"Ha őrzöl valakit a szívedben, soha nem veszíted el."

 

         Huszonegy év elteltével, most, amikor Délceg Pandúr is elindult a Szivárvány hídon át a barátai felé, rajtam egy új érzés lett úrrá, mivel jómagam is már túl vagyok a hetvenen. Az életemnek, az életünknek azt az időszakát, amit kertes házban töltünk immár huszonegy éve, négy hűséges társunkkal oszthattuk meg. Családtagok, megbecsült és igen tisztelt négylábúak voltak ŐK számunkra.                                               Hosszú, szép esztendők, amelyek szeretetét a múló napok, hetek, hónapok, évek egymásra rakták. Persze voltak bosszantó pillanatok, kellemetlen epizódok, mára már csak a szeretet maradt meg, és minden elmúlott, ami feledni való. Pandúrkámnak nemrég még a csengő ugatása ébresztőre szólított, itt az ideje, hogy társául szegődjek és a korai bóklászásunkat megkezdjük, a finom reggeli falatokat is várta. A sétánk után a puha fekhelyén szundikált, a hűvösebb reggeleken a meleg takarójába dugta csinos orrocskáját, és élvezte a melengető napsugarakat.              Titokban, a lelkem mélyén én meg csak reménykedtem, a szerető gondoskodásunknak az ajándéka az lesz, hogy az öregedő kopócskánk még néhány éven át velünk marad. Amikor arról olvastam, az erdélyi kopók közül ki ünnepli a 12. ,13. vagy éppen a 14. születésnapját, csak bizakodtam, van remény.......                       De Délceg Pandúrkánk 11 évesen feladta, elfáradt, a szíve megállt, és azóta csend van, nagy a csend minálunk. Nehéz elfogadnom, de el kell fogadnom, még ha fáj is, hogy "az élet, a maga küzdelmével, zajával, a maga céljaival, akarásaival, izgalmával és szép szabad gondjaival átköltözik lassan a völgy másik oldalára..."-, mint ahogyan Wass Albert fogalmaz. És ennek az új életnek már semmi köze sem lesz a régihez. A szomorú nap óta gyakran peregnek le a szemem előtt nyugovóra térésemkor vagy ébredés után a "kutyás éveink", néha még álmomban is megjelennek a kedvenceim. Ma már csak az emlékezés hídja kapcsol össze bennünket, a gondozott nyughelyeik, a velük töltött szép időszakok, mind-mind arra emlékeztetnek, boldog idő volt a 21 év minden perce.                                                       Morzsika, a mókás foxi, Burkus, a ragaszkodó rottweiler, majd az igazi egyéniség erdélyi kopók közül Dicső Szamóca, a pörgős kis ördög, valamint Délceg Pandúr, az intelligens és különlegesen jóságos kopócskák aranyozták be az életünket. A foxi érkezett elsőként az otthonunkba, majd követte néhány nap elteltével a rottweiler, hamar összebarátkoztak, vidáman játszadoztak, jókat szundiztak együtt. Szeretetet, gondoskodást kaptak tőlünk, amit a ragaszkodásukkal viszonoztak. Burkus 11 évvel ajándékozott meg bennünket, Morzsika 13 évet élt. Amikor a rottweilerünk elment, a foxi elhallgatott. Néhány hét elteltével hazahoztuk az erdélyi kopócskákat. A foxi oldódott, védelmezte az ifjakat, magára talált. Hamar igazi jó társaság tette boldogabbá a családunkat.Morzsi remek mesterük volt, Szami és Pandúr pedig kiváló tanítványnak bizonyultak. Az évek múlásával a portánkon növögettek, bokrosodtak, lombosodtak a lombhullató fák, a cserjék, az örökzöldek. Benépesültek madarakkal a bokrok, a fák, kora tavasztól a tél beálltáig a virágok is pompáztak. Csak kevés bosszúságot okoztak a kutyusaink a növények életében, ugyanis kifürkésztük az útjaikat, és ahhoz igazítottuk a virágok ültetését. Sütkérezhettek a pázsiton, vagy szundíthattak, hűsölhettek a lassan-lassan ligetessé vált portánkon. Nem háborgattuk őket, de mindennapossá váltak a tanításaik, a közös játékok, a séták, a bóklászások. Izgalmas percek is akadtak a több, mint két évtized alatt: tüskék a mancsokban, méhecske fullánkja, ismerkedés a békákkal, éjszakai sünivadászatok, a szomszédból átröppenő baromfi, a tolvaj cirmosok hazaugatása, egy-egy szárnyait próbáló figyelmetlen madárka "levadászása". A nap huszonnégy órájának örökös őrei, az életünk bearanyozói, igazi családtagok voltak a kedvenceink.

  Nehezen, sok-sok fájdalommal dolgoztuk fel, a rottweilerünk elvesztését, a bánatunkat a tehetetlen dühünk is növelte. Amikor Morzsi, a kopócskáink tanítómestere az örökös vadászmezőre távozott, vígaszt a vadászaink, Szami és Panci nyújtottak. Dicső Szamócánk életét kilencedik évesen a gyilkos kór oltotta ki. A nagy reménységünk, Délceg Pandúr tizenegy évesen pihent meg örökre. Voltak jelek, hogy Pancikánk megfáradt, többet pihengetett, közös sétánkon néha gondolt egyet és magamra hagyott. Ilyenkor a kedvenc pihenő- vagy fekhelyén napozott, nézelődött, szundikált. Az egyik november végi napon aztán szólított bennünket, valami nincsen rendjén. Nem tudom feledni a segítségkérő tekintetét, nem kapott levegőt, mellső végtagjait kinyújtotta, nem tudott tovább küzdeni, pillanatok alatt végzett vele a "csendes szívhalál". Tehetetlenül, kétségbeesetten térdeltünk, álltunk mellette a férjemmel. A tengernyi bánatunk azóta sem apad. Hiányzik a kutyaszeretet, a csengő ugatás, a reggeli ébresztő, a társ, a jó barát, a hűséges családtag. Rendezett, gondozott hantjaikon a tavasz első hírnöke, a hóvirág csilingelve nyit utat a mindig soron következő virágoknak. A visszatérő madaraink pedig vidám dallamokat zengenek a sírjuk fölött. Bizakodom, a Szivárvány híd nem csupán legenda, és a kedvenceink azon áthaladva boldogan üdvözölhették a barátaikat, a kutyatársaikat. Testben a kopócskák egymás mellett pihennek, lélekben velünk maradnak, örökre a szívünkben kaptak helyet. Valahol az égi magasságból néznek le ránk, és csak reménykedem, lesz még találkozás! Isten veletek, drága KUTYUSAINK!

2018.01.

                   Bittner Erzsó

 

 

                       " HOSSZÚ EZ A GYALOGÚT - ÉHESEN ÉS FÁZVA - BARABÁSTÓL SZAMBORIG"  

 

 

 

 

 

     ELŐSZÓ

    A Magyar Országos Levéltárban őrzött NÉVJEGYZÉK / a Trianon határon belül fekvő Barabás községből elszállított 15-50 éves férfiakról.....1944-ben/ a 18. sorszáma mellett az igen tisztelt és szeretett APÓSOM, Kelemen István, a 25. sorban pedig a sógora, Hamar Pál neve olvasható. Fájdalmas emlékeket idéz már a névjegyzék is, ugyanis a 158 elhurcolt barabási férfilakosságból talán 90-en térhettek haza.

Kelemen István, aki 1944-ben már hat gyermek édesapja volt,és akit parancsra 1944 telén úgynevezett jóvátételi munkára /"málenykij robotra" - ahogyan Ő emlegette/ gyalogmenetben indítottak a hosszú útra. A jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották őket, onnan pedig a GULÁG táboraiba kerültek.                                                                                           Az elhurcoltak közül voltak, akik közel egy év elteltével léphettek csak a szeretett szülőföldjükre, de sokan halálukat lelték az embertelen körülményekben. Kelemen István szerencsés ember volt, hazatérhetett. Keveset beszélt a borzalmakról, csendes, hallgatag és igen fegyelmezett ember lévén a "titoktartási fogadalmat" komolyan is vette. 1989 után azonban megeredt a nyelve, egyre többször idézte fel a kegyetlen napokat, heteket, hónapokat. A gyermekei kérésére vetette papírra az iszonyú emlékeket 86 évesen, 1991-ben. Kéziratát ereklyeként nagy becsben őrzi fia, Béla és családja immár 26 éve. Pontos napokat, időpontokat nem jelölt meg az írásában, a borzalmas hónapokban csupán az életbenmaradás és a szeretett családjához való hazatérés tétje lebegett előtte. Haza 1945 kora őszén érkezett betegen, fogyatékos állapotban /jobb szeme/, lelkileg meggyötörve, emberségében megalázva, 40 évesen, egyetlen foga sem maradt. Csendes békességben 1994-ben, 89 évesen felesége, Hamar Amália karjai között tért örök nyugalomba.                                                                 Hiteles ember volt, míg élt. Maradjon is így emlékezetünkben! Mert emlékeznünk kell, hiszen egykoron Ő is az életünk része volt, és ma már csak az emlékezés hídja kapcsol össze bennünket. Az emlékek ápolásával pedig hiányának az érzetén igyekszünk enyhíteni. Tiszteletére, emlékére teszem közzé -  a menye, Kelemen Béláné Bittner Erzsébet  -  APÓSOMNAK az 1991-ben  egy rövidke grafitceruzával leírt visszaemlékezését -. A bevezetőben a kéziratából való a másolat.

 A kéziratán nem változtattam, az első részében "az első háború" - ahogyan Ő nevezte -, egyik szomorú éjszakáját idézi, Pali sógora /Hamar Pál/ keserű napjaira emlékezik. Majd a hosszú gyalogutat idézik a sorai és végül, ami kimaradt a korábban leírtakból. 1991. szeptember 22-én fejezte be az írott visszaemlékezését. 

                                                       Kelemen Béláné  Bittner Erzsébet                                                                                                                                                                            

 

                                                                                  I.

          Kelemen István az 1944 és az 1914-es évet azért idézem fel, mert 14-ben voltam 10. éves és aratás volt, mikor éjjel tizenkettőkor megverték a dobot. 18-tól 50 évesig be kell vonulni mindenkinek a csapattestéhez. Akkor volt egy szomorú éjszaka, mindenki sírt. Pali sógorom a 18. évét az olasz fronton töltötte be. Ő mondta, hogy a rajánál, ahol nem a golyótól kellett félni, hanem a kő verte őket főbe fele, ott volt fogságban. Ezt azért írom le, hogy a híradásban igen keveset esett róla szó. 44 ugyanolyan iszonyú volt. Pali sógornak volt egy nagyon jó borotvája, valaki ráküldött egy orosz tisztet és oda kellett adni akkor este, mikor reggel vittek bennünket. Pali sógor tudott a tiszttel szót váltani és a mán megmondta, hogy hová megyünk. / Szolyváig együtt voltunk Pali sógorral./ 

                                                                                   

                                                                                   II.

                                                                                 1944 

       Hosszú ez a gyalogút Barabástól Szamborig. Elvittek bennünket, elhajtottak, mint a csordát, 3 napi eleséggel. Első utunk Beregszász, itt kellett hagyni a családot, a munkánkat. Emlékezetemben 150-en mentünk el, haza csak 90-en tértünk vissza, a katonafoglyokkal, Beregszász volt a gyűjtőtábor. Ott már vártak bennünket, egy nagy benzines hordóban főztek paszulyt, egy szerb származású hajtogatott bennünket. De ott még mindenkinek volt hazai. Mondta egyszer a szerb, ki a magyar magyar. Majd Pali bátyámtul kérdeztem, mire mondja a szerb. Azt felelte, tudja az azt, mire mondta, lesz még rosszabb sorsunk is. Én meg azért kérdeztem, hogy ő átélt egy háborút, vele egy fogságot, és a 18. életévét az olasz fronton töltötte be. Míg Beregszászban voltunk, egyszer osztottak kenyeret, mi nem vettük ki. Két fiatalember odaállt mellénk, az Isten megáld bennünket, vegyük ki, mert éhesek. A vasúton dolgoztak, és onnan hozták el őket, még a szüleik se tudják, hova lettek. Itt Beregszászban a fiatalság azt hitte, hogy csak szórakozni visznek, de sokan-sokan már az úton meghaltak. Beregszászból mikor....... már akkor éjszaka mindenki megtudta, a fiatalok is, hogy nem játék. Első éjszaka szakadt az eső, egy udvaron háltunk az égbolt alatt. Másik éjszaka egy szobába vertek be bennünket, de még huszan kinn maradtak. Addig ütötte az orosz a hátsót, addig ütötte puskatussal, úgy álltunk egész éjszaka, mint a nyárs. Ez Szolyváig történt. Szolyvára mikor beértünk, egy nagy Tüzér istállóba vittek be bennünket. Úgy nézett ki, mint egy nagy elevátor. Egyik vége a földben, a másik vége az ég felé nézett. Le volt bombázva. Úgy éreztük, hogy itt jó lesz kipihenni az éjszakai fáradalmainkat. De nem így történt, mert jól meg se pihentünk, menni kellett egy másik épülethez. Ott nagy válogatást csináltak. Az egyiket belökték az épületbe, a másikat oldalra hajították. Én is kinn maradtam, itt elmentünk egymástól Pali sógorral. Minket, akiket köré dobtak, elvittek egy nagy beton épülethez, mi onnan egy kis lyukon hallgattuk azokat, akiket belöktek egy épületbe, egész éjszaka fürösztötték, és vitték akkor éjszaka tovább munkára. Mi meg, akik itt maradtunk, menni kellett 6 km-re fáért, rossz lábbeliben, ott találkoztunk a katonafoglyokkal, Kovács Zsigával és Bakó Lajossal. Közben minket és a ruhánkat is bevitték a fertőtlenítőbe, amiután 2 órát kellett várni. Addig minket betettek egy betonos épületbe tiszta mezítelenül fürdés után. Nem volt ivóvizünk, sokan megitták a fürdővizet, így keletkezett a vérhas. Ott megkezdődött a legyengülés. Elmaradtunk a hazaiaktól meg a jó nyugovástól. Még mi itt maradtunk egy pár napig, de minket is elvisznek munkára. Amikor útnak engedtek bennünket, kaptam mellbe egy oltást, még ha hozzányúlok, még mindig érzem. Király Sándor beleesett tőle a sárgaságba, Gazdag Sándornak olyan lett a melle, mintha egy tányér lett volna odaborítva. Kaptunk az útra egy feketekenyeret meg 1 marék paszulyt, biztos úgy gondolták, hogy szárazon esszük meg. Megállás nem volt Szamborig a Vereckei-hágón keresztül, mikor kimentünk belőle, nekizavartak egy nagy dombnak, el voltunk már gyengülve, visszafelé csúszkáltunk, de muszáj volt menni, mert ott volt a puskatus. Felértünk a dombra, még jó ideig mentünk, nagy hideg volt, elértük Lengyelországot. Ott a nép koszorúhagymát hajigált közénk, némelyikünknek sikerült belőle felkapni. Megállás nem volt, elértük a perecsenyi kórházat. Alig mentünk odébb a kórháztól, egy gelénesi fiatalt két katona ütötte puskatussal. Mándi Lajos azt kiáltotta, emberek, ne hagyjuk megölni. De mindenki félt visszafordulni, hogy ő is kap, én is féltem. De azért annyi erőt vettünk Lajossal, hogy visszamentünk, nem szólt a két katona, felvétették velünk és bevitették velünk a perecsenyi kórházba. Megkérdeztem Lajostól, 18 éves volt a fiú és meghalt. Annyi büntetést kaptunk, hogy a többi beért Turkába, ott kaptak enni, de mi nem kaptunk semmit, pedig 3 napig nem ettem, mert nem volt mit. Összekerültem két barabási cigánnyal, Jónás Ferivel és B. Jóskával, Ferinek volt egy kis fekete kenyérmorzsa, azt főztük fel hólével, se víz se só. Egyszer hála, elértünk Szamborba, várt egy hármas istálló. Bokáig érő sárral, voltak ágyak is, de nem fért mindenki rá. Mert több szakaszban mentünk fáért és mindig az járt jól, aki előbb bemehetett. Ott már kaptunk enni három órakor hajnalban egy kis répalevest és egy kis tenyérnyi kenyeret. Mikor egy kicsit világosodott, ott is menni kellett hat kilométerre fáért. Estére jöttünk vissza, mikor a nap lefelé szállt. Akkor kaptunk megint enni, míg ott voltunk, mindig így volt az étkezés. Két hétig voltunk ott, az erdőből 2 méteres darab fákat hozni 2 embernek pocsolyában, vízben, sárban. Ott is abban kaptuk az ennivalót, bokáig érő pocsolyában. Itt mindent elvettek tőlünk, a nagyujjast/ télikabát /, a pokrócot, a beretvát, gyújtót, pipát, kulacsot, kinek milyen edénye volt. Az istálló végénél folyt a Fekete-tengernek egy ága / a Dnyeszter folyó, ami a Fekete-tengerbe ömlik/, abba szórtak bele mindent. Eljött az idő, egyszer bevagoníroztak bennünket, 65 egy marhakupéban, se állni se ülni. Vittek bennünket vagy három éjszaka 3 nap, az orosz katona minden reggel beszólt a kupéba, halott nincs? Majd utána beadtak egy vider vizet 65-ünknek, de nem ivott abból 2 se, mert kiborították, mindenki szomjas volt. Majdnem így jártunk az ennivalóval is,kaptunk egy kis töredéket /kenyeret /. 

Azért mentünk három nap és három éjszaka, mert éjszaka megálltak velünk. Reggel indultunk tovább. Mutatták vón a népnek a jót, a leghidegebb volt, volt is egy százéves kályha felkötve a kupé plafonjára, ott akartak melegíteni bennünket. Volt a kupé oldalán egy gyufaskatulya forma lyuk, egyszer kinéztem, egy kis falu volt ott, azt mondtam, annyi cigány lakik itt, se kerítés se egy ház. De volt velünk egy katonafogoly, nem cigányok, hanem szegény emberek - mondta. Akkor néztem nagyot, hogy hova megyünk. Mikor megérkeztünk Sztalinóba, már azt mondta egy orosz, minek hoztátok ezeket ide munkára, ez mind beteg. Egy darabig nem engedte, hogy munkára menjen, egyet se. De jött egyszer egy deputáció és az erősebbjét elvitték dolgozni, én is ki lettem írva. De akkor éjszaka megdagadt a lábam, bekerültem a kórházba. Azelőtt voltam kinn a mezőgazdaságban dolgozni, kaptunk egy köpenyt meg egy fejkendőt, hátra kellett kötni a fejünket, úgy néztünk ki, mint a maskarák. De nem volt munkás, néhány öregasszony, férfi kettő-három kallódott, de ezek is olyanok lettek, akik már nem voltak alkalmasak katonának, már onnan kerültek haza. A nők nagyon sajnáltak bennünket, másnap megvendégeltek bennünket úgy, ahogy tudtak. Egy hozott egy befőttes üvegbe félig tejjel, a másik félig hozta krumplival, a harmadik engem kínált egy kis mozsárban tört kenyérrel. Itt már mindent megtudtunk Oroszországról. Én tovább nem dolgoztam, a lábam megdagadt, bekerültem a kórházba. Ott aztán egy olyan orvos volt, aki a 14-es háborúban magyar fogságban volt, és mindent elkövetett, amit csak érdekünkben tehetett. Azt hiszem, ha jól emlékszem, hogy Karszninak hívták, 60 év körüli volt. Két német volt vele, az egyik orvos volt, a másik patikás orvos volt, csak orvosság nem, csak széntabletta, az meg sós volt, akinek még jobban ment a hasa, aki egyet ivott rá, az reggelre halott volt, én fenyőfának a szirkóját szedtem, azt ettem kenyérrel, tovább nem ment a hasam. Tiszta piros volt a latrina, így hívták azt a helyet - vérrel karóházat -, mi úgy hívjuk, vécé. Majd az öreg orvos megszüntette a tetűt és a hasmenés is csökkent. Mi kértük, hogy a kosztunkat emeljék egy kicsit, azt mondta az öreg orvos, nem tudnak többet adni, csak amennyit a minisztérium megállapított. Erre azt mondta, tudja ő, hogy mi kéne a magyarnak, szalonna meg nagy búzakenyér, és neki nagyon jó dolga volt Magyarországon. A veje meg most van ott, oszt írja, hogy neki is jó dolga van. Az öreg orvos azt mondta, hogy ő meg akarná hálálni a magyar népnek egyszer. Aki az ő keze alá tartozott, behozta a gyárból, befektette mindet, kérdeztük tőlük, minek jöttetek be, ők nem tudják, ők nem betegek, de nem hittek az orvosnak sem, jött egy deputáció és megcsavargatták a farán a húst a betegeknek és csak visszavitték, aki csak arra való volt. Én még mindig maradtam a kórházban a lábam miatt. 

   Egyszer csak bevagoníroztak a németekkel együtt, elvittek Lupébe, Sztalinóhoz tartozott, biztos, valami grófi birtok lehetett. Én magam kerültem egy szobába, magyarokat vittek oda, hogy feljavítsanak, hogy haza tudjunk jönni. Került egy kis magyar fiú hozzám, Pesten volt sofőr, egy hónapig együtt háltunk egy ágyon. De tudott németül, mindig mondta, ha a németek beszéltek, hallod, mit beszélnek, hamar szólj nekik vissza - mondtam, de nem adta ki magát soha, azt sem mondta soha, hogy hova való. Úgy vettem észre, hogy valami sváb származású volt. Egy hónapig volt ott, mert megvert egy lengyel tisztet, elvitték a szénbányába, jó dolga volt, mert szakács lett. A másik szobában 17 lengyel tiszt volt, politikai foglyok. Nekem jó volt, mert segítettem nekik, amit tudtam, mert egy lengyel tiszt volt a paracsnokunk és mindig duplát adott, mert este nem szabad volt nekik sehova kimenni. Gyufa nem volt, nappal rágyújtottak a pápaszemmel, este én jártam a konyhára tüzelőért, nagyon szerettek, én is őket. A parancsnokunk sipka számra adta a mahorkát /dohányt /, és mindent tudtak, mindig biztattak, hogy nemsokára megyünk haza, mert a maga embereit az oroszok hazahozatták Magyarországról, és akkor innen minket visznek haza. Úgy is lett, de egyszer nagy zűr támadt köztük, úgy vettem észre, hogy a parancsnokuk jóban volt a raktárosnővel és hiány lett, tehát ő éltette őket. Azt mondták, hogy vagy Szibéria vagy életfogytiglani börtön vagy agyonlövés. Eljött az idő, hogy azt mondta a parancsnokunk, holnap nem tudok duplát adni, elfogyott az amerikai minden. Én azt mondtam, én akkor nem dolgozok tovább, megyek ki a kolhozba dolgozni, mert ott megkaptam a napi eledelt, este meg a lágerben megkaptam a vacsorát. Rimánkodtak, hogy ne menjek, én csak kimentem. Este amikor hazamentem, megtudtam, hogy némelyek holnap reggel megyünk haza. Ők tudták, csak nem mertek előre beszélni. Én meg azért nem hittem, hogy arra gondoltam, hogy magokat engedik el előbb, mint minket. Őket is viszik innen, de nem tudják, hogy hova, még azt se, hogy mi lesz a sorsuk. Ezzel köszöntünk el egymástól, reggel csakugyan el lehetett hinni, hogy indulunk haza, még adtak reggel egy bádog teát. Most már lehet észlelni, hogy hová vitték őket, ahogyan járkáltam nappal, hát láttam, hogy mindig vájják a sírt. Gondoltam, előre megássák a sírunkat. Hát akkor este kaptam egy kerecsenyi embertől üzenetet, Petneházitól, hogy itt van, ássák a sírt. Valamikor gyerekkorunkban találkoztunk együtt. Nem tudtam felkeresni, mert akkor este kaptam meg az üzenetet, mikor reggel indultunk onnan hazafelé. De megvolt annak a sora, a sírásásnak, mert akkor este, mikor reggel indultunk, két kocsi németet már úgy hoztak oda, hogy úgy húzogatták le mindet félholtan. De reggel már nem volt időm széjjelnézni, a sok pénzt elvették tőlük. Én oszt egy marékkal felvettem, bementem a szobánkba, mutattam a németeknek, hogy elbuktátok a háborút, azt felelték, ők nem bukták el a háborút. Így indultunk haza, reggel elvittek egy községbe, onnan estére kivittek egy kis erdő szélére. Majd éjjel 12 órakor vagonoztak be bennünket, úgy vittek vissza Sztalinóba, de minket mán ott kiszállni nem hagytak. Akik a mi lágerünkhöz tartoztak, azt rendezték befelé a kocsikba. Az erdő szélén volt valami szegénynek egy kis tengerije, abból nem sok maradt, még a tököt is mind megettük belőle, éhes volt mindenki. Énnekem egy kollégám adott egy harapás tököt, de életemben olyan rosszat még nem ettem. De elvittek vissza Sztalinóba, ott se kaptunk enni, onnan indultunk haza. Elhoztak bennünket Máramarosszigetre, ott mán annyi fogoly volt, hogy nem fogadtak bennünket. Egy nagy kerülő után elvittek Romániába fogságba, onnan indultunk oszt végképp haza. Ott aztán, mielőtt elindultunk, sorba állítottak bennünket, és lépjenek ki a katonatisztek, csendőrök és rendőrök, és azt mondták, hogy ezeket viszik vissza. De nem visszavitték, nem tudom, hol lelték a halálukat. Amikor a fogságból elindultunk, az első állomásnál megálltunk és én mán nagyon éhes voltam. bementem a legelső lakásba, kértem egy kis kenyeret és egy édes paprikát. De azt mondta ......, hogy ne menjek sehová, mert az az utca román és nem adnak semmit se. De én mégis beléptem egy másik lakásba, és ott is egy magyar asszony volt, gyufát kértem tőle, el volt mán neki készítve egy tányér étel, mert dolgozni akart menni, leültetett mellé és meg kellett enni. De nagyon izgatottan ettem, mert féltem, hogy ott hagy a vonatunk, de éppen csak fel tudtam ugrani, nem maradtam ott. És akkor nap elértük a magyar határt, ott már vártak a vereskeresztesek, ott mán minden volt, ennivaló, cigaretta, gyufa. Amikor átléptük a magyar határt, azt mondta, aki velünk jött, akinek közel van a lakása, elmehet haza, nem muszáj lejönni Szegedre, mert neki addig kell kísérőnek lenni. Tehát mi azért nem kaptunk papírt, mint elhúrcoltak, azért kell tanúkkal igazolni, tehát ez volt az a hosszú út éhesen meg fázva.

                                                                                         III.

          Itt leírom, ami kimaradt belőle, három cigány indult el velünk a faluból, Jónás Feri, Balogh Jóska és B. Anti, de Anti meghalt Szolyván, de nem csak ő, hanem mikor odamentünk, egy kis deszkás szekér hordta kifelé a halottakat, két-három nap múlva öt hordta kifelé, nem győzte a szekér, ott sok halott volt. Útköben egy illetőt láttam, hogy lehajolt az árokba egy kis vízért, és lelőtte az orosz. Aki ismerte, azt mondta, hogy a márokpapi útkaparó volt, 4 gyermeke maradt. Egy lány ide jött férjhez Barabásba, megkérdeztem tőle, igaz volt. Egy másikat láttam a hegyekben, ki volt fordítva egy bunker, egy ember elbújt a háta mögé és észrevették, kiállították elibénk, hogy agyon lövik, de nem lőtte agyon, hanem egy hosszú csövű pisztolya volt, és azzal szaggatta be a fejét, a fejétől a talpáig folyt a vér, de élve maradt az ember.

.......................................................................................................................................................................................................

Ez kimaradt a szambori dologból, kiküldtek tízőnket egy orosz őrsre fát vágni, a két cigány is be lett osztva velünk, J. Feri és B. Jóska. Feri addig járkált a katonák körül, hogy kapott egy kis ennivalót. Nem is sokat törődött a munkával, hanem felderített egy trágyacsomót, és kezdett benne kapargatni. Lelt benne olyan krumplit, amit mán a konyhán nem hántottak meg. Meg cigarettacsikkeket is, na, volt is utána kapargatás. Elhatároztuk, hogy megsütjük a krumplit, megraktuk a tüzet, mikor mán jól felmelegedett, jött egy katona, széjjelrúgta a tüzet nagy káromkodva, de megraktuk újra a tüzet, félig megsült, úgy ettük meg. Ahogy ettük megfelé, Feri alánézett egy roncsautónak, hát alatta volt egy döglött varjú. Feri egyedül lehúzta a bűrit, és cigányosan kezdte megpirítani a tűzön. Kértek tőle a nagy darab emberek, egy harapást adjon belőle, szomorú volt elnézni, azt mondta, neked adok meg neked, ketten kaptunk Jóskával belőle, de éhesek voltunk a kis répalére meg a kis kenyérkére, azt is 3 órakor hajnalban kaptuk meg. Király Sándor és Gazdag Sándor ott haltak meg.    ..............................................................         ...még annyit, hogy tudott volna a népnek elég enni adni és jót, mikor az állomásokon csírázott meg a mezőn csírázott a /be/takarítatlan termények.                                                                                                                                                                       ...................................................................................................................................................................................................   

Ez még kimaradt belőle, még ott voltam Sztalinóban, egy éjszaka esett egy méteres hó. Bejött a kórházba egy orosz katona és vagy harmincötőnket elzavart vagy 500 méterre egy raktárba ruháért, de majdnem pucéran meg majdnem mezítláb. Nekem volt egy fél csizma.............. Beregszászi Lajosnak egy fél bakancs, én abban mentem el. Az orosz katona a raktárig kergetett bennünket. Vissza ugyanúgy és aki maradt lefele, hátbevágta a puskatussal, hát én is maradtam lefele, leesett a lábamról a fél bakancs, de nem mertem felvenni, nem volt időm, mert féltem én is, hogy kapok egyet a puskatussal. Így is vagy 150 métert mezítláb szaladtam. Még ezt is megírom, hogy emlék legyen mindenkinek, Túróczi Pista volt még ott velem, a nagy derék ember zokogva sírt sokat, hogy sose lakik jól, én mindig biztattam, egyszer csak hazakerülünk. Így ment a mi utunk, nem mondtam senkinek, engem is sokat jól tartott Álmomban az Édesanyám.                                                                                              .......................................................................................................................................................................................

 Ezt a nótát Hamar Pali bátyátok / a sógor / hozta Oroszországból, a kosárfonó műhelyből,....ennyi volt a fizetése a 4 évi munkáért.

              " Árva magyarnak születtem, árva az én hazám is.                                                                                                                         A teremtőm, a Jó Isten gondot visel énrám.                                                                                                                                       Elvesztettem Anyám, Apám, hazám sincsen nékem.                                                                                                                       Sorsüldözött magyar vagyok, ez az én nagy vétkem.                                                                                                                       A világot járom-kelem, sehol sincs nyugovásom,                                                                                                                               Amíg az én magyar hazám szabadon nem látom.                                                                                                                             Hívogat a Tisza, Duna, hívogat a Kárpát,                                                                                                                                           De szeretném megcsókolni édes Anyám ajkát."   

    Barabás, 1991. szeptember 22.

                             Kelemen István                                                                                                                                    

 

          Mennyire bölcs a költő megállapítása, miszerint: " Akitől nincs messze az élet határa, / Nem előre szeret nézni, hanem hátra." Amikor az ember a hetven évet megéli, megéri - mint én is -, nem a jövőjéről ábrándozik, szívesebben tekint a régi (elmúlt)idők felé. Ha ilyenkor kinyitom az emlékeim tárát, bőségesen válogathatok a szívmelengető családi történetekből. Jó néhány közülük az évtizedek távlatából is emlékezetes és kedves még ma is számomra.

                                                                                     A KIS SÁMLI

             Ahogy a fejem fölött múlnak el az évek, az évtizedek, egyre gyakrabban előjönnek a régi emlékeim. A gyermekeink ma már közel az ötvenhez és a negyven fölött, tehát az emlékek kincsestárából - velük kapcsolatban is - bőségesen válogathatok. Az ember leginkább a szépre emlékezik szívesen. Ilyen volt az az időszak is, amikor a szüleim gondoskodó szeretetében a lányommal együtt néhány éven át részünk lehetett. A mi falunkban nem volt szokás a "rossz szomszédság". A családi házunk kertszomszédja a református lelkészcsalád volt. A házaspár kisfia és a lányunk jó pajtások lettek, naponta játszottak együtt, tavasztól őszig hol a parókia öreg diófája alatt, hol a mi udvarunkban. Édesanyám a téli napokon gyakran mesével kedveskedett számunkra, olykor közös szánkózások, hóember építések tették még vidámabbá a napjaikat.                                                                                                         Ha egymás társaságára vágytak, a leleményességüknek köszönhetően önállóan is közlekedhettek a szomszédba. A két kertet elválasztó kerítésen tátongó lyukat használták erre a célra. Ezt az átjárót ők nevezték el Burkus-lyuknak, ugyanis a kuvasz kutyusunk bontotta meg a kerítést, ha barangolni támadt kedve. Egy idő után már a szüleim is elfogadták ezt az állapotot, különös tekintettel arra, hogy a gyerekek is itt közlekedtek. Ez a "szabad út" biztonságos volt. A jó szomszédságot a gyerekek barátsága is erősítette.                                                                                                                                                                    Az egyik karácsonykor történt, hogy a Nagytiszteletű Lelkész Úr felesége a családjuk nevében a lányunk számára ajándékkal kopogtatott be hozzánk. Az ajándék a karácsonyfa alá került, amit a lányunk lázas izgalommal bontogatott. A meglepetés egy kis sámli volt, amit egy idős mester - rendelésre -  nagy gondossággal készített. Az ülőfelületét puha bőrrel borította be, ami alá szivacsot rakott. Kis félgömb "fejű" szegecsekkel erősítette a bőrt a könnyű fenyőfából készült sámli ülőfelületének az oldalához, nehogy sérülést okozzon a gyermeknek. A lányunk boldogan vette birtokba és próbálta ki a számára személyes ajándékként kapott ülő bútort. Aminek az értéke abban rejlett, ezt csak neki szánták, ez a kedves gesztus személyesen csak neki szólt. Az ajándékban "jelen volt" az egész lelkész család szeretete.                                                                                                                                                                                              Ez a sámli aztán költözött velünk együtt Vámosatyából az új lakóhelyünkre. Megbecsült és használható  "kisszék" - ahogyan a lányunk nevezte el - még ma is. Évtizedek teltek el a történet óta. Ha a lányunk fiai, az unokáink nálunk vannak, felváltva ücsörögnek az öreg bútordarabon, közben érdeklődve hallgatják a régi történeteket, a visszaemlékezéseket. 

 

 

 

                                                                               KÜLÖNÖS AJÁNDÉKOZÁS

                                                                           

          Karácsony közeledtével a szülők a gyermekeik egy-egy elejtett szavaira különösen odafigyelnek, hátha éppen arról diskurálnak, mit is szeretnének a Jézuskától kapni. Mi is így voltunk ezzel. A kisfiúnkkal ha a városban jártunk, gyakran betértünk a játéküzletbe. Feltűnt, hogy az üvegajtós szekrény előtt mindig hosszasan nézelődött. Különösen érdekelték a szekrény polcain sorakozó makett autók, egy tetszetős fekete színű Mercedes 300 sl modell volt a kedvence.

El is határoztuk a férjemmel, ez lesz a karácsonyi meglepetés számára. Amikor végre rászántam az időmet a karácsonyi vásárlásokra, sajnálattal közölte az üzlet eladója, a "csábító" autó már elkelt. Bántott a késlekedésem, de azzal vigasztaltam magamat, a választékok közül veszek egyet, ami talán a kedvére lesz, örülni is fog neki, a fiúk ugyanis kedvelik az autókat.      Sőt, még egy autós pulóvert is találtam.    A gyerekek számára a legkedvesebb napirend, kíváncsiság  szentestén: "Mit is hozott a Jézuska?" Az izgatott csomagbontás után elégedetten láttuk, őszinte örömet tudtunk varázsolni a gyermekeink arcára, és boldogan köszönték meg a meglepetéseket. Már mindnyájan kibontottuk az ajándék csomagokat, és örömmel nézegettük a kedvességeket, amikor egy kicsi csomagra lettünk figyelmesek. A karácsonyfa alatt lapult bontatlanul, izlésesen becsomagolva, sőt, egy cédula is volt rajta. Kisiskolás betűkkel két szó felirattal: BÉCIKÉNEK BÉCIKÉTŐL.                                               Jóízűen mosolyogtunk, de akkor derültünk igazán, amikor a fekete színű Mercedes 300 sl modell autó került elő a titokzatos csomagból. A kisfiúnk volt tehát az a vásárló, aki még időben gondoskodott a kiszemelt játékról, és az összegyűjtött zsebpénzéből saját magát is megajándékozta a kedvenc autójával. Jót kuncognak az unokáink, amikor ezt a történetet újra meg újra felidézzük, de a mi arcunkra is mosolyt fakaszt a több évtizeddel ezelőtti furfangos "önajándékozás". 

 

 

                                                      A GYERMEKEINK ELSŐ LEGO ÉPÍTŐJÁTÉKA

                     A LEGO építőjáték még a nyolcvanas években is csak áhított, igen ritka ajándék lehetett a gyerekek számára. A lányok és a fiúk egyaránt csodálták a prospektusokat, a tv reklámjait, ha LEGOK-ról szólt. Ekkor még csak úgy lehetett hozzájutni, ha a családból valaki külföldön járt, esetleg a fővárosi játékboltokban ismerőse akadt.                                                            Egy kedves ismerősünk megígérte, hogy a segítségünkre lesz abban, végre valósággá váljon a "csoda"-játék. Karácsony közeledtével azonban még mindig nem kedvezett a szerencse. Ebben az időben a fiúk kedvenceként még az irányítható autók is számba jöhettek. Így a kisfiúnk meglepetése egy katonai irányítható autó volt, még katonák is voltak rajta. A lányunk kedvenc gyűjteményét pedig egy újabb macival gyarapítottuk. Már túl voltunk a szentestei vacsorán, a csillagszórók gyújtásán, az ajándékozáson, a beszélgetéseken. A gyermekeink elvonultak az ajándékaikkal a szobájukba.                                       Egyszer csak megszólalt a csengő. Meglepődtünk, mert ezen az estén nem vártunk vendéget. Pillanatok alatt mindannyian az előszobába léptünk, és én a csengetés után megkérdeztem: Ki van odakinn? Hamar jött a különleges válasz: A Jézuska! A gyermekeink tágra nyitott szemmel, kíváncsian várták, ki is fog belépni az ajtón. A kedves ismerősünk, Feri bácsi volt, akivel a Jézuska még egy ajándékot küldött. A csomagból a régóta vágyott LEGO került elő. Érdeklődésükben, izgalmukban, boldogságukban csak egy halkra sikeredett "Köszönjük! hangzott el, és már vonultak is a szobájukba a meglepetéssel a gyerkőcök.  Annyit még hallottunk, amikor a lányunk így szólt:" Szuper ember Feri bácsi! A kisfiúnk pedig rávágta: " A Jézuska még szuperebb!"                                                                                                                                                                          Feri bácsi a kellemes esti beszélgetésünk és a vendéglátásunk után "Áldott ünnepeket! kívánva indult az otthonába. Megelégedéssel nyugtázta, őszinte örömet tudott varázsolni a gyermekeink számára. Ma is hálával gondolunk Rá. A gyermekeink pedig a késő esti órákig rakosgatták, építgették a "csoda-játékot". Ahogy múltak az évek, úgy egyre könnyebben szaporodtak a LEGO-k. Katonás rendben, nagy becsben őrizve sorakoznak még ma is a szekrények polcain az érdekes, különleges, egyedi építő játékok. A legrégebbi játék doboza az évtizedek alatt már kicsikét megkopott, de az unokáink a fiammal azt tervezik, a nyáron újra összerakják az első Lego építőjátékot.

 Bittner Erzsó                   2017.

 

 

 

             

 

           

  

                                                               A CIRMOS, A KIS GAZDI ÉS AZ ÉVSZAKOK                                                                                                                                                                      (mese)

Valahol a hegyek közelében nagy megértésben él két jóbarát, egy cirmos és a kis gazdája. Az egyik havas téli reggelen történt, hogy a vörös bundájú cica és a gazdi megelégelték a már hosszú ideje tartó telet. Kezdetben örömmel hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek. Néhány hét elteltével a cirmi gyakran dorombolva dörgölődött a gazdija lábához, jelezve, ideje lenne abbahagyni a téli vigasságokat! Sőt, egyre sűrűbben lopódzott be nyafika a kisfiú szobájába, ahol aztán rendre befészkelte magát a barátja foteljébe, amiben egy meleg, puha párnán órákat szundított kedvére.                                                                                                                                                              Egyszer aztán a kis gazdi elhatározta, hogy cirmivel megkeresik a TAVASZT. Kevéske töprengés után el is indultak. Elöl ment a legényke, hogy a cicájának kitapossa az utat a nagy hóban.Ahogyan haladtak, a nap már lefelé hanyatlott, alkonyodott. Amikor a hegy lábához értek, már homály lepte be a vidéket. Azért azt sejteni lehetett, hogy a hegyet erdő borítja. Elfáradtak a kis vándorok, és az erdő szélén egy terebélyes faóriás tövében megpihentek. Lassan besötétedett, a táj titokzatossá változott, egy-egy faág megreccsent, baglyok huhogtak, aztán csend vette őket körül. Egyszer csak a faóriás megmozdult, kis zörrenés hallatszott, és már nyílott is egy ajtócska. Megszeppentek, de az ajtón egy jóságos manócska lépett ki, aki a faóriás belsejében lakott. Ő volt az éjszakai erdő felelőse. A kalandorokat behívta a barátságos otthonába, ahol vacsorával kínálta meg őket. Amikor kiderült, mi járatban van a legény és a cica, arra kérte mindkettőjüket  a manó, töltsék az otthonában az éjszakát, és ő reggelre kigondol valami okosságot. Így is történt. Még meg sem érkezett a hajnal, a csillagok is álmosan hunyorogtak, de a vendégek már talpon voltak. A manócska egy titkos ajtóhoz vezette őket, és "Járjatok szerencsével!" jókívánsággal indította útnak a cicát és a legényt. Csodák csodájára amikor az erdő sűrűsége megszűnt, egy völgyben csillogó vizű patak partján találták magukat. A patakon keskeny hídon haladhattak tovább, átérve rajta dúsan zöldellő bokrok sorakoztak, aztán egy csendes tisztás következett, majd vadvirágos rét fogadta őket. A nap akkor már szórta a sugarait a széles mezőre. Nagyon megörültek, mert megtalálták a TAVASZT. A rét zsongástól volt hangos, az illatozó tavaszi virágokat vidám zümmögéssel keresték fel a méhek. A langyos szellő mókásan fütyörészett, a madarak énekeltek, a mezei nyulak hancúroztak, a vándoraink is jókedvre derültek. Amikor aztán a TAVASZ szépségével, vidámságával beteltek, többre vágytak, a NYARAT szerették volna megtalálni. Sóhajtoztak, latolgatták, merre haladjanak tovább. Ekkor éppen arra járt a TAVASZTÜNDÉR, aki segített a tanácstalan kóborlóknak. Azt javasolta, hogy a virágos réten addig haladjanak, míg egy széles búzamezőt el nem érnek. Rögvest elindultak, még meg sem köszönték a nagy sietségben a tündérkének a segítségét, frissen, sietősen keltek útra. Mentek, mendegéltek, észre sem vették, hogy esteledik, csak arra lettek figyelmesek, a nap már lefelé hanyatlik, és a szél is hűvösen fújdogál. Fáradtan, de csak mentek tovább, mert a rét csak nem akart elfogyni. Lassan a csillagok is kigyultak, kis idő elteltével a hold is együtt ballagott velük. Egyszer azonban erőt vett rajtuk a fáradtság, megpihentek egy nyíló vadrózsabokor mellett és elszenderedtek. Meglepetésükre egy hajladozó búzatábla szélén ébredtek fel, akkor már a nap melegen ontotta a sugarait. Az érett búzakalászokat lágy szellő ringatta, a mezei virágok ismét csalogatták a szorgos méhecskéket egy kis nektárgyűjtésre. Benépesült a búzamező melletti rét, a bogarak a fűszálak és a virágok tövében hűsöltek, a nagy melegben a madarak éneke is elhallgatott, egy-egy fa lombkoronájában pihentek az énekesek. Végre becsöppentek a kóborlók a NYÁRBA. A közelben egy patak vize csalogatta őket egy kis felfrissülésre, a kis gazdi csobbant is egyet a patak kellemesen meleg vizében, de a cirmi csak nézegette magát a víz tükrében, majd "cicamosakodásba" kezdett. Újult erővel haladtak tovább. A cirmos megkergetett néha egy-egy mezei egeret, a gazdi pedig a nyár érlelte édes gyümölccsel, a szamócával enyhítette a szomját. Közben azért meg-megpihentek. Néha egy nagy lombkoronájú fa alatt hűsöltek, de egyre gyakrabban gondoltak a sok finomságot gyűjtögető ŐSZRE, az édes gyümölcsökre, az őszi illatokra, az otthonra. Egy ilyen pillanatban a szerencse egy öreg csőszt hozott az útjukba. Akinek bizony fontos munkája volt ilyen tájban, mert a madarak gyakran megdézsmálták az érett gyümölcsöket. A fáradt vándorokat megvendégelte a jószívű csősz, a cirmi friss tejet lefetyelhetett, a gazdi pedig a legízletesebb gyümölcsöket kóstolgathatta. Falatozás és beszélgetés közben a színes levelek táncot lejtve, könnyedén értek földet, néha még rájuk is hullott a színes kavalkádból. Rá kellett jönniük, az ŐSZT köszönthetik. A csősz kedves vendéglátása újra elővarázsolta az édes otthont. Titokban már vágytak is haza. Mivel éppen leszállt az este, így a csőszkunyhóban éjszakáztak. Álmukban bizony otthon jártak.                                                  Még éppen csak derengett a hajnal, amikor a vendéglátójuknak megköszönték a jóságát, és a gyöngyharmattól csillogó réten útra keltek. Már majdnem a rét széléhez érkeztek, amikor egy kicsiny kerek erdő állta az útjukat. A szelíd táj titokzatossá változott. Nézelődtek, kémlelték, hogyan juthatnának át a sűrűségen. Ekkor megpillantottak egy ösvényt. Vajon hová vezet?- meditáltak a megoldáson. Összeszedték a bátorságukat és nekivágtak a rejtélyes ösvénynek. Egyszer csak a szemükbe csillant a napsugár, reménykedve szaporázták is a lépteiket. Végre megpillantottak egy széles mezőt, amin át két út vezetett. Latolgatták, melyiken induljanak el. Amikor aztán az egyik út felől északi szél áradt feléjük, a másik útról pedig gőzölgő kakaó, friss tejecske és foszlós kalácsillatot szállított a szellő, választaniuk kellett. Újabb kalandokba vágnak északra, vagy a régen látott Dédimama felé szaporázzák a lépteiket? Győzött az otthon melegének a varázsa, és újult erővel meggyorsították a lábacskáikat. Amikor a mező közepéig eljutottak, a távolban megpillantották a Dédimama házának a füstölgő kéményét. Nemsokára a boldog viszontlátás öröme költözött a házba. A finom vacsora után pedig ki-ki a maga ágyikójában szundíthatott a nagy kaland után. A cirmos kapott egy kosarat, abba pedig egy meleg, puha takarót. Így ezentúl a kis gazdája ágya mellett lustálkodhat, álmodozhat kedvére.      Ha majdan újabb kalandra vágynak a kis tekergők, a kert aljában kezdődik a Dédimama erdeje, ahol kedvükre bóklászhatnak. Ahol vannak kitaposott erdei utak, titokzatos ösvények, tiszta vizű patak és faóriások. Ha szerencséjük akad, találkozhatnak fácánokkal, nyuszikkal és sok-sok énekes madárral. Néha betéved az erdőbe egy-egy sunyi róka, netán őzike, és ritkán a halamas agancsú szarvas is bekukkant a tölgyesbe. S ha a hó és a hideg fogságából kiszabadul a rengeteg és újjáéled a természet, gyönyörködhetnek az egymást követő évszakok varázsában. Most már hármasban kalandozhatnak, mert a kis gazdinak újabb barátja is lett, persze a hűséges cica továbbra is követi őket az útjaikon. A Dédimama féltő, óvó tekintete pedig mögöttük lesz, reméljük, még nagyon sokáig!

   2017.                              Bittner Erzsó

                                                                            A megsárgult havasi gyopár

 

                         " Míg a völgyben virág nyílik, itt minden kopár,                                                                                                                                        Vígaszunk csak egy-egy havasi gyopár."

                       A csendes nyugdíjas éveim arra is szolgálnak, hogy a kedvenc időtöltésemre, az olvasásra is gyakrabban időt szentelhessek. Ma már ritkábban olvasok több százoldalas regényeket, annál inkább novellákat vagy szép lírai költeményeket. Kedvelem  Reményik Sándor írásait is, köztük találtam rá két gyöngyszemre, a Gyopár és A havasi gyopár címűekre. Ezek az írások családi emlékeket idéztek fel. Sok-sok évtizedet kellett "visszalapoznom", hogy ehhez a már elnevezésében is páratlanul szépséges virághoz kapcsolódó emlék megelevenedjen. Boldogan idézem, ugyanis a drága szüleimmel kapcsolatos a történet.                                                                                                                                                                                                             Az emberiség legnagyobb tragédiái a háborúk, családokat szakítanak szét, embertelenségek sorozatát, tengernyi fájdalmat, könnyeket, pusztulást hoznak, leginkább az ártatlanoknak. Ilyen volt a II. világháború is. A remény, a bizakodás azonban a legdrámaibb helyzetekben is él az emberekben. Meghatóan szép és tiszta emberi érzésekről vall az a történet, ami a szüleimet összeköti az egyik legkedvesebb havasi virággal. Édesanyánknak az elbeszéléséből  ismertük meg a nagy gondossággal és féltve őrzött havasi gyopár történetét. " Édesapátok hozta nekem az Erdélyi-havasokból 1944 késő őszén, a frontról." -mondotta mindig valami csendes boldogsággal. Édesapánkat pedig gyermeki kíváncsisággal kérdezgettük a katonai éveiről, ha mesélt, mi, gyerekek a lelkes hallgatói voltunk. A fronton - mondotta-,  nemcsak az ellenséggel kellett harcolnunk, hanem a saját életben maradásunkért is meg kellett küzdenünk. Talán a Fogarasi-havasokon történt, amikor a fegyverek kicsikét elhallgattak, volt idő a honvédeknek is egy kis pihenésre. Ha szép őszi nap volt, ebben a röpke pihenőidőben a bajtársaival együtt vágyakozva nézték a vonuló felhőket, a szárnyakat kapott képzeletükben pedig az édes otthonról álmodoztak. Egy ilyen pillanatban akadt meg a szeme édesapánknak az egyszerű, nemes kis virágon, ami egy kopár sziklán tündökölt a napfényben a szédítő magasságban, ott ahol már semmilyen növényzet nincsen, a magas hegy szikláján ékeskedett lelket gyönyörködtetően. Ez a virág a vadászfeleségek jelképeként is ismert HAVASI GYOPÁR. A veszélyt nem mérlegelve "kúszott" szikláról sziklára édesapánk, közben az ifjú feleségére gondolva, hogy leszakíthassa a különlegesen szép virágot. Ha majdan Isten segítségével végre haza, a szeretett feleségéhez, a családjához megérkezik a frontról Kassára, a szülővárosukba ( ekkor még itt élt a családunk), akkor ezzel a különleges ritka ajándékkal kedveskedik majd az ifjú asszonyának. A mondavilágban varázserővel felruházott virágot nagy gondossággal a zsebkendőjében helyezte el. Aztán hol a zubbonya zsebében, hol a sapkájában őrizgette. Hála Istennek, örömet tudott szerezni édesanyánknak a képen látható, a mára már kissé megsárgult, a 73. éve becsben tartott és tisztelettel őrzött virággal, aminek akkoriban tündöklően ragyogott a sárgás-fehér kis bársonyos virága. Az örök virágnak, az emlékek virágának tartott szépség még ennyi év után is emlékeztet az eredeti csillogására. A viszontlátás boldogsága még teljesebb lett azzal, hogy a szerelmük első gyümölcse, a nővérünk, Aranka értelme is nyiladozott már az utolsó találkozásuk óta. Teljes volt a boldogság. A különleges ajándékot pedig édesanyánk, aki nagyon szeretett olvasni, a legkedvesebb könyvének a lapjai között őrizte. A mondavilágban ez a virág szerelmi varázslattal is bírt. A tiszta szerelemből kötött házasságukban a gyermekáldás boldogsága is otthonra lelt. Öt gyermekkel ajándékozta meg a jó Isten Őket. Akik még ma is örülhetünk egymásnak. Valami különleges kapocs, kötődés, a szerelem jelképe lett ez a kis szerény virág, ami a szüleink boldog házasságának a jelképe is volt. Titokban hányszor megcsodáltuk az almárium fiókjából kicsempészett, a féltve őrzött könyv lapjai között. Sajnos, a megértéssel, tisztelettel és szeretettel teljes házasságuknak 35 év után - tengernyi bánatunkra -  édesanyánk korai halála vetett véget.                                 Talán sejtette a sorsát édesanyánk, mert a halála előtt néhány évvel a féltve őrzött emlékét, a már régen elszáradt, megsárgult, de a még mindig a legnemesebb ajándékát, a havasi gyopárt Arankának adta át. Talán azzal a gondolattal, hogy vigye tovább , és maradjon fenn a szívet-lelket melengető történet, vagy talán a mondavilágban megörökített, a kis virágról szóló varázserőt továbbadva bízott a házasságukhoz hasonlóan a nővéremék frigyükben is, hogy  folytatódjék majdan a fiatalok meghitt együttléte. A 73. éve családi ereklyeként számon tartott havasi gyopárt a nővérünk ma is féltve őrzi, üveglappal védi a széthullástól. Ha a testvérek találkozunk, még mindig jólesik feleleveníteni azt a nemes gesztust, hogy édesapánk a háborús borzalmakban is tudott a szeretteire, a szépre, a jóra gondolni. A megható meglepetésnek a felelevenítése még mindig elérzékenyít mindnyájunkat. Ebben a szép gesztusban jelen volt hajdanán a szeretet, a szerelem, a kedvesség, a tisztelet, a megbecsülés és a meglepetés. Ebből a történetből még ma is meríthetünk erőt, ami a szeretetetünket adja, hogy továbbra is jó testvérek maradjunk. Azt pedig, hogy még örülhetünk egymásnak, a jó Isten kegyelmi ajándékának tekintjük és köszönjük. Egy-egy új esztendő bizakodással tölt el bennünket. A születésnapjainkon években gyarapodunk, de a szeretetünk sem fogy, mert ha távol kerültünk is néhányan a testvérek közül egymástól, a szeretet összetartó ereje erős köteléknek bizonyul. Csak bizakodni szeretnénk a szép öregkorunkban!A havasi gyopár , ez a nemes, bájos kis virág még ma is a magasból látja a földön nyíló társait, távol a világ zajától, az égi magasságban, a jó Isten közelében. Számunkra pedig a több évtizede őrzött, megsárgult, de a szépségét megőrizve a havasi gyopár üzenetet is hordoz. A reményünk csillog ebben az üzenetben, hogy a SZÜLEINK is valahol az "Égi Országból" figyelik, óvják féltő szeretettel az öt gyermeküknek, a tíz unokájuknak, a 16 dédunokájuknak a földi útjait, akik boldog büszkeséggel őrizzük az emléküket a szívünkben, míg élünk. Továbbá csak reménykedünk abban, hogy az öt ükunokának majdan a szülei tovább adják a BITTNER üknagyszüleik szívmelengető történetét okulásul, hogy bármilyen embertelen világ is vegye őket körül, törekedjenek az őszinte emberi érzésekre, valamint a szépet, a jót is keresniük kell!

2017.

Bittner Erzsó

                                          HAVAS TÉLI NAGY ÉG ALATT....

             " Jég ül a fákon, / Fagy dala cseng. /                                                                                                                                                      Csend van a földön / S csend odafent."

                                    Azt mondják az időjósok, hogy 2017 januárjában az elmúlt harminc esztendő leghidegebb tele csapott le a Kárpát-medencére, így az Alföldünkre is. Kedvenc évszakom a tél, különösen akkor, amikor napfényes, csikorgó az idő, amikor a cipőm talpa alatt ropog a hó, amikor hótakaró borítja vagy zúzmara csipkézi a lombhullató fák, bokrok ágait és az örökzöldek lombjait. Ezen a télen szokatlanul érkezett meg a várt hófehér világ. Amikor az ónos eső már mindent jégpáncéllal borított be, akkor kezdett el nagy pelyhekben hullani a hó. Holle Anyó tizenöt órán át szakadatlanul "rázta a dunyháját". Aztán végre elcsendesedett, majd megpihent kicsikét, ekkor bőven akadt a házigazdának feladata. Különösen azért is, mert egy négylábú kedvencünk, a kopócskánk is tagja a családunknak. Igazán kedveli az erdélyi kopónk a havas telet, de most ügyelnünk kell minden lépésére, ugyanis a hó alatti jégpáncél veszélyt jelenthet számára. Ahol csak lehetett, megszabadítottuk a járdákat, a teraszt a jégtakarótól. A már egyedül maradt kopócskánkkal, Délceg Pandúrral ilyenkor is többször sétálunk, bóklászunk naponta a fák, a bokrok között.                                                                                                                                                                 Varázslatos látvány tárul elénk a havas, zúzmarás reggeleken. Amikor a húsz évvel ezelőtt ültetett hatalmas fává terebélyesedett keskenylevelű ezüstfűzhöz érkezünk, csak ámuljuk a természet csodáját, milliónyi zúzmaracsipke díszíti a fa ágait. Igaz, Pandúr inkább a fekete rigók és a vendégeskedő átvonuló fenyőrigók hangos lakmározására figyel, akik már kora reggel csemegézik a fa termését, a lisztes húsú csontárt. Nem zavarja őket a mi bámészkodásunk. Amikor a madarak a fa terméseit csipegetik, megmozdulnak az ágak és zúzmara hull a nyakunkba. Pandúr megrázza magát, s a széttöredezett zúzmaracsipkék tovaröppennek a fekete bundájáról. A nézelődés, a gyönyörködés mellett emlékezünk is. Emlékezünk a tesóra, Dicső Szamócára, a mindig vidám, játékos, pörgős " kis ördögünkre", aki már két éve, hogy a fa alatti nyughelyén alussza csendes, örök álmát. Csak az emlékezés enyhítheti az elvesztésének fájdalmát, hiányát. Minden-minden más volt, amikor még ketten birkóztak meg a zord téllel. Volt részük az évek során csípős, havas télben is. Ha ragyogott a nap, a déli fekvésű teraszon a vetbed fekhelyükön sütkéreztek. Innen belátták a portát, lesték a madarak életét, minden mozgásra felfigyeltek. Általában Szami, a mindenre gyorsan reagáló, a remek macskavadász volt a kezdeményező a nagy futkározásban. Leginkább az borzolta a kedélyét, ha cica tévedett be a kertbe egy kis madárvadászatra. Szempillantás alatt ugrott, mozgásra késztette a kényelmesebb Pandúrt is, hogy aztán a betolakodó zsiványt hazaugassák. Ha hullott a hó, fiatalos lendülettel hancúroztak, futkároztak a puha hódunyhában. Csupa játékkal, mókával teltek a havas napok. Vadászszenvedéllyel kutattak a hótakaró alatt roskadozó bokrokban  a madarak után.       Már két év telt el azóta, hogy az örökös vadászmezőn éli mozgalmas életét Szamikám, aki ma is nagyon hiányzik mindnyájunknak a családban. Amikor az egyik nagy tekintélyű kopótenyésztő a szomorú hírre úgy reagált: "Sajnálom Pandúrt!" -, értetlenül fogadtam. Majd ahogyan múltak a napok, a hetek, a hónapok, Pandúr viselkedése láttán szembesültem a tenyésztő bölcs mondatával. A tragédia után nehezen oldódott a kopócskánk, magányos lett, bátortalan, várta a megerősítésünket, mielőtt bármilyen feladatba is belekezdett volna. Neki is nagyon hiányzott az alomtesó, Szamóca. Rá kellett jönnöm, igaza volt a tenyésztőnek, a tapasztalata szólalt meg valóban. Ugyanis a kutyusok fejlett intelligenciájú, bonyolult agyú élőlények. Valószínű, Pandúr visszaemlékezett arra a helyzetre, amikor Szamócát orvoshoz vittük, de haza is hoztuk, ez a pozitív izgalom örömként teljesedett ki nála. De akkor, amikor megtörtént a baj, hiába érkezett meg az autó, Szamócát "nem kaphatta vissza", Szamika élettelen teste már negatív izgalmakat, szomorúságot váltott ki Pandúr lelkében. Hónapokig ezeket a kellemetlen emlékeket jelentették számára az autó mozgásai. Nem hagytuk cserben, türelemmel lassan elértük, hogy kezdett önálló lenni, csak hónapok múlva talált igazi erdélyi kopó önmagára. Az elmúlt év végén a tizenegyedik életévét kezdte meg, az őszülő pofija emlékeztet, öregszik. A korábbinál jobban igényli a figyelmességünket, a közelségünket, a kényeztetésünket. ( Szamóca volt a bújós kopócska, Pandúr szeretett korábban egyedül is elvonulni, vadászgatni a kertben.) Most mi( a család) vagyunk a falkatagjai. A régi közös alvó- és pihenőhelyüket Szami halála óta nem kereste fel, így készítettünk számára egy igazán kényelmes kutyalakot, amit a teraszon, a közelünkben, a házunk bejárati ajtajával szemben helyeztünk el. Már a második telet tölti benne éjszakánként, a meleg takaróiba befészkelve magát, és kora reggelig békésen szundít a házikóban. Ebben az évben, januárban a nagy mínuszok idején melegebb helyre kívánkozott, így néhány hete éjjelenként a lakásban, a nagy matracán alszik csendesen. (Olvastam korábban egy kedves poént: "Mit csinál a székely a nagy hidegben? - Beengedi a kutyáját a lakásba. - Ez jutott eszembe, amin jót mosolyogtam, de mi is így cselekedtünk.)Mivel hajnalonta a mínuszok "száguldottak lefelé", így az okozott fejtörést, hogyan tudnám megvédeni a megfázástól. Különösen, ha az udvarra megyünk a mínusz10-15-17 C fokban a már öregedő, érzékenyebb kutyusunkkal. A magam varrta védőruhát nem díjazta, de a kötött, meleg pólót megkedvelte.Micsoda okos megfigyelő, óvatos "koponya" az erdélyi kopó! Először csak óvatosan puhatolózott, hol nem rejt veszélyt a jövés-menés, megjegyezte a biztonságos közlekedési útvonalakat. Jó ötlet volt, hogy a megszokott járatait igyekeztünk jégmentesíteni. A nagyobb hóban, de a füves területeken a letaposott hótakarón is biztonságosan, de óvatosan lépkedett. Megtapasztalta, ha figyelmetlen, elcsúszik, ami bizony kellemetlen érzés. Ragaszkodott tehát a "kitaposott ösvényeihez", miután egyszer-kétszer megjárta. Találékonyan oldotta meg, hogyan juthat el a céljáig. Felfedezte a "hófalakban" a részére kialakított átjárókat. Óvjuk a mancsait, sót nem használunk jégmentesítésre, a jég feltörése vagy a fahamu kiszórása jöhet csak szóba. Ilyen telet még nem élt át. Az elmúlt húsz évben mi sem, mióta az Alföldön kertes házban élünk. Volt néhány szép havas telünk is ebben a két évtizedben, de most a hó alatt vastag jégpáncél borítja a földet. Óvjuk az öregedő kopócskánkat a nagy mínuszoktól, a jeges utaktól, hogy minél tovább megőrizhesse az egészségét, hogy még évekig velünk maradhasson. Bízunk a szép öregkorában. Az egyedül maradt erdélyi kopócskánk pofija már őszül, az öreg barátunknak most a korábbinál is több szeretetre van szüksége. A kutyusokról azt tartják, hogy értelmes, okos, hűséges és becsületes állatok. Valóban így van. Most, amikor az öregség határához érkezett Pandúr, nem felejthetjük el, hány kedves percet, órát, napot, évet éltünk át a társaságában. Nem felejthetjük el, hogy ilyenkor még nagyobb türelemre és sok-sok szeretetre, megértésre van szüksége - ennyivel tartozunk neki. A becsületét becsülettel viszonozzuk. Nem hanyagolhatjuk el az öreg barátunkat, a leghűségesebb társunkat, a védelmezőnket lelkiismeretesen kiszolgáljuk. Nem felejthetjük el azt sem, hogy a háziállatok közül a kutyusok vállalják a legszorosabb kötődést hozzánk, emberekhez! Tengernyi szeretetet kapunk tőlük, és mi ezt szeretettel, felelősséggel viszonozzuk is.                                                                                                                                                                                              A ferde törzsű keskenylevelű ezüstfűz pedig őrzi, oltalmazza Cannus Lupus Dicső Szamóca nyughelyét továbbra is. Nincsen egyedül, mert ha tavasszal újra éled a természet, az ezüstfa milliónyi illatos virága között , nyáron a hűs lombsátorában, ősszel a színes hulló levelek forgatagában a madarak éneke szól a sírja fölött. Télen pedig a hótakaróval vagy zúzmarával borított ágak között az eleséget kereső fekete rigók és más itt telelő, valamint az átvonuló madarak a vendégei. Egyetértek azzal az írói gondolattal, miszerint: " Egy jó kutyának halála után a legjobb helye a gazdája szívében van."  Mi is mindnyájan, a családunk -  a szívünkben őrizzük SZAMIKÁNK emlékét.

                                       " Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat.                                                                                                                                    Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van a lelkedhez,                                                                                                                        mint a legtöbb ember, akit ismersz.......                                                                                                                                              ............................................................................                                                                                                                               - te sétálj csak a kutyáddal. Jó társaságban maradsz,                                                                                                                       Isten tudja ezt."     .........mondotta szívhez szólóan, bölcsen Márai Sándor.                                                                                                                                                                                                              

2017.

Bittner Erzsó

 

                       

                         

                                                                AJÁNDÉK és az ajándékozás

     " Az emberszívek örökélő őre/ Tegye ma össze mind a kezeket!/                                                                                                      Karácsony édes ünnepén/ Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

 

                  Karácsony közeledtével, amikor az első adventi gyertya lángja fellobban, hívatlanul is előjönnek azok az emlékeim, amelyek a szülői ház ünnepi pillanatainak varázsát őrzik. Életem során megtapasztaltam, mérhetetlenül áhítozunk a szeretetre. Boldog többgenerációs családban cseperedtem, és nagycsaládban nőttem fel, ahol megtanultuk, az apró örömöket is meg kell becsülnünk. Továbbá azt is, az ajándékot nem a pénzben kifejezett értéke teszi naggyá, hanem az örömszerzés, a kifürkészett legtitkosabb vágy beteljesedése, vagyis az ajándékozás meghatározója, a szeretet.

                 Már néhány századdal ezelőtt szokássá vált a szeretet ünnepén az ajándékozás. Talán ma már nem is gondolunk arra, hogy a nagy kezdőbetűs Ajándék szó egy magyar női név- az Árpád-korban gyakori név volt-, ami azt az érzést fejezte ki, hogy a gyermeket Isten örömet szerző ajándékának tekintették (Ladó J. : Magyar utónévkönyv). A családunkban mindig nagy áldás volt a gyermek várása, születése, szeretettel, gondossággal neveltek, oltalmaztak bennünket. Azt is megtapasztaltuk és megtanultuk a szüleink és a nagyszüleink példájából, hogy a kedvesség, a tisztelet, a meglepetés, az örömszerzés jó cselekedet. Meghatódva gondolok még ma is arra, hogy az ünnep előtti heteket a boldog együttlét öröme és a készülődés, a várakozás izgalma töltötte be. Tudtunk megállni, beszélgetni, tervezgetni, édesanyánk bibliai történeteket vagy mesét olvasott nekünk, és lelkesen énekeltük a karácsonyi énekeket is. Megható pillanatok, csendes béke, szeretet uralta az előkészületeket és az ünnepeket is. Még egészen kicsi gyermekként örömmel és ámulattal fogadtuk a feldíszített karácsonyfát és az ajándékokat, amit a Jézuska az Angyalkák segítségével csempészett be a szobánkba. Azt gondoltuk, a Jézuska ajándékait azért kaptuk, mert igyekeztünk a jóságunkkal a szüleinknek örömet szerezni.                                                                                                 Egyszer aztán kicsikét megtört a varázslat, az idősebb testvéreink "felvilágosítottak" bennünket, a fiatalabbakat, nem is a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a szüleink és a nagyszüleink meglepetése a karácsonyi varázslat. De a csodavárás és a szép ünnep közeledtével később sem okozott törést a "felvilágosítás", mert édesanyánk gyakran mesélt az Ő karácsonyi várakozásairól, a távolban élő szeretteiről, a Jézuska születéséről, az emberek nehéz sorsuk miatti csodavárásáról, és mi szerettünk tovább is hinni, gyermeki kíváncsisággal vártuk a legszebb ünnepet, a karácsonyt. Az ünnepi előkészületekbe is bevont mindnyájunkat édesanyánk, gyűjtöttük a sztaniolpapírokat, hogy bevonva vele a diót, legyen nekünk ezüst és aranydiónk is. A mézeskalács tésztájából a különböző formákkal kiszaggathattuk a kedvenceinket. Készült tehát szívecske, őzike és fenyő formájú mézes kalács is, ezek voltak a kedvenceink. Amikor sültek a kalácsok, finom fahéj és mézillat lengte be az egész házunkat. Aztán színes papírokból csíkokat vágtunk, azokból ragasztással hosszú füzért készítettünk, ezzel is díszesebbé, tettük a karácsonyfát. Besegítettünk a szaloncukrok, a mézes kalácsfigurák kötözésébe, a csillagszórók és a gyertyák elhelyezésébe is, szóval közösen varázsoltuk csillogóvá az ünnepre a karácsonyfánkat, már rég el is felejtettük a korábbi "csalódásunkat". Az ajándékozás viszont továbbra is meglepetés maradt. Majd arra is rájöttünk, a karácsony előtt kapott titokzatos nagy csomag az anyai nagyszüleink Jézuskájától érkezett, akik egy cseh kisvárosban, Vyssi Brodban éltek. Egyre gyakrabban mesélt édesanyánk a szüleiről, a testvéreiről, akikkel a 45-ös határzár után csak levelezéssel tartottuk a kapcsolatot. Esténként fényképeket nézegettünk, ismerkedtünk, reménykedtünk igazi találkozóban is az édesanyánk családjával. Amikor már iskolás lettem, nagyon szerettem írni. Sok levelező pajtásom volt, de feljegyzéseket is készítettem a virágokról, a madarakról, a családi eseményekről. Gyakran viccelődve mondogatták otthon, a család krónikása, íródeákja vagyok. A cseh kisvárosban élő nagyszüleimnek levélben számoltam be minden családi eseményről. Szerettem volna találkozni is Velük. A hatvanas években kicsit enyhült a politikai helyzet, talán könnyebben lehetett útra kelni Beregből, ugyanis a szigorúan őrzött Szovjetunió határárnak közelsége miatt sok utánajárással lehetett csak innen utazgatni. Különösen oda, ahol az anyai nagyszüleim éltek, közel az osztrák és a német határhoz. Ekkor még a leveleinket és a nagyszüleinktől kapott csomagokat is felbontották, ellenőrizték a vámon.                                                                                                                                         Így tehát különleges ajándék és igen nagy öröm ért akkor, amikor 1960-ban az iskolai téli szünetben a szüleimmel "nagyvilági útra"kelhettem a nagyszüleimhez. Ábrándjaimat a boldog találkozás reménye töltötte be. Felnőtt fejjel tudtam azt is igazán értékelni, mennyire nagy kincs is a többgenerációs családi életforma, ahová a karácsony mindig szeretetet hozott. Ekkor egyedül én utazhattam a szüleimmel, de a testvéreim sem nélkülözték a boldog ünnepvárást, ugyanis az apai nagyszüleimmel és Imre nagybátyánk családjával tölthették a szeretet ünnepét. Varázslatos dolog, ugyanakkor ünnep és várakozás is az utazás, különösen, ha egy régóta vágyott találkozás az úti cél. Kassa- régi gyönyörű magyar város- volt az első állomás, a szüleim szülővárosa, ahol édesanyám testvérei, édesapámnak pedig a nagynénje és a nagybátyja kedves vendéglátásában volt részünk. Eljött aztán a pillanat, amikor az egyik nap estéjén indultunk tovább, gyorsvonat röpített bennünket a nagyszüleim felé. Kora reggel szikrázó napsütésben, csikorgó hidegben érkeztünk Prágába. A hatalmas pályaudvar, nyüzsgő sokaság ámulattal töltött el. Amikor az utazók között megpillantottam egy fekete bőrű embert, rácsodálkoztam, mert eddig csak a könyvek illusztrációjában láttam színes bőrű embert. Bámészkodtam volna még kicsikét, de átszállással Ceské Budejovicébe száguldott tovább velünk a vonat. Nyelvi nehézségek nélkül utaztunk, ugyanis édesanyám mind a szlovák, mind a cseh nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Ceské Budejovicében, a gyönyörű történelmi városban volt időnk egy röpke városnézésre, édesanyám volt az idegenvezető. Az érdekes tornyok, a különleges épületek, a hatalmas havas fenyők feledtették a nagy hideget. Végre az utolsó átszállás következett, egyre izgatottabban és egyre közelebb a nagyszüleimhez. Vyssi Brodba egyetlen kocsival "robogott" a motorvonat, egyre közelebb kerülve a téli szépségek, a Sumava hegység és a Cseh erdő felé. Az ablakon kinézve az egyik oldalon a magas sziklák, a másik oldalon a mély völgyben hömpölygő folyó látványa nyűgözött le. Végre a hótakaró alatt roskadozó fák között megbúvó városkába érkeztünk. Milyen csodálatos is tud lenni egy különleges, nagyon várt találkozás! Amikor a nagyszüleimet megláttam, mindenféle érzések kavarogtak bennem, de szorosan megölelve Őket és számtalan csókot hintve az arcukra, feloldódtam, a boldog találkozás örömét éreztem csak. Erre a pillanatra vágytam, mióta megtudtam, hogy ebben az évben én utazhatok a szüleimmel a nagy útra. Könnyek, meghatódottság, elcsukló hangok, ezernyi kérdések röpködtek, míg haza nem érkeztünk. Várt a csillogó karácsonyfa és a sok ajándék alatta. A meglepetés sikerült, áradt az öröm és a szeretet mindnyájunkból. Én késő estig csüngtem a nagymamámon, se vége se hossza nem volt a mondanivalónknak, majd lassan elszenderedtem. Másnap délelőtt a szentmisén adtunk hálát a szerencsés hosszú útért, és hogy végre együtt lehettünk. Csodálatos néhány napot töltöttünk szeretetteljes boldogságban a nagyszüleimmel. Jó volt látnom édesanyám boldogságát is, hiszen évek teltek el az utolsó találkozásuktól. Nagyokat sétáltunk, gyönyörű volt a város környezete, a Cseh erdő, a Sumava hegység, az itt eredő Moldva folyó, ami a hegyekből a lombját vesztő, de havas fák között és a fenyves erdőn át jövő kis csobogásokból a hidegre fittyet hányva habos tajtékkal zúdult, hömpölygött és a völgyben széles, fodros vizű folyóvá terebélyesedett. A havas szépséget, a természet csodáját, a fenséges látványt a nagyszüleimmel való találkozás öröme múlta csak felül. Még most, évtizedek múltával is sokat gondolok Rájuk, a felénk áradó szeretetüket megőriztem. A feledhetetlen öröm és ajándék, a nagyszüleimmel való találkozás örök emlékként vésődött a lelkembe. Az anyai nagyszüleim hamvai már régóta a prágai temetőben pihennek, karácsony táján azonban nekem újra előjönnek az együtt töltött, boldog, szeretetteljes napok, amelyekből az életem során meríteni tudtam. A hosszú évtizedeim alatt kapott ajándékok közül még most is a legfényesebben csillog az, amit a szüleimtől kaptam ajándékba 1960-ban, az anyai nagyszüleimmel való első találkozást és a felejthetetlen utazást.                                                     Az adventi várakozás ideje ma is bizakodással tölt el, a családommal együtt töltött felhőtlen, meghitt napok beteljesedését jelenti, hogy a szent ünnepen újra együtt lehessen az egész családunk. Mert a karácsony a lélek ünnepe is, az ünnep öröme, a legnagyobb ajándéka pedig az egymás iránt érzett szeretet. A csendes, meghitt ünnepnapoknak is van üzenete, hogy a karácsony ne egy múló hangulat legyen, hanem olyan új életnek a kezdete, amelyik lelkiekben egyre inkább gazdagodik. A karácsony öröm és ajándék, Jézus születése napja. Aminek eljövetele mindig valami új reménnyel tölt el. Még boldogabb az ember életérzése akkor, ha az ünnep elmúltával is megmarad a békesség, az egymás iránt érzett tisztelet és felelősség. A várakozás csodája és annak beteljesülése megerősít bennünket abban, hogy egy életen át a hit, a remény és a szeretet öröme töltse be a szívünket. Jó lenne, ha a jövő karácsonyai is úgy jönnének el, mint ahogyan Mécs László sorai idézik, miszerint:                                                                                                                                                                                                        " Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony,                                                                                                jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon a fény."

2016. Bittner Erzsó

                                                                   VARÁZSLATOS NAPLEMENTE

 

                           " A Nap még tüzesen fénylik a horizonton, / lombokra aranyló színeket fest.                                                                                      Vörösen izzik, lemenő útjában még / utolsó erejével színezi az eget."

                   Ahogyan a költő is fogalmaz, sok arca van a naplementének: magával ragadó, gyönyörű, titokzatos és fenséges. Azt mondják, olyankor a legszebb, ha szabálytalan felhők borítják az eget. Egy ilyen csodálatos naplementében gyönyörködhettünk az egyik októberi napon, amikor haza, a Beregi-Tiszahátra, Vámosatyába, a szülőfalunkba érkeztünk. Esteledett. Az izzó napkorong alsó pereme látszólag már megérintette a horizontot, megvilágította, festőivé varázsolta az égboltot. Elidőztünk egy kicsit, csodáltuk a látványt. Amikor a napot már nem láttuk- lesiklott az erdő mögé-, a fényét még igen, ami narancsosra, vörösesre színezte az égboltot. Északkeletre pillantva az ámulatunk még fokozódott, ugyanis a naplemente színei visszaverődtek a felhőkön. A Kaszonyi-hegy, valamint annak a déli része, a Tipet-hegy is rózsaszínű és vöröses színben tündökölt. A kis herceg gondolata jutott eszembe: "Ha az ember nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket." S valóban ennek a napnak a nagy részén az elhunyt szeretteinkre emlékeztünk tisztelettel és méltóképpen. Sírjaikra helyeztük a kegyelet virágait, mécseseket gyújtottunk. Egy-két kedves gondolattal, egy-egy imával és meghatóan csendes emlékezéssel idéztük fel az elhunyt  szeretteinket, hiszen egykoron életünk részei voltak Ők. 

                Amikor azonban a nap vége felé egyre közelebb érkeztünk a bennünket váró szeretteinkhez( a Beregben élő testvéreimhez, rokonainkhoz), annál jobban a boldog viszontlátás öröme lett úrrá rajtunk. Ilyenkor jövünk rá újból, milyen drága dolog is a boldogság, amit a találkozás öröme, a meghitt beszélgetések, a hamisítatlan beregi ízek, az emlékek felidézése tett újra tartalmasabbá, bizakodóvá. Remélve az újabb együttléteket, a szép öregkort. A nagy családunkban - mi, testvérek - mindannyian az idős jelzőt viseljük. Röpült az idő, a jó hangulatban észre sem vettük, már éjfélt is elütötte az óra. Amikor aztán nyugovóra tértünk, azon meditáltam, az öregkor olyan, mint a naplemente. Az öregséget az Isten kegyelmi ajándékának tekinthetjük. Az Ószövetségben a hosszú életet Isten jósága és irgalma legfőbb jelének tartották, mi is. Az öregségnek is van szépsége, az ember a hegycsúcsra ér fel, ahonnan a visszatekintés is gyönyörű. Nyitva az emlékek útja, van lehetőség visszaszállni a múltba. Ilyenkor megszépül a küzdelmes múlt. Ezen gondolatok mentén szenderedtem el. Szép, csendes éjszakám volt.                                                                                               A gyönyörű naplementét és a szeretteinkkel örömmel együtt töltött estét a másnap reggeli szikrázó napkelte fényezte tovább. A napkelte az ifjúságot idézi. Jómagam korán kelő vagyok, így gyakran csodálattal tölt el a napfelkelte. Amikor az ébredő hajnal fénye dereng, lenyűgöz. Ilyenkor a csend, majd a megelevenedő, ébredő természet, a napsugarak, a madarak nyüzsgése, csivitelése boldog életkedvet varázsolnak számomra. Ez a boldog érzés töltött el az otthoni reggelen is.                                                                                                                                                                                                                                         Már haladt keveset a nap az égi útján, amikor újra útra keltünk, közben meglátogattuk Margit nénénket, az elhunyt Imre nagybátyánk feleségét. Nekünk, az öt testvérnek Margit nénénk nagy tisztelettel "csak" Margitka. Hogy miért is? Nos, ennek mesés története van. Amikor megérkeztünk, Margit nénénk már a reggeli teendőit ellátta, és a báránybőrrel bélelt, öreg, de kényelmes karosszékében a délelőtti napsugarakkal töltődött a virágai mellett. Ápoltsága, rendezettsége az életformája, az igazi "ékessége a szív elrejtett embere szelíd és csendes lélek el nem múló díszével", mint ahogyan Pál apostol levelében áll. Valóban igaz, hogy nem öregszik, aki örülni tud. Őszinte örömmel, tiszta szívvel fogadott bennünket. A lelke még bársonyos, de az évek múlásával már ráncok barázdázzák az arcát, az arcának ráncaiban azonban a fiatalsága mosolyai élnek.

A kellemesen meleg és kényelmesen berendezett szobába invitált bennünket. Az ablakon át bekukkantott a délelőtti napsugár, és megpihent kicsikét a nénikénk arcán. Megpillantva a fény játékát, nekem a fenségesen szép alkonyat képe villant fel. Mint ahogyan a nap sem fél tovább menni az égi útján, Ő sem aggályoskodik, szomorkodik a 80. évéhez közeledve. Csak mesél, emlékezik a múltra. Kiegyensúlyozott, megelégedett, tele van hálával és örömmel. Lelkesen idézi a történeteket az unokáiról, a dédunokáiról. Fényképeket nézegettünk, felidéztük Imre nagybátyánkat, a Margit nénénk férjét, aki szomorúságunkra már néhány éve nincs közöttünk.                                                                                                                                                                                                      "Bizony, Csipikém!"- szólt felém kedvesen, miattad kerültem a Bittner családba. A többgenerációs családunkban a szüleimnek jómagam, a harmadik gyermekük akkor születtem, amikor Margit tízéves volt. A jóságos, drága nagymamám ekkor már betegeskedett. A nagycsaládban a háziasszonyi teendőket jórészt édesanyám viselte. Én meg "sírós" gyermek lévén nagyobb törődést igényeltem a testvéreimnél. Így jött aztán a segítség. Margit néném édesanyja, Bözsi Mama - a korábbi írásaimban már írtam róla - özvegyen nevelte a lányait. Az édesapjuk emlékét ma "csak" egy nemes sírkő őrzi a vámosatyai sírkertben "Idegenben elhunyt a hazáért" felirattal. Margit nénénk ekkor még iskolás volt, de a szabad idejében, az iskolai szünetekben pesztonkaként segített, vigyázott nemcsak rám, de a testvéreimre is. A jól nevelt, csendes, halk szavú, megbízható, kedves, okos teremtést megkedvelte , szinte az első naptól családtagként tekintett rá az egész család. Édesanyánkkal bensőséges kapcsolata volt, kölcsönösen tisztelték egymást, őszinte bizalom volt közöttük. Még most is úgy idézi Margit nénénk az együtt töltött éveket, hogy soha nem volt egy hangos szóváltás sem közöttünk Bözsi nénivel( ahogyan ő nevezte édesanyánkat). Különleges jó kapcsolat alakult ki a családban a gyermekek és Margit nénénk között, különlegességét az is adta, hogy a szokástól eltérően tegező viszonyban voltunk és ma is vagyunk vele. Úgy tekintettünk rá, mint egy idősebb testvérre. A szeretetünk, a tiszteletünk ma sem kopott meg, úgyanúgy ragaszkodunk hozzá, mint hajdanán. Szeretettel emlékezem vissza az édesanyjára, akit én Bözsi Mamának neveztem. Kötődtem a Margit néném egész családjához is. Az első lépéseket a nagyapám birtokán, a Lucskaszegben  tettem meg, ahol csodálatos természet vett körül bennünket. A nagynéném nagymamája- aki egy kis törékany, jóságos ÖREGANYÓKÉNT maradt meg az emlékezetemben-,  ha rőzsegyűjtésre indult a közeli erdőbe, addig nyafogtam, míg el nem mehettem vele. Tanítgatott, közben virágot és gombát szedtünk. Kerestük az erdő tündérkéjét, akit néha elsuhanva a fák között láttunk is. Közben gyarapodott a száraz gallycsomó. Lassan haladtunk, mesélt az erdő lakóiról, de a virágok neveit is tanítgatta nekem. Ma is őrzöm ezeket a kedves emlékeket.                                                                                                                                Közben múltak az évek. A nagybátyáim közül Imre nagybátyánk lett az a szerencsés, akinek a szerelmét viszonozta Margit nénénk, az akkor már szemrevaló, takaros teremtés. A kölcsönös szerelemből aztán 1954-ben házasság köttetett. Házasságuk boldog, harmonikus, kiegyensúlyozott volt. Figyelmes, jó férj és édesapa volt a nagybátyám. Gyermekáldás is bearanyozta az életüket, a két kislányukat és a kis trónörököst, Imikét is rajongással szerette. Szívesen töltöttem náluk a szabadidőmet, a nagybátyám humora, a jó kedélye megmaradt, míg el nem ment örökre. Emlékét a szívünkben őrizzük, míg élünk.                                                                                                                  A katona éveit az osztrák határnál töltötte, több száz kilométerre a szülőktől, de a messzeségtől sem keseredett el, amit a talpraesettségének, a vidám, mókás természetének köszönhetett. Gyorsabban peregtek így a szeretteitől távol töltött évek. A bajszos legény a képen a nagybátyám, egy táncos fellépés almalmából készült a felvétel a katonai évek idején. Édesapámmal együtt kedvelték a vadászatot, gyakran került terítékre nagy vad is, különösen tél idején. Míg édesapám tényszerűen beszélt a vadászatról, addig Imre bátyánk a különleges vadászkalandjaival ejtett ámulatba bennünket. Nagy mesélő volt, a humora sem hagyta cserben sohasem. Összeillő párnak bizonyultak az életük során a feleségével, Margit nénénk csendességét kiegészítette a jó kedélyű, tréfás, nótás kedvű nagybátyánk.                                                                                                                                                                                       Margit nénénknek tisztelettel és hálával tartozunk még azért is, hogy amikor a mi családunk levált a többgenerációs családról, és a faluba költöztünk, Ő állt helyt a nagycsaládban. Szeretetben, békességben nagy-nagy türelemmel ápolta hosszú ideig a beteg nagymamánkat. Lelkiismeretes, gondos ápolója volt a nagyapánknak is. A felelősség értük, a törődés velük természetes volt számára. 

   Margit nénénk néhány éve társ nélkül ugyan, de most sincsen egyedül, kitartóan őrzi a lángot, a többgenerációs családmodellt, ugyanis Imre fiával és annak családjával élnek egy háztartásban. Csendes, türelmes most is, mint hajdanán. Megnyugvással töltött el, tudja, érti igen bölcsen, Isten nem büntetésnek szánta az öregséget, hanem a földi élet befejező akkordjának. Keveset beszél a bajairól, a betegségéről, elfogadja azokat, türelemmel viseli a 80. életévének terheit. A családtagjai ma is számíthatnak rá. Bizakodó, egész lényét még most is a szeretet, a kis örömök megbecsülése jellemzi. Jó volt Vele így találkoznunk.                                                                                                                                                                                                    A bensőséges hangulatban eltöltött idő hamar elröpült, hosszú út állt még előttünk hazáig, indulnunk kellett. Bárcsak sokáig meglátogathatnánk még! Reménykedünk a jó egészségében, a szép, hosszú öregkorában. Azt mondják, a találkozás és a búcsúzás egy cipőben járnak. A búcsúzás az életünk része, eljött a mi búcsúzásunk ideje is, vidáman szerettünk volna elköszönni Margit nénénktől, de ott volt a torkunkban az a bizonyos gombóc, nehéz elérzékenyülés nélkül búcsút intenünk. A szavak ilyenkor a szív érzéseit tolmácsolják. Megmarad bennünk egy pillanat, ami összeköti a családunkat, míg élünk, amihez boldogan térhetünk vissza. Margit nénénk békés, küzdelmes, de nagyon szép életét, a még most is kedvesen sugárzó tekintetét a költő sorai fejezik ki leginkább, miszerint:

                                                                                                            " A legnagyobb művészet tudod-e mi?                                                                                                                                                 Derűs szívvel megöregedni."  

 

2016.                                             Bittner Erzsó

 

 

                                                                          BÁTOR, az erdélyi kopócska

 

 

 

 

            Valahol a nagy folyó közelében egy ligetes portán éldegélt Manó, az erdélyi kopócska. Sok játékkal, a felelős gazdik szerető gondoskodásával teltek a kölyökkori évei. Ahogy múltak a gondtalan esztendők, Manó egyre komolyabb, intelligens, kissé önfejű, de nagyon formás, okos, megbízható kutyussá fejlődött. Járták a Gazdaasszonyával a disznóskerteket, később vaddisznó-vadászatokon is kipróbálhatta találékonyságát, szimatát, csengő hangját, ügyességét a kis kopó. Rengeteg élményt, tapasztalatot gyűjtött. Ezeken az együttléteken egyre több cimborára is lelt.                                                                                                                                                                                                           Így múltak az évek. Egyszer aztán a gazdik, sőt az egész család lázas izgalomban várakoztak. Ugyanis Manócska Manó Mama lett, mivel nyolc öklömnyi kopócskával örvendeztette meg a ház lakóit. Mindannyian örömmel fogadták a kicsiny jövevényeket. A bársonyos gyönyörűségek az infralámpa alatt a mamájuk mellett töltötték a napokat. Minden kopócskának jutott egy tejecske-forrás, kiváló szimatukkal hamar rá is jöttek, honnan számíthatnak a tápláló édes tejecskére. Mire a szemecskéjük is kinyílott a kicsinyeknek, már mozgékony kis gombócokká erősödtek. Manó Mama és a szerető Gazdik gondoskodásának meg is lett az eredménye. A bátrabbak már kimásztak néha a védelmet nyújtó ládikájukból. Lassan-lassan az apróságok mindegyike felfedező útra indult, megismerték a porta minden szegletét, biztonságban mozogtak a fák, a bokrok, a virágok között. Néhány hét elteltével a pörgős kis csapat izgalmas napokat varázsolt a ház köré.                                                           Egy kellemes nyári napon történt, hogy a bőséges eleség után még hancúroztak egy kicsikét, a játék után a kicsinyek és a mamájuk is kerestek egy-egy csendes helyet, hogy pihenhessenek. A kutyusok ugyanis sokat szeretnek lustálkodni és aludni. Az egyik apró "szemfüleske" a ház résre nyitott bejárati ajtaját pillantotta meg. Kíváncsi lett, hová is vezet az ajtó. A tágas előtérbe érve először csak ámuldozott, mindent megszaglászott, ismerkedett. Amikor azonban felfedezte a nagy papírkosarat, az álmosság erőt vett rajta. A papírkosárba huppanva a zörgő papírok miatt úgy gondolta, ez a hely nem lesz kényelmes az alvásra. A szerencse viszont mellé szegődött, mert a papírkosár szomszédságában hatalmas ruháskosár állt, ami  mellett egy öregecske ásító sublót is éppen szundításra készülődött. Szempillantás alatt döntött , a ruháskosár tetejére mászott könnyedén, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. A kopócskánkra hamar édes álom szállt. Az álom pedig erdei tisztásra röpítette, ahol varázslatos világ vette körül. A tisztáson először csend ült, majd minden megelevenedett. A szálfüvek között vadvirágok sokasága illatozott. A méhecskék szorgalmasan gyűjtötték a virágport, a pillangók vidáman röpködtek virágról virágra. A madarak vidám énekükkel köszöntötték a szép napot. A nagy szabadságban a kopócskánk ugrándozott, kergette a lepkéket, és egyszer csak megpillantotta a rengeteget. Manó Mama gyakran mesélt kicsinyeinek az erdei kalandjairól, így a kis tekergőnk is kíváncsi lett az erdő mélyére. Messziről az erdő mélye még sejtelmesen sötétnek tűnt, ezért tétovázott is egy kicsikét a kopócska. Aztán minden bátorságát összeszedte, megszaporázta a lépteit, és betoppant a rengetegbe. Óvatosan lépkedett, egyre erősödött a kíváncsisága, és egyre beljebb merészkedett a sűrű aljnövényzetben. Éppen kidugta a fejecskéjét egy bokorból, amikor újabb tisztás tárult elé. Elámult, de meg is ijedt. Mit látott? A tisztás közepén erdei patak vize csillogott, de a patak szélén a pocsolyában egy vaddisznó család dagonyázott. Latolgatta, mi tévő legyen. Először azt gondolta, szép óvatosan visszafordul. Amikor azonban az egyik malacka a dagonyázást megelégelte, és az erdőbe vette az útját, a kutyusunk gondolatai huncutságon jártak. Megkergetem!- döntötte el, és már iramodott is a malacka után. Először csak jó mókának tartotta a cselekedetét, de amikor a malacka megtorpant és félénken megfordult, bátorkánk vakkantásba kezdett, majd felbátorodva egyre határozottabban ugatott, aztán támadásba lendült. A malacka úgy megijedt, hogy visítva futott a patak felé segítségért. A kopócska meg utána. Amikor a sűrűből kiértek, a hősünk is megszeppent, mert a vaddisznó mama állt előtte.                                                                                                                                    Még szerencse, hogy a kopócskánkat az éhes, korgó gyomra és a Gazdaasszonya -, aki tűvé tette érte az egész portát  - boldog szavai felébresztették a mély álmából. Így véget ért a nagy kalandja a kis tekergőnek. Micsoda álom volt! Már várta Bátort - ugyanis ez lett a hívóneve a kutyusnak - az egész kutyacsalád, mert eljött az újabb étkezés ideje.                                                      A nagy kaland óta a nyolc kicsiny közül heten már felelős új gazdikhoz kerültek. A kis kedvenc pedig Manó Mamával maradt. Gyakran eszel ki valami turpisságot még mostanában is, hogy vidámságot varázsoljon a mindennapokra. Mindketten családtagként ma is boldogan élnek a hatalmas ligetes portán.   

 

2016. november                                                      Bittner Erzsó                                                                                                                

                                                                   "Kellenének most is láng-szemű fények,                                                                                                                                                                   hogy földünkön értse milliárd lélek                                                                                                                                                                           a tűz-áldotta Béke szavát!"

                                                                     PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

           " Piros pünkösd öltözik sugárba,/ Mosolyogva száll le a világra./ Nyomában kél édes rózsa-illat,/ Fényözön hull, a szívek megnyílnak." -  írja Reviczky Gyula a Pünkösd című versében. A keresztény világ húsvét után újra ünnepre készül. Ez a jeles ünnep pünkösd, az egyházi év harmadik legnagyobb ünnepe. Neve a görög pentekosztész, az "ötvenedik" szóból ered. A húsvét utáni negyvenedik nap áldozócsütörtök, mely Jézus mennybemenetelének ünnepe, az ötvenedik nap pedig pünkösd, amelyen a kereszténység a Szentlélek kiáramlásának emlékét ünnepli meg.                                                                                                               Az ötvenedik napon az apostolok összegyűltek, majd hatalmas zúgás, szélvihar támadt, s a Szentlélek lángnyelvek alakjában leszállt a tanítványokra. ( Tiziano: A Szentlélek eljövetele - 1545)     A középkorban a Szentlélek eljövetelét szélzúgás jelképezésére kürtöket és harsonákat fújtak, a tüzes nyelvek jelképezésére égő kócot, rózsákat és ostyákat hullattak a magasból. Néha fehér galambot eresztettek szét a templomban. Pünkösd a keresztény egyház születésének az ünnepe is. Az egyház tanításában ez a nap a Szentlélek ajándéka, az Isten békessége: " Békességet hagyok nektek: az én békességemet, az én békességemet adom nektek." (Jn 14,27). A bibliai idézet Krisztus békességéről szól, ami az Ő hagyatéka a halandók számára. Azt is hirdeti: " A Pártfogó pedig Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, Ő tanít majd meg titeket mindenre, amit én mondtam nektek." ( Jn 14,26). A Szentlélek -  Isten, Jézus Krisztus jóságának a folytatása ebben a világban.                                                                                                                            Pünkösd az öröm ünnepe, a népszokásban pedig a nyárköszöntés az ünnep lényege. Mint minden ünnep, ez az ünnep is üzenetet hordoz, az ember és a természet szeretetét hirdeti. Jól tudták a régiek, ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munka előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, a gyermekáldásért! Erre szolgált a pünkösd. A templomokban ilyenkor hálaadással dicsérik az Atyát, a Jézus Krisztust, mert a Szentlélek ajándékával vigasztalást, bátorítást is kaptunk. A templomokat az ünnepre feldíszítették. Pünkösd ünneplésében ma is fontos szerepet játszanak a virágok: a pünkösdi rózsa, a rózsa, a jázmin és a bodza. A legszebb csokrok az oltárt díszítették, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették. A magyar pünkösdi szokások elsősorban a keresztény ünnephez kapcsolódnak, de a szokás egyes elemei a régebbi, pogány időkre nyúlnak vissza. A már meglévő pogány hiedelmekre épült rá a keresztény tartalom, s olvadt össze egy közös ünneppé. A lányok, az asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, a férfiak is felöltötték az ünneplőjüket, és kezdődhetett a mulatság. Számos vigadozó népszokás ( pünkösdölés, pünkösdi királyné-járás, májusfadöntés, tavaszköszöntés, lovasverseny)fűződik az ünnephez. Ma is élő hagyomány a pünkösdi búcsújárás, ezek közül a legismertebb a csíksomlyói búcsú, a székelyek nagy ünnepe. A székelyek egy legendás csatában 1567-ben legyőzték János Zsigmond seregét, a fejedelem át akarta téríteni a székelyeket az ősi hitükből. A csíksomlyói búcsú tehát a székelyek 1567-ben kezdődött katolikus hitük megvédéséért hálát adó fogadalmi zarándoklat, amely 1990-től kezdődően mára már az összmagyarság legjelentősebb keresztény eseménye. Az egyik legfontosabb Mária-kegyhely Csíksomlyón, a Székelyföld szívében, a Csíki-havasok oldalán, a Somlyó-hegy lábánál fekszik. Régen önálló falu volt Csíksomlyó, ma Csíkszeredához tartozik. Évszázadok óta híres Mária-kegyhely a katolikus székelység hírneves búcsújáró helye. A templomot XII. Pius pápa basilica minor (Kisbazilika: templomok pápától kapott kitüntető címe) méltóságára emelte 1948. január 23-án. Később ahogyan nőtt a zarándokok száma, úgy bizonyult szűkösnek a Mária kegytemplom az ünnepi szentmisén résztvevők számára. Először egy oltáremelvényt építettek a szabadtéri szentmise megtartására. Mára már az igazán gyönyörű környezetben, a Kis- és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben lévő Hármashalom-oltárnál ( 1996-ban épült, Makovecz Imre Kossuth-díjas magyar építész útmutatása alapján Bogos Ernő csíkszeredai műépítész tervezésében) a búcsús szabadtéri szentmisén több százezer zarándok vesz részt, így nemcsak a székelység, hanem az egész Kárpát-medencei és a világ más tájain élő magyarság legnagyobb búcsújáró helye lett Csíksomlyó. Felemelő és megható, amikor a több százezer zarándok az oltár előtt és körüle együtt imádkozik és énekel egy békésebb, boldogabb jövő reményében.                                                                            A néphagyomány pünkösdkor köszönti az élet megújulását. Ilyenkor volt szokás a lányok mosdóvizébe pünkösdi rózsa szirmot szórni, a legények pünkösdi rózsát vittek a kiválasztottjuk ablakába. A lányoknak viszont koszorút kellett fonni a legényeknek. Az ünnep szimbolikus virága tehát a pünkösdi rózsa. A pünkösd színe a piros, de nem a rózsa, hanem a lángnyelv miatt.                                                                                                                                                                                        Kalandozzunk egy kicsikét a májusi kertek királynőjének előéletében! A telt virágú pünkösdi rózsa a kerti bazsarózsa egyik termesztett fajtája. A kelet-európai, szibériai, kaukázusi, kínai fagyálló szülőktől származó évelő fajták többségét Hollandiában "állítják elő". Kerti dísznövényként nálunk valószínű, a XVI. században jelentek meg. Parasztkerti dísznövényként közkedvelt volt, ma már a városokban is. Ugyan nem sok köze van a rózsafélékhez, nevüket a rózsához hasonló illatáról és virágairól kapta. A kerti bazsarózsa gyakran termesztett fajtája a telt virágú bazsarózsa, melyet szintén hívnak bazsarózsának, illetve pünkösdi rózsának. Virágzása pünkösd ünnepének idejére esik, emiatt is kapta a nevét. Frissessége, üdesége a lélek megújulását, a kert kiteljesedését jelképezi.                                                                                                                                                                                 Visszatérve az ünnepre, meditálhatunk egy kérdésen. Miben rejlik ezen ünnep szépsége, üzenete? A békességben! Ami szolgálattal, áldozattal, lemondással járhat. Továbbá reménykedem, abban is, hogy mi, emberek mindnyájan újra tudunk ezen a napon egy szívvel és egy lélekkel együtt lenni, ünnepelni!  Megszívlelendő és útravalóul is elfogadhatjuk az egyik zarándoklaton elhangzottakat ( az erdélyi főegyházmegye vezetőjének gondolata) : "Legyünk hűek őseink szent hitéhez és erényeihez, legyünk hűek nemzetünkhöz és legyünk hűek anyanyelvünkhöz, anyanyelvi kultúránkhoz!"  Fogadjuk el Reviczky sorait ma is érvényes üzenetként , a versszak bölcs gondolata minden halandó számára okulásul szolgálhat, miszerint:                                                                                                                                                                                             "Piros pünkösd, szállj le a világra,                                                                                                                                                                           Taníts meg uj nyelvre, uj imára.                                                                                                                                                                             Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,                                                                                                                                                                         Szeretetnek sugara, Szentlélek!"                                                             Bittner Erzsó - 2016                                             

  Képek a kertünkből........                                         

                                                                  FELÉBREDT CSIPKERÓZSIKA-ÁLMÁBÓL  A VÁMOSATYAI BÜDY...

                         EGY PORLADOZÓ, MEGSÁRGULT LEVÉLTÖREDÉK   " SOSE HIDD AZT, HOGY A HÁBORÚ - bármilyen szükséges vagy indokolt is az, - NEM BŰN."                     ...

                                 VARÁZSLATOS VILÁGUNK     "A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."                     A...

         ÜNNEPSÉG           Felemelő, megható és csodálatos Jubileumi Diplomaátadó Ünnepség volt 2022.09.10-én Gödöllőn, a Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetemen.  Az egyetem AULÁJÁBAN a " Mag apoteózisa" monumentális bronz - Amerigo Tot...

                                                                 ZÜMIKE DOLGOZNI TANUL            ...

                                                                GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK        Most, amikor közel húsz éve...

                                                                                AZ ŐSZIRÓZSA  ...

     A "Ki korán kel, aranyat lel." - közmondást hasznos, bölcs megállapításnak vallom. Kertes házban élvén szeretek ébredés után bóklászni a kis birodalmunkon. Így gyakran ott vagyok a csodánál, amikor megszületik a fény, amikor az első napsugarak megjelennek az ég alján, s egyszer...

                                                                                    ...