglátás is része a találkozásunknak.Majd az elhunyt szeretteink sírjainál emlékezünk, sírhantjukon mécseseket gyújtunk, a kegyelet virágait helyezzük el. Emlékezünk azokra, akik már nincsenek közöttünk, akik már csak a szívünkben élnek. Az emlékek ápolásával a szeretteink elvesztésének fájdalmán enyhíthetünk kicsikét. A fontos értékeket az elhunyt szeretteinktől kaptuk örökül. Akik hajdanán arra is figyelmeztettek bennünket, minden ember egyedi és megismételhetetlen. Nekünk, tehát az öt testvérnek hibáinkkal, erényeinkkel együtt tisztelnünk kellett és kell is egymást. Ez a tanításuk egy életre szólt, illetve mi is ezt adjuk tovább gyermekeinknek, unokáinknak. Büszke vagyok arra, hogy szerető, jó testvérek vagyunk ma is. A múlt erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él. Amikor Jancsi bátyám arra kért hazaindulásunk előtt, az unokái számára vigyem el a CSALÁDFA mintámat /amit jó néhány évvel ezelőtt állítottam össze/, mert az unokái is el szeretnék készíteni. Micsoda nemes gondolat! Véltem én, a szüleinktől kapott fontos értékek továbbvívői lesznek az unokái is. Azzal ad gyökeret, biztonságot a bátyám az unokáinak, hogy tudják, honnan származnak, kicsodák is ŐK. Biztosítva ezzel a folytonosságot, a család kultúrájának továbbvitelét. A földben lévő gyökerek így nem pusztulnak el, és lesznek szép nagy virágok a jövőben is. Majdan megértik az unokák, a nagyapjuktól kapott örökségük megismerése segíti őket abban, hogy magukat elhelyezhessék a világban, hogy majd megtalálják azt is, számukra mi célja, értelme van az életnek. A szeretteinkkel való találkozás mindig a boldogság érzésével tölt el. Nemrég egyik írásomban jegyeztem le, hogy mi az öt testvér már valamennyien a "hetvenesek" táborába tartozunk. Isten kegyelmi ajándékának köszönhetjük, hogy mindnyájan örülhetünk még egymásnak. Tisztelt és rajongásig szeretett ÉDESAPÁNK - ha élne-, viccesen jegyezné meg: " Lassan mindannyian felváltjátok a nyolcadik tizest!" A két napra tervezett találkozás ideje gyorsan múlott. A szeretetteljes együttlét, az emlékezések, a jó hangulatú beszélgetések, a finom beregi ízek után másnap kora délután indultunk útra. A nap fénye is halványodott, ilyenkor hirtelen bukik le a nap, sietősre vettük a búcsúzást. Egy kicsit aggódás, féltés, szorongás azért volt bennünk, ugyanis Jancsi bátyám előző nap frontérzékenységre hivatkozva gyengélkedett. Az orvosa megvizsgálta és ellátta gyógyszerrel. Induláskor a bátyám a kapuig kísért bennünket, ott még mindig volt mondanivalónk egymásnak, aztán a megszokott csendességével, halk szavaival kívánt nekünk jó utat. Szokássá vált a családunkban - egy évtizedekkel ezelőtt történt tragikus kimenetelű autóbaleset óta -, hogy megérkezésünk után jelezzük a szeretteinknek, rendben hazaértünk. Így történt ez most is. Jancsi bátyám vette fel a telefont, örült a hívásomnak. A hogyléte felől érdeklődve Ő nyugtatott: " Nyugodjak meg, rendben lesz minden!" Másnap délután is érdeklődtem, a válasz ugyanez volt csendes, nyugodt szavaival. Jancsi testvérünk egész lényét csak a szeretet jellemezte. Csendes, türelmes, jóságos ember volt. Soha senkit nem bántott meg. Talán a génjeiben az apai nagymamánk határtalan szeretete sokszorozódott. Váratlanul, felkészületlenül ért bennünket a szomorú hír, kórházba került. Minden segítséget megkapott, de néhány nap elteltével a keringése összeomlott, a szíve örökre megpihent. Elveszítettük szeretett testvérünket, JANCSIT. Elhallgatott, és nem szólal meg többé a furulyájának mélyen zengő hangja és a klarinétjának virtuóz játéka sem.

Az élet nem mindig ad időt a végső búcsúzkodásra, a fájdalomtól megtört szívvel nehéz feldolgozni, Jancsi elment örökre. Emléke tovább él, itt legbelül a szívünkben. Reménykedünk, lesz még találkozás! Most már a SZÜLEINKKEL együtt valahol az ÉGI ORSZÁGBÓL figyelik, óvják féltő szeretettel szeretteik földi útjait. Ha szólhatna, a költő szavaival üzenne mindnyájunknak,miszerint: "KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT"

" Aki él, az mind, mind örüljön, Mert az élet mindenkinek Kivételes, szent örömül jön.

Akárki helyén éltem volna, / Életem éltem egyaránt, / Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni, / Mielőtt végleg elmegyek, / Meg fogom ezt szépen köszönni." Bittner Erzsó, 2019. november