MESTERSÉGEK A FALUNKBAN HAJDANÁN

                                                  " Aki kézzel dolgozik, az a kézműves,                                                                                                                                                aki kézzel és ésszel, az a mester,                                                                                                                                                      aki kézzel, ésszel és szívvel, az a művész!" 

                                                            ..........Aquinói Szent Tamás bölcsességét olvasva gondoltam arra, összegyűjtöm és közzé is teszem, mennyire gazdag volt mesterségekben a szülőfalum, Vámosatya. Forrásként az emlékeimben megőrzötteket használom fel. Az írásomhoz évtizedeket kellett "visszaforgatnom", így ha valami kimaradt az emlékeim közül, azt ne szándékosságnak vegye az olvasó, hanem a több mint négy évtizednek, ami azóta telt el, hogy eljöttem otthonról. Köszönettel veszem a kiegészítő gondolatokat az írásomhoz. Reménykedem, a vámosatyai fiatalok között vannak, akik még az otthon élő idős emberek történeteinek, emlékeinek összegyűjtéséhez kedvet kapnak. Hirdetve, méltán lehetnek büszkék arra, hogy Vámosatyában élnek.

                Amikor Bereg kapuját elhagyom és a Kraszna-, valamint a Tisza-hídján átérek, két út közül választhatok, hogy hazaérjek. Én a kacskaringós, kissé gyengébb minőségű utat, a Tisza töltése mellettit választom a jó minőségű 41-es út ( a Tákos felé vezető) helyett. Emlékek törnek elő, filmszerűen peregnek előttem a legelésző juhnyájak, a gulyák, a ménesek emlékképei. A jelenben most kevesebb állat fogad, mint régen, itt-ott még láthatók a magányos tölgyfák alatt vagy a fasorok árnyékában a delelő jószágok. A magányos tölgyfák azt is hirdetik, régen itt hatalmas erdőségek voltak. Örömmel nyugtázom a töltés elhagyása utáni látványt, a fiatal tölgyeseket, amelyek nem is oly régóta teszik még pompásabbá a vidéket. A táj csendes, az utat alig zavarja forgalom, a pihenő gémeskutak, a gyönyörű táj, a messzeségben a Kárpátok előhegyei teszik még sietősebbé a hazafelé vezető utamat. Aztán a "Keresztet" elhagyva a volt Újtanya előtt álló, talán egy százévesnél is több tölgyfa megerősít abban, rögvest itt a falum.Éles kanyarok, majd a hajdani "Rostás-tanyá"-t elhagyva megpillantom a Bockereki-erdőt, a valamikori kirándulásaink egyik legemlékezetesebb rengetegét. Ahogy közeledek a falumba, jobbra a lucskaszegi "lejáró", a hajdani "Macska út" megpillantása idéz emlékeket. Szívesen elidőznék itt, de most más a célom.Kevéske megtett út után balra már csak egy lapos dombocska emlékeztet, ezen a halyen egykoron egy házikó állt, abban pedig Milák Józsi bácsi élt népes családjával. A falu szélén, közel a házukhoz a vályogvető gödrök, zsombékos, természetes vízállású területek hirdették, itt kemény munka folyt hónapokon át, Milák Józsi bácsi és a fiai vályogot vetettek. Volt aki az agyagos, törekes sárt készítette, aztán aki a talicskába, majd a formákba(feneketlen fadoboz) rakta a vályognakvalót. A formákból száradás után óvatosan kiütögették a vályogot és szellősen csomókba rakták, azután várták a megrendelőket. Matild néni, a ház asszonya pedig naponta felkötötte a hátára a batyuját és elindult a faluba. Vitte az eladásra szánt portékáját. Míg a vályogvetés májustól szeptemberig, addig a vesszőkosarak fonása a késő őszi és a téli hónapokban adott munkát számukra. Ezek a termékek általában "cserekereskedelemmel" találtak gazdára. Matild néni főleg élelmet kért fizetségül, hogy aztán otthon a dolgos, népes családjának legyen mit a kis lábaskában adnia. Józsi bácsi pihentetőül gyakran a hegedűjét is szólásra bírta. A vályogvetés és a kosárfonás kézművesei voltak ők. Tudták, hol találnak füzeseket a környéken. A rövid megvastagodott fűz-törzsek minden évben seprűszerűen kihajtott háncsolatlan zöldvesszőiből készítettek: tyúkültető, libaültető, zöldséges, terményes, aztán fáskosarakat, a gyümölcsök aszalásához pedig ovális alakúakat. Néha a vöröses színű veresgyűrű-som vesszőivel cifrázták is a kosarakat. A faluban minden család kedvelte ezeket a termékeket, mivel a vesszők a kiszáradásuk után pehelykönnyűek lettek. A különböző formájú és nagyságú kosarakat szinte egész évben használtuk. A falunkban a házak kő alapjára (a köveket a barabási Tipet-hegy biztosította) vályogból rakták a falakat. Épültek még vályogból melléképületek, istállók, kemencék, aszalók, füstölők, tyúkólak, katlanok( lekvárfőzések idején). A vályogházak gondozásához a rendszeres tapasztás és a meszelés is hozzátartozott. A legtöbb helyen a házak helyiségeiben döngölt agyagpadló volt, amit - ritkábban - tapasztottak, - gyakrabban - mázoltak. A sártapaszt (agyag, pelyva) a férfiak készítették, itt is besegített néha a Milák család valamelyik férfi tagja. A mázolás az asszonyok vagy a már nagyobbacska lányok feladata volt. A mázoláshoz készített sárba az agyag és a pelyva mellett lótrágyát is raktak. A megszáradt mázolt agyagpadlót takarítás, söprés előtt locsolták. A locsoláshoz szükséges alkalmatosság általában egy kilyuggatott aljú konzervdoboz volt, ezzel cifrázták a locsolási mintákat. A locsolásnak köszönhetően a döngölt agyagpadló takarítása igen kevés szálló porral járt. A házakat kívül-belül tisztaság és takaros rend uralta. Míg a lakásokban cirokseprűvel, addig az udvarokon, az istállókban, a házak előtt vesszőseprűvel takarítottak. A vesszőseprűk készítéséhez sokan értettek a falunkban. Anyagot adott hozzá az erdő, a bozótosok, általában a veresgyűrű-somból készült,   a seprű nyele pedig keményebb fából.

Élt a falunkban a hántolt, főzött fűzvessző feldolgozásának mestere is, Zám Pista bácsi, aki már-már művésze is lett ennek a munkának, Pista bácsi szakképzett, tanult kosárfonó volt. Az apró dísztárgyaktól a használati (karos-, gyümölcs-, ruhás-, utazó kosár) tárgyakon túl igen mutatós bútordarabokat: foteleket, asztalokat, könyvespolcokat, lámpaernyőket is készített, de a vizes, a boros korsókat is befonta hántolt vesszővel. A fehér vessző titkát is ismerte a mester, amiből aztán kézimunka finomságú fedeles dobozokat és más tárgyakat is font. 

         Adott munkát a vizeinkben élő gyékény is. Augusztus végén jött el a gyékényvágás ideje, majd szárították és télen dolgozták fel. Az igazi mestere ennek a munkának a Tóháton a kicsiny kunyhójában élő Erzsi néni volt, aki télen dolgozta fel a gyékényt. Készített szakajtó kosarat, lábtörlőt, méhkast, tojástartót, de a babáinknak még bölcsőket is font. Erzsi néni a kukorica csuhéjából is árut teremtett, kenyér- és evőeszköz-tárolókat font. Általában a disznóvágások idején értékesítette a termékeit, ekkorra már a tóban befagyott a víz, a jégen át rövidebb volt az út a faluig. Bizony, kis törékeny, aprócska, de nagyon megbízható öreganyó volt, mindenki szívesen fogadta, a portékája hamar el is kelt.

         Egy nagyon kedves, barátságos, kis szikár erős emberre, Mózsi bácsira, a kovácsmesterre is szeretettel gondolok vissza, akinek a műhelyébe a kövesútról pillanthattunk be. Már messziről hallottuk az acélból készült kovácsüllő csengő hangját, amikor a kézi kalapáccsal munkadarabot készített rajta. A tűz, az izzó vörös szén, a fújtató látványa mindig kíváncsivá tett bennünket, de Mózsi bácsi óvott minket a tűz közelségétől. Varázslatos látványt nyújtott, ahogyan a feltüzesített vasak engedelmeskedtek a keze munkájának. Kéziszerszámokat, de a nyársak, szénavágók, szénahúzók is itt készültek, valamint a lovak patkolása( vasalása) is ebben a műhelyben történt. A hordókra az abroncsok, a szekerek kerekeire a feltüzesített ráfok is itt kerültek fel.    A közelében lakott és  dolgozott a kerékgyártó, Cséke bácsi. Halk szavú, csendes, nagyon aranyos bácsiként maradt meg az emlékezetemben. A szekerek, a kocsik, a szánok fa alkatrészeit készítette nagy hozzáértéssel, de az igavonók jármait és a mezőgazdasági munkákhoz szükséges fa munkaeszközöket is " gyártotta", sőt a véka készítésének a fogásait is jól ismerte. Igazi kis ezermester volt.   A falu erdejei adtak bőven anyagot a famunkákhoz.                                                                              Messze földön híres ácsokat is nevelt a falu, a Deák családban többen is mesterei voltak ennek a kézműves munkának. Kútágast, kútostort, hombárt, továbbá készítettek még dörzsölőt, szövőszéket, guzsalyt, orsót, rokkát, az állatok etetéséhez, itatásához vályút, jászolt, szerszámnyelet. Házak faanyagának elkészítését és az elemek  helyszínre szállítását is vállalták. A XVII-XVIII.századi virágzó faépítészetre emlékeztet - a ma is nagy büszkeségünk- az egykori helyi mesterek(ácsok) által faragott és épített 26 és fél méter magas, négy fiatornyos erdélyi stílusú, csak fából készült (szeg nélkül) harangtorony. Az ácstechnikával készített gerendavázas építmény gerendái óriási méretű fákról tanúskodnak. A helyi, a Bockereki-erdőből valók a fák, ahonnan (valószínű) már kifaragott állapotban szállították a jelenlegi helyükre. A karcsú harangtorony századok elteltével is az eredeti helyén áll. A torony a harang elhelyezése mellett megfigyelőhelyül is szolgált. Majdnem a harang elhelyezésének magasságáig a torony belsejében falépcsők vezetnek, ahol az alátámasztott, körbefutó galériáról csodálatos a kilátás. Emlékeim szerint aratások idején a falu asszonyai (beosztás szerint) őrködtek, onnan figyelték a mezőt, tüzet észlelve pedig a harang félreverésével jelezték a bajt. Az éppen ügyelő Édesanyánkat ilyenkor meglátogathattuk, így mi is gyönyörködhettünk a környékre nyíló panorámában.                                                                                                                                                                                   Az asztalosműhelyekből is remekművek kerültek ki, Beregi Sanyi bácsi, később Bakos Laci is mesterei voltak a szakmájuknak. Laci különösen ügyesen munkálta meg a fa felületét, gyakran fenyőt használt a bútorok készítésére. A kézműves technika mestere volt ő, a polírozálás, a pácolás után a faanyagból szép erezetű, fényes bútorok lettek. Remek intarziás munkadarabok is dicsérték a munkáját.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        Édesapám a szűcsmesterséget kiegészítő tevékenységként végezte, ebben a munkában Édesanyám is társa volt, hiszen a rátétes himzések az ő keze által kerültek a ködmönökre. Talán nem volt a faluban olyan család, ahová Édesapám keze munkája nem került volna. Irhából készült bekecs, kucsma, muff, kesztyű( egy-és ötujjas), gallérokat a kabátokra, a kézelőkre prémszegélyt, de subát, sőt bundát is készített, elsősorban a család számára. Dolgozott bárány-, birka-, borjú-, vadbőrből egyaránt. Az állatok bőrének a lenyúzásától, a cserzéstől a szőrmekészítésig, festésig, vagyis a készbőrig minden munkát egyedül végzett. Nagyon igényes volt arra, hogy a bőrök puhák( lágyak), formálhatók, varrhatók legyenek. Nemes prémekből is dolgozott, mint a róka és a pézsma. Ekkor még dúvadnak számított a róka, ami a téli vadászatokon sűrűn terítékre került. A tavaszi áradások idején pedig a pézsmapocok jelent meg gyakorta a patakjainkban. Édesapám pedig ügyes vadász volt. Sok munkadarabját kézzel öltögette, dísztűző varrással az ötujjas kesztyűket. Pontosan, precízen dolgozott. Kézi öltései mértani pontosságúak voltak. A bőrvarró gépet csak nagyobb bőrdarabok összevarrásakor használta. Az összeállító varrásokat erősítette a bőrök közé fogott bőrcsíkkal vagy a varrás irhával való letakarását alkalmazta. Csinos darabok kerültek ki a keze alól.                                                                                                                                                                                                          Csak három háznyi volt a távolság a szigorú tekintetű suszter, Pécsi Pali bácsi, a falu cipészmestere és a mi házunk között. Nagy tudású, komoly, precíz szakembere volt a mesterségének. A műhelye a házukban lévő egyik helyiségében volt, aminek az utcára nyíló ajtajáig néhány falépcsőn lehetett feljutni. A műhelyében a polcokon és az asztalon mindig rendet tartott, mindennek megvolt a helye. Gyermekkoromban azt  gondoltam: "Mennyi-mennyi kincse van a cipészmesterünknek!" A polcokon felcímkézve sorakoztak  a már megjavított lábbelik, alul pedig a javításra várók. Mi minden volt az alacsony munkaasztalán! Kis fém- vagy fadobozokban a szögek (fém, fa), a különböző színű erős cérnák, festékek, ecsetek, érdekes alakú szerszámok: cipészkalapács, reszelők, szeghúzók, lyukasztók, kések, fonalak, ár, kaptafa, sámfák, spiccvasak, bőrragasztók, finom bőrdarabok, varrógép, varrótűk, és amit igazán érdekesnek tartottam, suszter üllője is volt Pali bácsinak. Sokáig úgy tudtam, csak a kovácsnak van üllője. Akadt munkája bőven a mesternek, akkoriban még a cipők felsőrésze és a talpuk is bőrből készültek. Koptak a bőrtalpak, amikor új cipőt kaptunk, az első utunk Pali bácsihoz vezetett, hogy a cipők sarkaira és az orrészekre spiccvasat üssön fel. Ha a cipők és a csizmák bőre elvékonyodott vagy kiszakadt a sok viseléstől, a mesterünk azt is megoldotta csinos kis foltokkal, alig észrevehető öltésekkel. Ha aztán a bőrtalp végleg elkopott, megvékonyodott, azt is újjávarázsolta.                                                                                         Jó néhány varrónő is dolgozott a falunkban, közülük néhányan mesterei voltak a szakmának. Édesanyám (-aki fiatalon, még Kassán, a szülővárosában sajátította el az angol kisasszonyok iskolájában a szabás, a varrás fogásait, de a szűcsmester anyai nagyapámtól is lesett el fogásokat) varrta számunkra a precíz, csinos rakott szoknyákat, fodros, farkasfogas ruhákat, blúzokat, amik igen kedvünkre valók voltak. Később, amikor idősebbek lettünk, Édesanyánk sok elfoglaltsága miatt azonban választanunk kellett a faluban munkálkodó varrónők közül, lett is nekünk két kedvenc varró nénink, Solymos Gizike és Ködöböczné Irénke néni. Akkoriban még természetes(rozsszálas) alapanyagú méterárúk voltak: gyapjúszövetek, jó minőségű kangár szövetek, flokon, pamut, ballon, lenvászon, zsorzsett(gyapjú), szaténselyem, brokát, frottir, kasmír, de a Csehszlovákiában élő nagymamánktól, nagynéniktől kapott bársony, csipke, taft, muszlin anyagokból is remek ruhadarabok készültek számunkra. Gizi néni fiatal volt, így közvetlenül, bizalommal fordultunk hozzá. Irénke néni csendes, finom lelkű, halk szavú (édesanyánk korabeli) néni volt. Bölcsessége, tapasztalatai alapján azt is megbeszélhettük vele, melyik fazon lesz előnyös számunkra, és ahhoz milyen anyagot vásároljunk. Olyan remek angol szabású kosztümök, ruhák kerültek ki a kezük alól, hogy a fővárosi ruhaszalonokban is megirígyelhették volna. Amiért viszont Édesanyánknak még ma is hálásak lehetünk, az az, hogy a lányai(négyen) megtanulhattuk a varrás fortélyait az öreg, de szuper Singer varrógépjén. Már kislány korunkban kaptunk egy kis anyagmaradékot, amiből aztán a babáinknak készíthettünk ruhákat vagy magunknak egyszerűbb szabású blúzokat, kötényeket.                                                        Orvosa nem, de volt Vámosatyának bábája, Kerle néni, aki bizony igen lelkiismeretesen és nagy szaktudással segítette a kisdedeket a világra, majd hasznos tanácsokkal is ellátta a kismamákat. Akkoriban még otthon szültek az édesanyák. Az első hetekben naponta látogatta azokat a családokat, ahol kisbaba volt. Népi gyógyászat is volt a falunkban. Rémlik még, hogy volt néhány, úgynevezett "nadályos" idősebb néni  is, akik értettek a fejfájós, valamint a köszvényes emberek nadályokkal való gyógyításához, a "vérszívók", a piócák a patakjainkban éltek. Állatorvosa sem volt a falunak, a pásztor Nagyapám és Édesapám is a juhok sántaságát eredménnyel gyógyították, de ha nehezen ellett a tehén vagy felfúvódott valamelyik jószág, akkor is sietett a bajbajutottakon segíteni Édesapám.  Volt, hogy éjjel zörgettek az ablakunkon segítségért a GAZDÁK, akiket sohasem utasított el Édesapám. Az állatok ivartalanítását(miskárolást) is hozzáértéssel végezték.                                                                                                                                                              A mező, a határ is biztonságban volt, a kerülő(mezőőr) - Székely Gyula bácsi évtizedekig - tartott fegyelmet a gondosan megművelt földeken( réteken, kaszálókon, kaszásokon, gabonaföldeken, erdőkben, gyümölcsösökben).                                          A három falu( Vámosatya, Barabás és Gelénes) rendjére egyetlen rendőr, Czomba Józsi bácsi vigyázott, akit a falu apraja-nagyja tiszteletben tartott. Amikor megérkezett a Danuviájával, a falu közepén leparkolt, szétnézett, beszélgetett az emberekkel, aztán indult a további útjára. A falunkban nem igazán kellett intézkednie. Tarkították a falu életét bálok, közös ünnepek, esküvők. A nagyobb esküvőkön a lakodalmi étkek elkészítését, a tapasztalt, nagy szaktudású szakácsok ( Gazdagné Ilonka néni és Baksáné Irma néni)  irányították, elismert szakácsok voltak. Volt, hogy a "talpalávalókat" is a helyi zenészek szolgáltatták. Rendbontásra nem emlékszem, békés emberek éltek a falunkban.                                                                                  Volt a falunak csordása ( Imre Sándor bácsi), kondása ( Zám János)  is, szóval a munka megtalált egykoron minden embert a közösségben. Már kora reggel, tavasztól-őszig (április 24., Szent György napja, az állatok legelőre hajtásának első napja , míg szeptember 29., Szent Mihály napja, a legelőre hajtás utolsó napja) a csordás tülkölve ( a tülök ökörszarvból készült), a karikásostorát csattogtatva jött, összehajtotta a már az udvarokról kiengedett teheneket. Majd a csürhehajtást a kanászkürt ( a magyar szürke szarvasmarha szarvából készült) megszólalása jelezte. A ház gazdaasszonyának feladata volt, hogy időben kiengedjék az állatokat az utcára. A csordás és a kondás korán hajtották ki a falu legelőire  a jószágokat, majd estére hazaterelték őket. Megfejthetetlen maradt számomra, hogyan találták meg a tehenek és a disznók éppen azt a nyitott kaput, ahová estére hazataláltak.                                                                                                                                                                A falunk határának legelőin juhnyájak is legelésztek. Jó kapcsolat, barátság volt a juhászok között, akiknek kisebb és nagyobb juhállományuk volt. Szerednyei Béla bácsi, Szabó Józsi bácsi is nagyobb nyájjal rendelkezett, emlékeim szerint az apai Nagyapámnak volt a legtöbb létszámú nyája. Igazi mesterségbeli tudással bírt a Nagyapám, tekintélyes ember volt.  Édesapám rövidebb ideig, míg Imre öccse évtizedekig folytatta a juhász mesterséget. Az állatok gyógyítása, a vezérjuhok kiválasztása, a legeltetés, a fejés rendje, az elletés, a kisbárányok gondozása, a tenyészkosok kiválasztása, a tej feldolgozása, a kiváló gomolya, a zsendice készítése, a juhok nyírása ( ebben a munkában Édesapám a kedves cimborájára, Kiss Károly bácsira mindig nagy szakértelemmel számíthatott), a lenyúzott bőr készbőrig való kidolgozásának birtokában is voltak. Kiváló juhászkutyákat is nevelt a Nagyapám, és gyönyörű lovai is voltak. A brindza készítésének a titkát is ismerték. A már lyukacsossá szárított( érett) sajtot sóval összegyúrtak, amit fabödönbe préselve, légmentesen lezárva érlelték és tárolták. Így a téli reggeleken is ízletes körözöttet (kissé csípős és erős) , vagy ebédre kiváló brindzás sztrapacskát készíthettek a család nő tagjai.                                                                                                                                                                                                        Iskola is működött a falunkban, nagy tekitélye volt az iskola igazgatójának, tanárainak. Az idősebbek méltó tisztelettel emlegették a Don-kanyarból vissza nem térő nagy tudású, szigorú, tekintélyes Szabó Ferenc igazgató urat. Ugyanilyen tisztelete, megbecsülése volt a feleségének, Boriska tanító néninek, majd Koncz Sándor igazgató  úrnak és a feleségének, Évike tanár néninek, valamint Demarcsek Gyula tanár bácsinak. A pedagógia művészei, a gyermeki lélek ismeretének igazi mesterei voltak ŐK. Ma nem működik iskola a falunkban. A református lelkészeinkre : Gaál Miklós, Batta Zoltán és Gacsályi Károly tiszteletes úrékra is nagy tisztelettel gondolok, akik lelki gondozói, de a mindennapi életünk eseményeinek ismerői, segítői is voltak. Emlékezetes maradt számomra az a szép példa, ahogyan Batta tiszteleteséknél családtagként szolgált Galambos Erzsike, aki a falu fiataljait fogta össze, programokkal próbálta irányítani, az értékeket megbecsülővé nevelni a családdal összefogva a lányokat-fiúkat. Az egész falu szerette és tisztelte Erzsikét. Római katolikus vallású csak néhány család élt a faluban, templomunk nem, de egy imaterem volt, amit mi kápolnának neveztünk. A patak fölötti dombon egy magas alapokra épített tornácos ház egyik helyisége szolgált a miséknek. Mici néni gondozta a helyiséget, de ő készítette elő a miséket is. Egy igen szigorú, de jóságos atya maradt meg az emlékezetemben, Pál Pál atya, aki Tiszaszalkáról járt át misét celebrálni. Gacsályi Károly tiszteletes úr tragikus halála óta nem él lelkész a falunkban.                                                                                                                                                                               Működött tűzoltóság, aztán mini "Szikvíz-üzem", ami a szódavizet szolgáltatta. Szinte minden családnak volt egy-két szódásüvege, amit cserélni lehetett. Főleg hétvégén volt forgalom az "üzemben", a vasárnapi ebéd után és délután mi, gyerekek gyümölcsszörpös szódavízzel olthattuk a szomjunkat, a felnőtt férfiak pedig egy kis fröccsel hűsíthették magukat. A forró nyári napokra is gondoltak akkor, amikor az egyik iskola telkének a hátsó kertjében ástak egy mély, széles és hosszú jégvermet, abban tárolták a tavainkból - a nagy mínuszok idején -  kitermelt jeget, amit emlékeim szerint vastag szalmatakaró borított. Mennyi-mennyi mesterségbeli tudás, tapasztalat halmozódott fel ebben a kicsiny faluban!                                                   Amikor a falum mesterségeit összegeztem a gondolataimban, az is eszembe jutott, nem szabad kihagynom a nagymamáink, édesanyáink napi kemény és fáradalmas, odaadó, kitartó, szorgalmas, a házimunka szakszerű elvégzésének, a sokrétű tudásuknak a leírását. Ők a harmonikus otthon megteremtői, a család összetartói. A gyermekek nevelése, gondoskodásuk az idős szülőkről, a főzés-mosás-takarítás, lehetne sorolnom még. A mezei munkában is helyt álló asszonyok panasz nélkül végezték a munkájukat, ezek a tevékenységek is arról győztek meg, hogy a Jó Isten micsoda kreativítással áldotta meg Őket, hogy a rájuk rótt tengernyi feladatot példaszerűen oldhassák meg. Az egyik legnemesebb munkát végzők a ház asszonyai voltak, büszkék is lehettünk és lehetünk RÁJUK. Az udvarokon lévő kemence használatának egyik legfontosabb "feladata" a kenyérsütés volt. Szombatonként délelőtt finom kenyérillat lengte be az egész falu levegőjét, az egy hétre való kenyér sült a megfelelően befűtött kemencékben. A házak asszonyai már hajnalban elkezdték az igazán nehéz munkát, a kenyértészta dagasztását. Mondogatták is az idősebbek: "Akkor jó a tészta, ha izzad a padlás!", vagyis még a tapasztaltabb, az erősebb háziasszonyokat is megizzasztotta a kenyérsütés első, legfontosabb lépése, a dagasztás.  Majd a kelesztés után a vászonkendővel( szakajtóruha, amit csak erre a célra használtak) kibélelt szakajtó kosarakban még újra pihent a tészta, hogy aztán a kellően bemelegített kemencében ( a kemence fűtése is asszonyi feladat volt) ropogós héjúra süljön a friss házi kenyér. Mi is, gyerekek vártuk a madárka alakú kis cipócskáinkat, amit kedveskedésül sütöttek számunkra édesanyáink. A mondás úgy tartja, a nő az otthonteremtő, a férfi a gazdaember, az erő a családban. A gazdák télen a disznóvágások idején nagy szakértelemmel dolgozták fel a már levágásra "érett" hízókat . Az apák a bölléreskedés tudományát a fiaiknak adták tovább, a hízók feldolgozásának értéke, komolysága abban rejlett, hogy az ekkor elkészült finomságok, élelmek hónapokon át a sütések-főzések jelentős alapanyagát biztosították. A hízó levágása, a perzselése, a mosása, tisztítása, a szakszerű felbontása, a darabolása, a sózás, a sózott húsok forgatása, a füstölés,...mindehhez férfierőre volt szükség. Volt azért bőven a ház asszonyainak is tennivalója ilyenkor. Fontos volt, hogy a sokféle finomságból a füstölt sonka és a kolbász a húsvéti ünnepekre is ízletes étek maradjon, hogy a füstölt szalonna a nyári szalonnasütések idejére is élvezhető legyen, hogy a kisült zsír az új disznóvágásig finom maradjon (hol, hogyan miben tárolják?)....., ezekhez bizony nagy szakértelem kellett.                                                                          Minden évszaknak voltak jellegzetes munkái. A téli estéken a már nem viselhető( elhasznált, megkopott)   ruhaneműkből  rongycsíkokat vágtak az asszonyok, a lányok.  Mi, a kisebb lánykák is besegíthettünk azzal, hogy a rongycsíkokat varrással illesztettük össze. A hosszú csíkokat gombolyagokba tekertük, amikből aztán falvédőket, lócatakarókat, házföldszőnyeget, lópokrócot szőttek. A szövéshez kenderfonalat használtak, amit megelőzött a kender termesztése, feldolgozása, majd a fonalak fonása. Vásznakat is szőttek a mindennapi használatra: kendők, lepedők, zsákok, de díszpárnák alapanyagául is szolgált a már kilúgozott, a patakjainkban fehérre súlykolt vászon. A téli hosszú estéken hímezték a lányok és az asszonyok a terítőket, futókat, díszpárnákat, a még ma is híres "BEREGI KERESZTSZEMESEKET". Néha kötésre és horgolásra is futotta az idejükből. Édesanyánk a gyárilag mosott, tiszta gyapjúból font fonalat, majd kesztyűket, zoknikat, sálakat kötött belőle számunkra. Édesapánkat pedig néha meglepte egy-egy norvég mintás mellénnyel.                                                     Beosztás, takarékosság, törekvés jellemezte a családokat. Az idejükkel, az erejükkel is tudtak gazdálkodni. Nagy becsülete volt a munkának. Szép emlékeim maradtak otthonról, jólesik felidéznem azokat. Olvastam valahol, hogy a munkásság az élet sója, egyik eszköze az emberré levésnek. Már gyermekkorunkban belénk  oltották, hogy a munkának öröme, szépsége, teremtő ereje van. Megtapasztaltam már a családunkban, hogy amikor a késő éjszakába nyúló estéken varrtak, fontak, szőttek, vagyis alkottak, örömmel, szeretettel, megelégedéssel végezték azt. A szülőfalumban, Vámosatyában élő emberek is követendő példák maradtak számomra, akik a munkát, a tudást is nagyra tartották, elismerték az értékeket. Útravalóul kaptuk, hogy az örömmel végzett munkának van eredménye, továbbá azt is, hogy abból kell kihoznunk a tökéleteset, amink van.! Őrizzük, vigyázzuk tehát a munka szépségét, lelkét, örömét! Jó lenne újra felfedeznünk a mesteremberek által készített tárgyak szépségét!                                                                                                                                    Nincsen már a falunak kovácsa, kerékgyártója, cipészmester, kosárfonója, vályogvetője, szűcsmestere, gyékényfonója, bábája, messze földön híres ácsa, lelkésze, iskola igazgatója. Nincsen már szükség "szikvíz-üzemre", jégveremre. Nem szól a csordás, a kondás tülökje, kanászkürtje, nem hallatszik a juhászok furulyájának, klarinétjának, tárogatójának a hangja. Nem készül igazi gomolya és a kissé csípős, erős brindza. Ritkán, talán csak nosztalgiából vagy falunapokon sütnek kemencében kenyeret. Nem jelzi a tanítás kezdetét csengőszó, de van egy - a világra nyitott, aktív, aranyos kis óvodás csoport és a kreatív, lelkes óvónénik - akik bizakodást adnak a jövőre, és a delet is még harangszó köszönti a szülőfalumban. Az évek mennek, változik a világ, de továbbra is élhető - a korábbinál kisebb létszámú  -, a kedves, jó szándékú, törekvő emberekkel a takaros, rendezett kis falu Vámosatya, a szülőfalum. Ahol érték a múlt, virágos, gondozott, méltó emlékhelyek emlékeztetnek a múlt hőseire, áldozataira. Büszke vagyok a helyre, ahol születtem, ahol egy egész életre való útravalót gyűjtöttem, és ahová ma is szeretettel megyek HAZA!

   2016. Bittner Erzsó                                         

                               

                         

 

 

                                                                EGY TÖBBGENERÁCIÓS CSALÁD

 

        "Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon,                                                                                                                                   melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem."....- ezen költői gondolatok jutnak eszembe, ha bármikor haza, a Beregi-Tiszahátra, Vámosatyába, a szülőfalumba indulok. Továbbá az az érzés, amit szintén a költő szavai fejeznek ki leginkább: " Éreztétek-e már, hogyan fonódik rátok útról hazatérve az otthon melege,....?" Az ember igényli a szeretetet, a boldogságot, amiket kapni és adni ugyanúgy jó. A valahová tartozási viszony egy erős érzelmi szálak által kötött kapcsolatok rendszerében, a családban valósulhat meg igazán. A jól működő család érzelmi biztonságot, belső érzelmi erőt, harmóniát teremt. A harmonikus családi kapcsolatok egyik legfontosabb feltétele a tisztelet, valamint az, ha bizalommal vannak a család tagjai egymás iránt. Egy ilyen családban cseperedtem én is, ahol megtapasztalhattam azt is, létezett és létezik szeretet-szerelem egyaránt.                                                                                                                                                                                               Az első közzétett, 1948-ban készült fénykép a többgenerációs BITTNER családot örökítette meg, a családot összefűző kötelék a benne élők iránti tisztelet s a benne lelt öröm volt. A nagyszüleim Huszár Mária és Bittner József 54 évesek voltak ekkor, 1894-ben ugyanabban a felvidéki városban, ugyanabban a hónapban és egyazon napon születtek mindketten, - gyakran meséltek erről az érdekességről -. Szerelemből kötött házasságukban hat gyermeket neveltek fel ( öt fiút és egy leányt). A fénykép akkor készült, amikor már a több generációt magába ölelő családról "levált" az első gyermek, István, aki azért hazajárt. István," Az öltönyös, városi emberré lett fiatalember" -, ahogyan Tamási Áron mondaná. A nagybátyám (keresztapám) Debrecenben kereste, majd találta meg a boldogulását, a boldogságát. Ez a fénykép egy családi fontos dokumentum is, mert hiányzik a képről János nagybátyám. Aki ugyanis 1944 óta még ekkor is az oroszok fogságában volt, aki a 18. életévét sem töltötte be, amikor leventeként hurcolták el a Szovjetunióba csupán a német eredetű családneve miatt. Így járt édesapánk is, akit Kassán ( ekkor még Kassán, a szülővárosukban élt a család) egy utcai igazoltatás után ugyanezen okok miatt vitték el. Igaz, Ő a kassai fogdában súlyos beteg lett (édesanyám kilenc napig nem tudott róla semmit), majd kórházba került édesapánk, ahonnan egy orvos, valamint a partizán unokatestvérei segítségével, végül is a betegsége mentette meg a hadifogságtól - gyakran meséltettük el édesapánkkal ezt a történetet.                                       A nagyszüleim gondoskodó szeretetet, érzelmi biztonságot teremtettek a családban. Nagy szerepük volt a család összetartásában, a hagyományok, a szokások továbbvitelében is. Már a gyermekeik keresztneveinek a választásában is, elsőszülött fiúk (édesapám), a József, majd a (másodszülött) lányuk a Mária keresztnevet kapták a szülők után. Kiket is örökített meg a kép? A nagyszüleimet, akiket a gyermekeik, a menyük( édesanyám) és az unokáik gyűrűjében láthatunk. Az állósorban édesapám és a nagybátyáim: édesapám 26, István 20., Imre 17 és Ferenc nagybátyám 15 éves. Az ülősorban: édesanyám 24 évesen, akinek az ölében jómagam( Erzsébet) még nem egészen egyévesen, a jobb oldalon pedig Mária( Mariska) nagynéném, aki szintén 24 éves. A nagymama féltő keze a kis pörgős, örökmozgó elsőszülött unoka, Aranka nővérem vállán pihen, aki a keresztnevét a nagymama kérésére kapta. A nagyapa térdein pedig Józsika, a Mariska néném fia, aki negyedik évesen és János, a bátyám, aki kétévesen ül(nek) biztonságban. Miért nem lett József a bátyám utóneve a hagyományoknak megfelelően? A családi elbeszélésekből tudtuk meg, a nagymama sokat sírdogált az eltűntnek hitt János fia ( a nagybátyám) miatt, így az Ő tiszteletére, "emlékére" kapta a János keresztnevet a bátyám. János nagybátyám mindenki örömére hazakerült a négy évi hadifogság után még ebben (1948-ban) az évben soványan, betegen, de a család szerető gondoskodásának köszönhetően felépült. Ekkor még a Lucskaszegben laktunk.                                                                   A családunkban a felelős, örömteli kapcsolatok biztosították a harmonikus életet. Ahol ugyan a nagyapámnak irányító szerepe volt, de a nagyapám fontosnak tartotta azt is, hogy a családban fennálló érzelmi kötődések közül megalapozó a szülők közötti jó kapcsolat, mert a gyermekeik lelki fejlődését ez biztosítja. Családszerető, jó emberek maradtak egész életükben a nagybátyáim és a nagynéném is. Felnőttként is büszke voltam és vagyok ma is MINDNYÁJUKRA ( a nagybátyáim feleségeire és a nagynéném férjére is tisztelettel gondolok)!A közösségben a kis családnak is lehetett önálló döntése, mindenkinek maradt egy kis magánszférája, belső intim világa is a nagyszülők és a több generációk együttélésében. Szükséget sohasem szenvedtünk, vitákat, perlekedéseket nem hallottunk. A mindennapi események között a beszélgetések, az olvasások ( a nagyapám olvasott, művelt, több idegen nyelven beszélő, tekintélyes ember volt), a rádió- és gramofonlemezek hallgatása, a természetjárások is szerepet kaptak. Szóval működött a családunkban az értékközvetítő szerep is. Korán átélhettük az együttműködés, a tolerancia értékeit is. Mély szeretet, ragaszkodás, örülni tudás, a biztonság érzése alakult ki a többgenerációs családban a felnőttek és a gyerekek között egyaránt.                                                                                                   Egyszer aztán eljött az a pillanat, amikor a kisebb családok kezdtek "leválni" a több generációt magába foglaló többgenerációs családról. Amikor a negyedik testvérünk, Ilona kétéves lett, költöztünk be a faluba, Vámosatyába egy tágas, kényelmes házba. Aranka nővérünk itt kezdhette meg a tanyáról való bejárás nélkül, kényelmesen az első osztályt. Majd itt született meg az ötödik testvérünk, Katalin. Később, ahogyan családosodtak édesapám testvérei, úgy váltak le, de folytatódott a többgenerációs családi hagyomány is. Ugyanis Imre nagybátyám, a felesége, Margit nénénk és a családjuk továbbra is a nagyszüleimmel éltek. A nagy változás után, a tanyafelszámolások idején 1957-ben Ők is szép, tágas családi házat építettek a faluban, a Bockereki-erdő szélén, ahová a nagyszüleimmel együtt költöztek. Míg a nagyszüleink éltek, évente egy-két alkalommal összejött a család apraja-nagyja ( karácsony idején leginkább). Varázslatos hangulatú világ vett körül bennünket ezen az ünnepen. A szentmisén való közös részvétünk, a feldíszített fenyő, a szaloncukrok csillogása, a mézeskalácsok illata, a csillagszórók meggyújtása tették különlegessé, egy kicsit boldogabbá a nagycsaláddal töltött napokat az év más napjainál. A közös vacsorák mellett a visszaemlékezések, a csendes beszélgetések, majd a nótázások, aztán a megszólaló furulyák, klarinétok és a tárogató hangjai igazi bensőséges családi légkört teremtettek. Elérzékenyült pillanatok, tréfás-vidám történetek váltogatták egymást. Ilyenkor feltöltődtünk szeretettel. Jó volt gyermeknek lennünk a nagcsaládban. Jólesik visszaemlékeznem rá még több évtized elteltével  is. A nagyszüleim halála után is folytatódott a többgenerációs családmodell, ugyanis Imre nagybátyámékkal maradt Imre fiúk és a családja.  S ahogy múltak az évek, egyre többen hagytak itt bennünket.    Ma már csak a legfiatalabb, Ferenc nagybátyám él édesapám testvérei közül, aki 83 éves, és azt szokta mondogatni, az öregség bajait leszámítva elfogadható egészségnek örvend. Bánata, szomorúsága viszont az, a felesége, Joli néném súlyos beteg. Imre bátyám felesége, Margit nénénk lassan a 80. éve felé közelít, örömmel meg-meglátogatom, ha hazamegyek. A sok lucskaszegi emlékemnek az " emlékeztetője" Ő.                                                                                                                                                                                              Ebben a többgenerációs családban mindannyian családosak voltak, akik húsz unokával örvendeztették meg a nagyszüleimet, a dédunokák közül( 41) már keveset ismerhettek meg. Az unokatestvérekkel még összehoz a sors bennünket, igaz, már csak tizennyolcónkat, mert a két lány( Éva és Katica) unokatestvérünket fiatalon veszítettük el.                                                             Az írásaimban többször megjelennek a lucskaszegi emlékek, ahová mindig visszavágytam, egy kis béke szigete, a barangolások, a kalandok sokasága, a nagy szabadság, a vadvirágok birodalma  volt számomra ez a hely. Szeretettel emlékezem a nagymamámra, aki igen jóságos, nyugodt asszony volt, soha nem lehetett a sodrából kihozni. Durva szó, Istenkáromlás nem hagyta el a száját, nemes gyermekszeretetével oltalmazott mindnyájunkat. Erős volt a kötődésem a nagyapámhoz is. Lenyűgöztek a meséi, a történetei. Mikor már nagyobbacska lettem, és ha megérkeztem, mondogatta: " No, megjött már Huszár Mari!" El-elmesélte többször, a megjelenésemmel a fiatal, vidám, örökmozgó, egészséges nagymamámat idéztem, aki szomorúságunkra hosszú évekig beteg volt a halála előtt. A nagyapám ritkán szólított kislány koromban a nevemen, helyette: " Lányom, Lányom, Gyöngyvirágom, kerti Virágszálom"- nak szólított,.........ami bizony legyezgette a hiúságomat, éreztem, az egyik kedvence vagyok az unokái közül.                                       Szerettem nagycsaládban élni, öten vagyunk testvérek és hála Istennek, még ma is örülhetünk egymásnak. Ki 70-en túl, ki a 70-et töltötte épp és hárman a hetvenhez közeliek. Mivel kevés korkülönbség van közöttünk, hosszú , igen boldog közös gyermekkorunk volt. Azt a szeretetet, amit a család adhat, más nem tudja pótolni. Szerencsés embernek tartom magamat, a szeretet, a játék, a humor, a munka is része volt az életünknek. Most, amikor a bátyám is betöltötte a 70. évét, eszembe jutott egy japán bölcsesség, miszerint: "Ha az ember 70 évet leélt, már magában is csodálatos és értékes dolog. Az emberi élet hetvenre megnemesedik." Úgy érzem, a nemesség, az érték az egész eddigi életünkre jellemző volt. Nézegetem a szüleink fényképét, és csak szeretettel, hálával tudok visszaemlékezni RÁJUK azért a nevelésért, amit Tőlük kaptunk. Egy életre szóló útmutató volt az a szép élet, ahogyan ŐK éltek a házasságukban. Hányszor elmeséltettük velük a megismerkedésük történetét! Egyik alkalommal  édesapám Kassán a nagyapa testvérénél vendégeskedett, amikor a völgyben megpillantotta a fekete copfos hajú, takaros teremtést. Szerelem lett első pillantásra. Kérte a nagybátyját, kérje meg édesapám számára az akkor még 18 éves leányt. Így lett a felesége édesanyánk. ( Az a szívfájdalmunk, hogy ez a boldog házasság csak 35 évre szólt, édesanyánk ugyanis fiatalon, 35 évi szép házasság után 53 évesen gyógyíthatatlan betegségben rövid szenvedés után hagyott itt bennünket. Az emléke örökre a szívünkben marad.) Édesanyánk minden gyermeke erősségét és gyengeségét is ismerte. Magas intelligenciájának, kiváló nevelési elveinek köszönhetően egymás előtt bennünket, a testvéreket nem alázott meg, nem teregetett ki olyan részleteket, amelyekkel zavarba hozott volna bennünket a testvéreink előtt. Ha hibáztunk, bocsánatot kellett kérnünk, a megbocsátott hibákat nem hozták fel a szüleink később, egyszer s mindenkorra elfelejtették, bízva bennünk, hogy okulunk a hibáinkból. Felelősségre, egymás tiszteletére, továbbá úgy neveltek bennünket, hogy elhagyva az otthonunkat képesek voltunk mindnyájan felelős önálló életet kezdeni. Ma is jó testvérek vagyunk, megértéssel, törődéssel figyelünk egymásra akkor is, ha néhányan a testvérek közül távolra kerültünk egymástól. A családunkban még ma is valamennyien együtt vagyunk, még akkor is, ha térben messze kerültünk egymástól, mert összeköt mindnyájunkat a szeretet.                                                                                                                           Lehet, nem számít modern gondolatnak, de vallom, mindig büszke voltam és vagyok még ma is arra, hogy  többgenerációs családban cseperedtem és nagycsaládban nőttem fel. Ahol a bizalomnak, a felelősségnek, a tiszteletnek, a szeretetnek hatalma volt, ami gyökeret eresztett mindnyájunkban. Az egyik legfontosabbnak a szeretetet tartom, mert a család a szeretettől működik. ......mint ahogyan Gárdonyi Géza szívmelengetően megfogalmazta: "A szeretenek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban." Az öregséggel vele jár, hogy nehezebben indulunk ma már útra, de a régi varázslatos karácsonyi hangulatot még most, évtizedek múltával is felidézzük egy-egy üdvözlő képeslappal vagy azzal, hogy az ünnepen megcsörrennek a telefonok. Bensőséges beszélgetéssel, a hogylétünk felől érdeklődve, áldott ünnepeket kívánva tesszük közelebbivé a távolság ellenére megerősítve az együvé tartozásunkat.

Bittner Erzsó

2016.02.28.

                                                           A MADARAK, A NÖVÉNYEK ÉS AZ ÉVSZAKOK                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          " Havas téli nagy ég alatt                                                                                                                                                                                         Vendégeim a madarak."

 

      Varázslatos, sokszínű ország a mi hazánk, Magyarország, dombokkal, hegyekkel, végtelen rónával, kanyargós folyókkal, csodálatos tavakkal, változatos élőlényekkel. Az északi félgömb mérsékelt égövi régiójába tartozik. Négy, többé-kevésbé elkülöníthető évszak jellemzi. Természetrajzi környezetének köszönheti, hogy ma is gazdag az élővilága, növény-és állatfajok százai népesítik be. A magyarok földjét, erdejeit, mezőit, rétjeit, vizeit, a változatában is gazdag négy évszakát a Jó Isten a növények, az állatok és közöttük a madarak gazdagságával is megajándékozta. Az emberek ősidők óta tisztelték, csodálták a fákat, az erdőket, a madarakat. Sokat meditálok azon, ezt a pazar ajándékot hogyan lehetne megbecsülni, megőrizni, a jövő nemzedékeinek hogyan tudnánk átörökíteni.                                                                                                                                                                                                           Jómagam is a természetet kedvelők, a természetrajongók táborába tartozom. Évek óta megörökítem és albumokba rendezem az otthonunk élővilágáról készített fényképeket. Mostanában, a késő őszi, illetve  a kora téli borús, ködös napokon szívesen "barangolok" a fényképeket nézegetve. A virágba boruló tavasz, a nyár nyüzsgése, pompája, az aranyló ősz vagy a hófödte, szikrázó napsütötte tél emlékeket varázsol elő a gyermekkoromból is. Falusi környezetben, lenyűgöző vidéken, a Beregi-Tiszaháton nőttem fel. Évtizedek óta városban, ahol immár két évtizede kertes házban élünk, itt minden fának, bokornak és a lakóinak is története van. Megélhettem, hogyan népesül be évről évre egyre gazdagabb madárvilággal a kis birodalmunk. Különösen kedvelem a madarakat. Ez a rajongás értük már gyermekkoromban kezdődött, amikor a szülőfalumban kora tavasszal vártuk a fecskék és a gólyák érkezését. Csodáltuk ahogyan a fecskék fürgén, cikázva szálltak a magasban, és röptükben kapdosták el a rovarokat. Naphosszat lestük volna azt is, amikor a gólyák a patakjaink szélén, aztán a vizenyős lapályokon lakmározták az ebihalakat, a békákat, de néha egy-egy vízisiklót is sikerült "halászniuk". Figyeltük, hogyan építik a fészkeiket, nem volt nehéz lesekednünk, mert mindkét hazajáró emberi környezetben fészkel. A fecskék az eresz alatt, a gólyák kezdetben a nád- vagy szalmataetős házak kéményein , később a villanyoszlopok tetején találták meg az ideális fészkelőhelyet. Lenyűgözött bennünket az is, ahogyan a kicsinyeiket táplálták. Majd ősszel a vonuló madarak ejtettek rabul, amikor: " Benépesült az ég légifolyosója, // ott repül a fecske, ott úszik a gólya. //....végtelen utakon repülnek a célig."                                                                                                                                                  Szívesen idézem a gyermek-és ifjúkoromnak a jeles  napjai közül a Madarak és a Fák Napja ünnepét, amikor a Bockereki-erdőbe vagy egy-egy ligeterdőbe kirándultunk. Ünnepeltük a tavasz ébredését, kiteljesedését, hallgattuk a madarak énekét, találgattuk, éppen melyik madár trillázik, csodálkoztunk,  egy-egy bokor mekkorára terebélyesedett vagy a facsemeték mennyit erősödtek az elmúlt egy év alatt. Mindenkinek volt kedvenc bokra, fája, madara. Ilyenkor a természet ezernyi csodájával gyarapíthattuk az ismereteinket. A sokoldalú magyar természetkutató Herman Ottó szellemében teltek el ezek a napok, akit a madarak atyjának neveznek, Ő mondotta:"....évente egy nap szenteltessék a madarak és a fák védelmében."                                               Olvasmányaimból idézva még ma is kedvesek számomra a következő gondolatok: A madarak az éghez - az isteni szférához - tartoznak, ezért az égi lélek szimbólumai. A honfoglaló magyarok totemállata a turulmadár ( valószínűleg valamely sólyomfaj) volt. A madárlélek szimbólum jelentése jellemző a kereszténységben is, például a Szentlélek galamb képében jelent meg Jézus feje felett, amikor megkeresztelkedett. Míg az ember a gondolataival szárnyal tova, addig a madaraknak a mellső végtagjaik módosultak röpülésre. A nemzetközileg híres román szobrász, Constantin Brancusi munka közbeni elmélkedése elgondolkodtató: - Te dudsz repülni? - kérdezte a madár. / - Tudok - válaszolta az ember. / -S te hogyan repülsz? / -Így - válaszolta az ember, s tovább faragta a szobrot. / - Érdekes - csodálkozott a madár, s elrepült.     .......................               A szobrász célja  "....minden bonyolultból a legteljesebb egyszerűséget kihámozni....., ugyanakkor azt is mondotta: " az egyszerűség nem vég, hanem kiteljesedés." S valóban a természet is, ami körülvesz bennünket míly egyszerű és mégis csodálatos, amit tisztelnünk, óvnunk kell!  A madarak mellett a fa a legősibb, az egész világon elterjedt egyetemes növényszimbólum. A fa az örök fejlődés, a termékenység, a kiszáradt fa pedig az elmúlás jelképe.Az életfa ágai az égi világba vezetnek, gyökerei az alvilágba nyúlnak. Ahol a fa, a bokor "megterem", ott a madárvilág is otthonra lel. Azt a csodálatos növényvilágot, ami az otthonunkban körülvesz bennünket, népesítették be évről évre a madarak. (Húsz évvel ezelőtt, ha hajnalonta szétnéztünk a portánkon,  a magasban röpülő pacsirták csodálatos énekét hallhattuk, ma már nem hallom őket.) Viszont néhány év kellett csupán ahhoz, hogy a gondosan kiválogatott és elültetett fák, cserjék cseperedjenek, és rögvest megjelentek a kis jövevények. A kerti rozsdafarkú és a verebek már az első évben ellepték a portánkat, verebekből egész hadseregnyi van még ma is. Egész éven át hűséges lakói a bokrok, a fák lombjainak, de még a házunk leggondosabban szigetelt tetején ( cserép, kúpcserép, az esőcsatorna mögött) is megtalálják a legkisebb rést, ahol menedékre lelhetnek, aztán tavasszal a fészkelő helyüket, hogy sokasodjanak. Korán ébredő madár a veréb, már hajnalban mocorognak, fészkelődnek, egyre hangosabban csiripelnek, majd amikorra a nap felkel, már mindenhol élelem és víz után kutatnak. Minden hulladékot felcsipegetnek, ha a kopócskák a vacsorát befejezték, rögvest megjelennek a legapróbb maradékért is. Nekik aztán mindegy, víztócsa vagy itatóedény, csak olthassák a szomjúságukat és fürödhessenek, nyáron a porfürdőzést is kedvelik. Estére éppoly csiripeléssel, hangoskodással térnek nyugovóra a fák, a bokrok sűrűjében vagy az eresz alá, mint reggel, majd hirtelen lesz csend . Bőven van utánpótlás, az izgalom akkor uralkodik el a portánkon, amikor a fiókák a kiröpülést próbálgatják. Ilyenkor a vadászebeim sem restek, könnyű az alacsonyabb bokrokban meglapuló madárkákat sikeresen vadászniuk. Télen a bokrok, az örökzöldek mélyébe, a tető alá bújnak, néha a havas ágakon napoznak, a tavasszal kezdődő fűnyírások után csapatokban lepik el az alacsony füvet, könnyebben lelnek rá a magokra, a bogarakra ilyenkor.                                                                                                                                                                                                  A madarak fajai közül vannak, akik itthon maradnak, számosan közülük elvonulnak, de hozzánk is érkeznek telelni. Tavasszal és ősszel az érkező és a vonuló madarak látványa lenyűgöz. A fecskék már augusztus végén gyülekeznek, ők indulnak legkorábban a melegebb vidékre. A tél közeledtével a dél felé repülő darvak és vadludak csak elhúznak felettünk. Az első hóesés idején viszont az átvonuló fenyőrigók nagy csapatokban napokon át vendégeskednek a portánkon. Jól megférnek a fekete rigókkal is. Megszállnak minden bogyós fát, bokrot, különösen kedvelik a keskenylevelű ezüstfa csontárját( álcsontár), de ha hosszabb időt töltenek itt, bizony megkopasztják a bogyóitól a többi fát és bokrot is. Ők aztán távoznak, de maradnak a fekete rigók. Régebben, egy-egy nagyon hideg télen csak a hímek maradtak itt, megbújtak a sűrű borostyánban vagy más örökzöldekben. Az utóbbi enyhe teleken a párjukkal várják a kora tavaszt, a fészekrakás idejét. Megfigyeltem, csak a tojó építi a fészket vékony gallyakból, fűszálakból, sárból és pihetollakkal béleli ki. A hím eltereli a dolgozó párjáról a figyelmet, és fütyörészésbe kezd, ha  biztonságban kiröppenhet a bokorból az újabb építőanyagért az "anyóka". Néha még a virágcserepekből is kicsempészi a nedves földet. Egész nap rendületlenül munkálkodik a tojó, így egy-két nap alatt el is készíti a fészket. Az egyik május elején a lakáshoz közeli tűztövis bokorban akkor pilllantottam meg a fészküket, amikor már hat éhes apróság tátott csőrrel várta az etetés idejét. Napokon át óvatosan figyeltem, hogyan cseperednek, tollasodnak, majd a szárnyaik próbálgatásaiban gyönyörködtem. Amikor kirepültek, a bokrok aljában várták a jelzést, mert a szülők még etetik egy ideig a fészeküket elhagyó rigócskákat. Kedvenceim a rigók, a  lágyan csengő énekük kellemes hangulattal tölti be a portánkat, különösen a hímek éneke szép. Emberközeli életmódjuk van, a fészkelőhelyeik választása is ezt bizonyítja. Mostanában már csapatokban szállják meg a bogyós fákat. A sárgarigónak általában csak a "nótázását" hallani, ritkán pillanthattam meg az évek alatt, a fekete rigókat viszont nem zavarja a közellétünk, sőt a kopócskákkal is "jóban vannak", és ahogy múlnak az évek, egyre többen élnek a kertünkben. Nagy pancsolók, fürdőzők még most a tél elején is. Fegyelmezetten, sorban, rendben, kora reggel és estére van a nagy tisztálkodás ideje. Amikor a lakásból kilépek, lehet hallani a szárnyuk csapkodását, az egész testükkel megmártóznak a vízben, természetesen a nagy cserépalátét itatóedényüket használják ivásra és fürdőzésre egyaránt. Amikor kifüröcskézték magukat, keresnek egy bokor vagy faágat, azon tollászkodnak, nyáron a bokrok napsütötte tövében szárítkóznak.A vadgalambok a rigókkal ellentétben laza fészket építenek. Néhány éven át az egyik ezüstfenyőn volt a kedvenc fészkelőhelyük,  kedvelték a keskenylevelű ezüstfa lombjait is, de ezeket a fészkeket gyakran kifosztották a kóbormacskák. Ezért az utóbbi időben a feketefenyők magasabb ágain költenek. Szeretem hallgatni a búgó hangjukat. Kissé félénkek, bizalmatlanok, amikor először fényképeztem őket, mélyen behúzódtak a fészkükbe. A szülők gondosan etetik a fiókákat, sőt amikor az ifjak( általában két galambot költenek a szülők) kiröpülnek a fészekből, egy-egy közeli fa ágán vagy a háztetőn várják a táplálékot a már röpködni is tudó madarak. Aztán egyre nagyobb távolságra repülnek, a fészkükbe nem térnek vissza a fiókák, miután elhagyták azt. Egy-egy fa lombjában vagy a házunk kéményének tövében meghúzódva töltik az éjszakát. Megfigyeltem, míg a vadgalambok többször is költenek ugyanabban a fészekben, ahol az első fiókákat nevelték, a fekete rigók nem térnek vissza a korábbi fészkeikbe. Sajnos, a fiatal rigókat és a vadgalambokat is  a portánkra betolakodó tolvaj macskák ritkítják. . Sőt, mint említettem, a rigók a kopóimmal barátságban élnek, de előfordult, hogy a még nem biztonságosan repülő vadgalamb - ha a bokrok alatt bogarászva nem mérte fel helyesen a felröpüléshez " a kifutópályáját" - , bizony a nagyon éber kopóim "levadászták" őket.                                                                                                                                                                     Megfordulnak tehát vándorló, vonuló, megpihenő, itt élő, ide érkező madarak a ligetes portánkon. Még alig olvad el a kásás hó, a fák csúcsán vagy a magasabb ágain hangos éneklésbe kezd a zöldike. Ezen a tavaszon két seregélypár tisztelte meg a kertünket, néhány héten át minden nap megjelentek, "beszélgetve" bogarásztak a zsenge fű között. Valami különlegesen szép, színes a tollazatuk. Nehéz lencsevégre kapnom a kis csapatokban megjelenő és a terebélyes veresgyűrű-som  bokorban fészkelő, igen gyors röptű és nagyon mutatós tengeliceket. Nagy szélviharok idején, ha egy-egy fióka kiesik a fészekből, a mama hangos ricsajjal próbálja elterelni róla a figyelmet, de hiába! Az erdei kopóim a legnagyobb sajnálatomra éberen reagálnak, így az ügyetlen, talán gyengébb fiókákat "szelektálják", de a betolakodó macskák is ritkítják az énekes madarakat. Mutatós, szebbnél szebb tollazatú és hangú madarak sokasága jelenik meg a portánkon: citromsármány, parányi ökörszem, tövisszúró gébics, pintyek, cinegék, és a hozzájuk társuló  Európa legkisebb madaraiban is gyönyörködhettem ennek a télnek a kezdetén, a sárgafejű királykákban. Míg a cinegék a földön is keresik a táplálékot, addig a királykák ügyesen mozogva a fák ágain, a kéreg repedéseiben keresik, csipegetik a rovarokat. Kis nyüzsgő, fürge madárkák, ilyen nagy számban még sosem jelentek meg a kertünkban. Sőt a fák doktorai, a harkályok is találtak már gyógyítani valót az öregebb fákon. Volt már szerencsém a kertbe is bemerészkedő és a fák, bokrok között röpködő szarkák látványában is. A madarak közül néhányan fészket is raknak a bokrokban, a fákon, az eresz aljában.  Tavasszal gyakran hallom a kakukkmadár szép énekét, de nem tudtam még meglesni magát a madarat. Sajnos, nem kell kemény tél ahhoz, hogy ilyen tájban a madarak tolvaja, a karvaly vagy a héja is megjelenjen, már mostanában is történtek balesetek, aprócska énekes madarak, de vadgalamb is volt már áldozat. Viszont ha sötétedés után vagy éjjel támad ribillió a verebek között, szinte biztos, hogy az éjszakai ragadozó baglyok a zsákmányszerzők. Olyan halkan röpülnek át késő este vagy kora hajnalban a portánk fölött, csak a fejünk fölött suhanó sötét árnyukra leszünk figyelmesek a kopócskámmal együtt. De a tehetetlen düh volt bennem, amikor egy ragadozó, talán karvaly, a havas borbolyabokor tetején sütkérező verebekre csapott le, egy pillanat alatt történt, és már vitte is a karmai között az áldozatát. Különös vendégünk is érkezett a nyár elején, fél napnyit rikácsolt egy - valószínű, hogy a gazdájától megszökött - nimfapapagáj a gömbkőris lombjai között. Ágról ágra ugrándozott és csak hangoskodott. Nem akartuk leszállásra bírni, féltettük az erdélyi kopónktól, aki szívesen vadászott volna rá. Aztán amilyen váratlanul jött, olyan titokzatosan el is tűnt, tovarepült. Reményeim szerint hazatalált.                                              Ha közeleg a hideg vagy tartósan fagyos az idő, a varjak is megjelennek - először csak köröznek a város felett, majd ellepik hangos károgással a nagyobb és magasabb fák koronáit - közülük néhányan a kertünkbe is bemerészkednek, leszállnak, járkálnak, csipegetnek a fű közül, igen bátor, okos madarak. A nyolc diófánk közül csak kettőt ültettünk, a többit a férjem " varjú-hozta-diófának" nevezte el. Ugyanis a varjak is nagy diótolvajok, s ha a csőrükből néha egy-egy dió kipottyan és termékeny talajra ér, nagy a valószínűsége, ott diófa cseperedik fel.                                                                                                                                                          Az a csodálatos világ, ami körülvesz bennünket a portánkon, állandóan alkot, naponta rácsodálkozhatunk valami újra, valami szépségesre minden évszakban. "Árnyas erdőben szeretnénk élni nyáron át,..." zengtük a dalt gyermekkorunkban a varázslatos kirándulások idején. Nos, ha nem is erdőben, de a magunk teremtette ligetes portánkon itthon érezzük magunkat. Hitelesen, nyugodt szívvel gondolom, hogy madárbarát kert(porta) a mi városi otthonunk. Húsz évvel ezelőtt - mielőtt kiválasztottuk volna a cserjéket, a fákat telepítésre -, jártuk a környék arborétumait a különböző évszakokban. Otthonról, Beregből is hoztunk "színeket", olyan bokrokat, fákat, amelyek kedvesek voltak számunkra, ismertük, melyik növény mikor a legmutatósabb. A kiválasztásnál a körültekintés, a válogatás a látványt is célozta, de a madarak őszi-téli etetéséért is ültettünk olyan cserjéket, fákat, amelyeknek a terméseit a madarak szívesen fogyasztják (  galagonya, bodza, madárbirs, fűzlevelű madárbirs, tűztövis, csipkebogyó, fenyők, borókák, kökény, veresgyűrű-som, mahónia, keskenylevelű ezüstfa, vadszőlő,.....). Igaz, most enyhe a tél,  a "bogyósokat"  (az ezüstfa kivételével) szinte már megkopasztották a terméseitől az itt lakó, a vonuló, az ide érkező, a vándorló madarak. A madarak ősszel és télen a nyugalmi időszakukat élik. A hideg, a havas napok közeledtével, megérkezésével is szeretettel gondoskodunk róluk, lassan magvak kiszórásával, az etetők feltöltésével pótolhatjuk az eleségüket, így bizonyára maradnak velünk továbbra is. Az itatókat sem rakhatjuk el tavaszra, hanem naponta egy kis langyos vízzel megtöltve az ivásukat is biztosítanunk érdemes és kell is.  A fagyos napokon sem szemlélhetjük közömbösen az eleséget, az ivóvizet kereső madarakat, mert: .......... "    Így élnek ők a nagy télben, // Vendégeim minden délben. // Meghálálják majd tavasszal. // Madárfüttyel, madárdallal."

           Bittner Erzsó, 2015.12.19.

                 Aki olyan vadregényes vidéken született, cseperedett fel, majd vált felnőtté, mint a Beregi-Tiszahát, a természetet őszinte alázattal szerető és tisztelő ember marad, míg él. Ha aztán az élete során az útja máshová vezette, bizonyára az új környezetébe is "becsempészett" egy kis BEREGET. Ezt tettük mi is, így az új otthonunk a csodálatos vidéket, a boldog emlékeket idézi minden évszakban. Nem felejtek! Bereg az a hely, ami még ma is - évtizedek elteltével - a szülőföld szépségét, békéjét, a nyugalmat, a megannyi jólelkű embert, a kalandok sokaságát eleveníti meg az emlékeimben.                                                                                                                              Már gyermekkorunkban ki kellett érdemelnünk azt, hogy augusztusban a csillagfényes éjszakákon - amikor már illatos szénával megrakodva volt az istálló fölötti padlás, vagy a cséplés utáni friss szalma kazlakban állt -, a magunk készítette kunyhókban vagy a "szénapadláson" tölthessünk egy-egy éjszakát. Csodáltuk a fényes, titokzatos égboltot, találgattuk a csillagok neveit. Én még az apai pásztor Nagyapámhoz is "elszegődtem kisbojtárnak, cangahajtónak", csak hadd aludhassak néhány éjszakán a Nemeseké( ligeterdő) és az ősi legelő találkozásánál, az öreg tölgyfa mellett álló kalyibájában. Csodálatos a természet! Itt csiszolódott az én esztétikai ízlésem, a szépről alkotott véleményem, mint ahogy Petőfi írta: "Ami egyszerű, az természetes, ami természetes, az jó, és szerintem szép is." A hajnali ébredéseket kárpótolták a napfelkelték, az estéket pedig a naplementék tették felejthetetlenné. Az augusztusi csillagfényes égbolt meg lenyűgöző. A Nagyapám mellett a természetrajongó Édesapámnak is köszönhetem, hogy el tudok igazodni a csillagok, a növények, az állatok világában. Megtanítottak minden élőlény tiszteletére, a környezetünk megbecsülésére, óvására. Sőt ráirányították a figyelmemet arra is, hogyan vegyem észre a természet ezernyi csodáját. Ez év nyarán a fiammal és a két unokámmal a Hortobágyon varázsolt el bennünket két csillaghullásos éjszaka. Nappal a Hortobágy egy végtelennek tűnő pusztaság, éjjel pedig olyan volt, mintha egy félgömb alakú kupola alatt álltunk volna, mellettünk-fölöttünk pedig milliónyi csillag tündökölt, amit a legimpozánsabb planetárium sem tudná felülmúlni.  Az unokáim " Ez brutálisan gyönyörű! csendes felkiáltással" fejezték ki az ámulatukat. Különös hatással volt ránk a Tejút, a halvány, felhőszerű sáv, aminek a csodálatos fényét az őt alkotó csillagok adják. A "Hadak útja" ( mint ahogyan az ősi magyar mitológiában vagy " Csaba királyfi csillagösvénye", mint ahogyan a székelyek nevezik)  alatt állva a hozzá kapcsolódó mondákat idéztük halkan. A gyönyörű éjszakák néhány órájában azon meditáltam, "megálljt!" kellene parancsolni ezeken az éjszakákon a műholdaknak, a repülőknek, de még a Nemzetközi Űrállomást is messze űzném. Hadd adnánk magunkat át teljességében az élményszerzés örömének, amit ez a különleges égi jelenség sugároz. Hosszabb fénycsíkkal nagyobb csillagok és sűrűbb, de rövidebb meteorrajok is hullottak. A csendes ámulatunkat csak a tücskök muzsikája, egy-egy kolomp kongása és a gulyát őrző kutyák csaholása törte meg. A négy évszaknak külön-külön is megvan a szépsége. Ki ezért, ki azért kedveli és ámulja a természet csodáit a különböző évszakokban. Szeretem az őszt is. A szép őszi reggelekben és estékben is valami titokzatos és megható varázs van. Áprily Lajos írja: " Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,.......mikor arany ruhába öltözik a táj." Csöndes, szelíd harmónia uralja a kertünket ilyenkor, s nekem mostanában mégis könny fátyolozza a szemem, tavaly ilyen tájban még két " csillogó szempárral" bóklásztunk a hűvös hajnalokon, amikor az ég tövén a nap izzó vörös korongja megjelent. Szeretem a hajnalt, amikor dereng a fény, a levegő friss, illatos, a rigócskák a hűvös hajnalokon is pancsoltak az itatóedényükben. Csak a szemük csillogott a derengésben, a fürdőzésüket nem zavarták a korán ébredő kopócskáim léptei, akik keresték az éjszakai betolakodók nyomait. Minden bokrot, fát megszimatoltak, egy-egy hajnalban kószáló macskát a helyes útra ugattak........, ezen az őszön már csak egy csillogó szempárral, Pandúrral fürkésszük az aranyköpenybe burkolódzó kertet, a rigók most is ragaszkodnak a hajnali pancsoláshoz, csak Szami hiányzik!Csendes a kert legtávolabbi sarka, a kis pörgős ördögöm, Szamikám nyíló árvácska virággal teli nyughelyére a fák, a bokrok aranyló, rozsdaszínű levelei lágy nesszel hullanak, a gallyak a lombjaikat kímélve ejtik. Míg földet érnek a levelek, hintáznak, táncot lejtenek. A hűvös hajnal enyhül, amikor a nap feljebb kúszik az égen, a sugaraiban rejtőzik még erő, a bágyadt napsugarak még melegítenek. A csendességben az ég felé fordítjuk a fejünket, amikor vadlúd-ék húz el felettünk hangos gágogással, majd kicsit később darvak csapata krúgatással kavarog, míg végre megtalálják a helyes irányt, és dél felé vonulnak. Szép most is az ősz! Csak Szamóca hiányzik, nagyon! Közeledik a kilencedik születésnap, .........micsoda készülődés volt az elmúlt évben(!), az öregedő kopócskáinknak a korábbinál is kényelmesebb szálláshelyet varázsoltunk. Ma üresen áll a hely, Pandúr nem keresi fel, mióta a Tesó elment.                                                                                                                 S az idei ősz szépségét is árnyékok csorbították. A kedvenc szomszéd kutyusok közül először Alizka távozott az örökös vadászmezőre nagyon betegen. Pandúr még lesi, várja, a kerítésnél mikor jelenik meg a "kisasszony", de hiába! Csak a csend felel. A valamikori hangos, vidám kert vége is bánattal terhes, a 14. éves Artúr, Pandúr egyik leghűségesebb barátja -  akivel mindig békésen szimatolgatták egymást -  is örökre megpihent. Az ezüstfűz, a birs, a gledícsia, a juhar, a vadgesztenye őszi avarja alatt pihenő Szami álmát már csak ritkán veri fel Pandúr és Gigi ( a barna foltos foxterrier) "összehorgolása". Csak a madarak egyre ritkuló éneke szól, emlékeztet a nagy találkozókra, a kerítések melletti futóversenyekre, a hangos ugatásokra. Elcsendesedett a kertünk legtávolabbi sarka. Őszülünk. Öregszünk. Mennek az évek. Mégis, amikor hajnalban Pandúr halk vakkantása szólít, sietek, hogy újra meg újra bejárjuk a portát. Mára már "falkataggá" fogadta a családunkat. Ha kilépek hajnalban az ajtón, a legtöbb csillag már fényét veszítette, de velem szemben most még keleten ( később nyugat felé veszi az útját) ragyog egy fényes bolygó, a Vénusz, aminek a fénye még a ködön is áthatol. Megtaláltam tehát azt a fénylő bolygót, amelyik talán a szabad ég alatt élő pásztoroktól kaphatta a magyar elnevezéseit -  Esti csillag, Hajnalcsillag, Esthajnalcsillag - . A nevük közül pedig számomra a legkedvesebbet, a legszebb hangzásút, a HAJNALCSILLAGOT választottam C.L.Dicső Szamócámnak. Így ha hajnalonta megpillantom a fényes "csillagot" és Pandúr csillogó szempárját, Szamira is emlékezem, mintha minden hajnalon az elment kopócskám velem szemben állna. S újra csendes, szelíd harmónia vesz körül bennünket az aranyló őszben. Pandúr ragyogó tekintetét látom, az élő jelent, aki a kezemhez érinti nedves, puha orrát, ezzel jelzi, induljunk hát a megszokott hajnali utunkra! Közben csendesen hullanak a fákról, a bokrokról a színes őszi levelek, csodálatos illat lengi be a levegőt.........és a kopócskám békés bóklászása, a lenyűgöző őszi varázs, valamint a költő gyönyörű sorai békítenek meg, enyhítik a szomorúságomat Szami elvesztése miatt, miszerint: " Ez itt a hervadás tündér-világa.  .............Az ősz hárfás tündére jár a réten,...", közben peregnek előttem az emlékeimben felidézett képek, és a gondolataimban (mindhárman) újra együtt járjuk a zörgő avaron a kertet. Bizony, nagy a költészet hatalma! Ha ráakadok egy-egy gyöngyszemére, a gyönyörködtetés mellett mindig találok olyan gondolatokat, amelyek a tehetetlen dühtől háborgó lelkemet megszelidítik, elcsendesítik:                               " Ne sirass...........!                                                                                                                                                                                   ....................................                                                                                                                                                                Ha nyugodt reggelen felébredsz,                                                                                                                                                      Az égre kelő madarak                                                                                                                                                                       Fürge szárnycsapása vagyok.                                                                                                                                                           A csillagok éji fénye vagyok."2015.11.19.                                                      Bittner Erzsó

                         Mindenszentek és halottak napja, a halottainkra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor egyre gyakrabban gondolunk szeretteink, barátaink, ismerőseink közül azokra, akik már nincsenek közöttünk, csak az emlékeinkben, a szívünkben élnek. Megható érzés tölti el egész lényünket, amikor a csendes temetőbe érkezünk. A sírok ápolásával, a koszorúk, a virágok elhelyezésével, a gyertyák, a mécsesek meggyújtásával, a sírok körüli földecske egyengetésével megszépülnek szeretteink hantjai. Megállunk egy kis időre és emlékezünk. Gondolatok, tárgyak, egy-egy jellegzetes gesztus, fel-felvillanó emlékképek idézik drága halottainkat, akik egykoron életünk részei voltak.                                                                                                               Így történt ez ebben az évben is, igaz, kicsit korábban a jeles ünnepnél, október közepén látogattunk haza, Beregbe, Vámosatyába, a szülőfalunkba. Az utunk során kis kitérővel a megyeszékhelyen élő húgomat is meglátogattuk, aki velünk tartott a gyönyörű őszi napon. Már Bereg kapujában, Vásárosnaményban is emlékeztünk, bizony, ahogy múlnak az évek fölöttünk, egyre szaporodnak a sírok, ahol lerójuk a kegyeletünket. Mi, a távolabb lakók összekötjük a megemlékezést pár napos rokonlátogatással is. A néhány órás meghitt beszélgetésekkel újra feltöltődünk szeretettel. A hatszáz lelket számláló szülőfalunkban több emlékhely is található: a Történelmi Emlékpark a történelmünk egyes eseményeinek állít emléket, a " málenkij robot" Emlékoszlop a II. vh. végén a községből hadifogolyként elhurcolt férfiakra emlékeztet. Magasztos hangulat töltött el bennünket, amikor a temetőhöz értünk, ahol az újabb emlékhely megerősített bennünket abban, tisztelnünk kell a hőseinket. Pontosabban a temető mellett egy kis BÉKESZIGET van, ahol a kettészakított székelykapu Trianont idézi, de az I. vh., a II. vh. és az 1956-os forradalom áldozatainak is tiszteletet parancsol az újabb emlékhely. A hősök tisztelete a szülőfalumban példaértékű. Gondozott virágok, cserjék, örökzöldek teszik még méltóbbá e csendes helyet. Az ősz már teljes lendülettel festegette a lombhullatók leveleit, megható, festői volt a látvány, a napsugarak bearanyozták a környéket.                                                                                                        A temetőt, költőibb megfogalmazással a sírkertet, halottaink nyughelyét nyírfasor és örökzöldek ölelik körül. Itt is rend, virágok, megszépült sírok. Szeretteink nyughelyén elültettük a virágokat, elhelyeztük a koszorúkat, meggyújtottuk mécseseket és emlékeztünk. Közben azon meditáltam, bizony, a sírok mellett az emlékeket is ápolnunk kell, így talán szeretteink elvesztésének fájdalmán enyhíthetünk kicsikét. Meggyőződtem arról is, a szülőfalumban élők az emlékhelyeken, a temetőben is értéket teremtenek, megbecsülik a szépet és  egymás munkáját. Tisztelettel, kegyelettel gondozzák a sírkertben örök nyugalomra találó szeretteik, szeretteink hantjait, ami  nemes cselekedet. Jelesre vizsgáznak  évről évre a szülőfalum lakói a hagyományok ápolásában, a falu szépítésében. Most is, a halottak napja közeledtével a házak előtt gerblyézik a földet, összeszedik a lehulló leveleket, rendezgetik a környéküket. Azt tartják, rend a lelke mindennek! Példát mutatnak a gyermekeiknek, az átutazók, a megérkezők pedig azt látják, így is lehet! A falu közösségének az igénye és érdeme nem kétséges. Majd a férjem szeretteinek sírjainál, Barabásban róttuk le kegyeletünket. A megemlékezés virágait, koszorúit elhelyeztük, a mécseseket meggyújtottuk és emlékeztünk. A sok szép példa ilyenkor enyhítheti a gyászt, az elmúlás kínzó közelsége is távolabb kerülhet. Az elmúlásról, az élet és a halál örökké tartó kötődéséről Jókai Mór lírai szavai jutottak eszembe, miszerint: "Megtalálsz a falevélben, mikor lehull. Megtalálsz az esti harangszóban, mikor elenyészik. S mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt veled fogok állni."                                                                                             Amikor a szülőfalunkba érve a templom melletti megkérgesedett, megvastagodott törzsű, töredezett ágú, nagyon öreg fűzfát megpillantottam (ehhez a fűzfához sok kedves gyermekkori emlékem kapcsolódik) - ami gyermekkoromban karcsú törzsű, könnyedén lengő ágú fűz volt - , az a gondolat gyökeresedett meg újra bennem: AZ ÉLET GYŐZ!

    Néhány nap után, amikor a szülőfalunkat elhagytuk, felülkerekedett bennem a megörökítés pillanata, csak készítettem fotókat. A Bockereki-erdő, a ligetek, a legelőn árválkodó gémeskút, a szamárkórók mögötti erdősáv, a különleges kőrisfa, előtte a pirosló galagonya bokor, a nagy szemű kökény, Kárpátalja közelsége, a magányos öreg tölgy, a fiatal erdők, a kristálytiszta levegő......mind-mind csodálattal töltött el. Cserjékkel, fákkal, erdőkkel szegélyezett kanyargós úton hagytuk el a Beregi-Tiszahátat, gondolataimban annak a reménye fogalmazódott meg, ezen a kanyargós úton jó lenne még éveken át újra és újra hazatalálnom!Bittner Erzsó, 2015. október 31.

" Látod, a fecske útra kél,                                                                                                                                                                                       hull a sápadt diólevél,                                                                                                                                                                                             deres a szőlő, őszre jár - "      A csillagászati ősz még várat magára, de a naptári ősz, szeptember elseje már kopogtat, és ez az időpont a "tanodák" kezdetét is jelenti. Augusztus végén, amikor a csivitelő, gyülekező fecskehadat megpillantom, hívatlanul is megérkeznek az emlékeim a tanévkezdésről. Már jó néhány éve nyugdíjas pedagógus vagyok, mégis jólesik, ha felidézem a régmúltat.  Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a szülőfalumban, Vámosatyában kezdhettem el ezt a nemes munkát, bár később az életem máshová vezetett, de meghatározó volt a pályakezdés a későbbi több évtizedes tanári munkámban. Hálásan gondolok ma is vissza a volt kollégáimra és a tanítványaimra. Jó néhány évvel ezelőtt már írtam ezzel a témával kapcsolatban egy történetet az otthon, a Beregi-Tiszaháton eltöltött nyárvégi napok után. Akkor azon meditáltam, az otthoni jó tapasztalatok alapján, hogy szeptemberre feltöltődnek-e a nyár adta csodákkal a tanítványaim és az új diákok.      Most, amikor a 45 éve készült fényképet nézegetem, azon tűnődöm, a volt tanítványaim mára már boldog szülők, nagyszülők lehetnek. A kép visszájának felirata alapján ( Páncélvonat, 1970. április 22.) Vásárosnaményban készült, a  Vasútállomáson. Ha jól emlékszem, úttörői szervezés keretében tekintettük meg a tanácsköztársaság 50. évfordulóján,az 1969-ben "országjárásra" elindított páncélvonatot, ami a dátum szerint 1970 tavaszán érkezett a járási székhelyre. A vonatból nem sok látszik, a fotós nagyon ügyesen a vámosatyai iskolások sokaságát örökítette meg. Nekem csak ez az egy fényképem van erről a kirándulásról, bízom, talán akad még néhány felvétel, amin az egész csapat is látható. Keresztnevek sokasága( Éva, Balázs, Gábor, Béci, Gizike, Ella, Adél, Katica, Elvira, Lilla, István, Ferenc, Erzsébet, Ibolya, Margó, Marika, Laci......,folytathatnám). Maklári Mária tanárnő és jómagam voltunk a kísérő tanárok. Látva a boldog gyermeki arcokat, büszkeség tölt el, hogy néhány évet az otthoniakkal tölthettem el a pályámból. Meghatározó, gazdag élmények forrása maradt a későbbiekben is a sok-sok öröm, a sikerek, ami által én is gazdagabb lehettem tapasztalatokban és tudásban. Emberséget, tiszteletet, tisztességet, őszinteséget, életkedvet kaptam örökül otthon. Az szomorít el, néhányan már "ODAFÖNTRŐL" figyelik, a falu sorsa és benne az emberek élete hogyan alakul. Gondoljunk RÁJUK , emlékezzünk tisztelettel és szeretettel, hiszen egykoron Ők is a közösségünk részei voltak!Szinte ugyanazok az arcok, csak kevesebben, vidámság, jó móka a Bockereki-erdő szélében, ahová gyakran kirándultunk. Körjáték, tapsolás, éneklés, széles jókedv. De jó emlékeznem!  Vajon kinek-kinek merre vitt az útja? Külön büszkeséggel tölt el, néhány volt atyai tanítványom a tanári pályát választotta. Vajon hol tanítanak? Hiszen otthon már nincsen iskola!!!! Hazajáró vagyok még ma is 40 év után, csak be kell osztanom az időmet, a szeretteim közül mindenkit szeretek meglátogatni. Néha kacérkodom a gondolattal, egyszer nekivágok a Bockereki-erdőnek vagy az ősi legelőn át a Nemesekére( ligeterdő), a megannyi kirándulások, bóklászások, kalandok helyszíneire. A lelkesedésem még megvan, még időt is szakíthatnék rá, de attól tartok, a fizikai erőnlétem nem tartana ki az úton (mert csak gyalog képzelném el a megtett utat, az lenne az igazi).Arankától -  aki gyakran él az internet adta lehetőséggel, és szebbnél szebb képeket tölt fel a falunk életével kapcsolatban - kölcsönöztem ezt a festői képet, amin az ősi vámosatyai legelő juhnyájjal látható. Hát nem csodálatos!                                                             A tanévnyitó gondolatától eljutottam a falunk csodálatos környékéig, ami ma is a kedvelt visszaemlékezéseim témája.                Boldog évek, meghatározó tapasztalatok, erős gyökerek, biztos pontok - Vámosatya -, ahová még ma is tartozónak vallom magam, ahonnan meríthetek még ma is a lassan elérkező hetvenhez közeli évemben is. 

Bittner Erzsó                                                        2015.08.31.

                                                                               EMLÉKEIM RENDEZGETÉSE

                                                                ( Az évszakok varázsa a Beregi-Tiszaháton)       Ahogy múlnak fölöttem az évtizedek, egyre szívesebben rendezgetem az emlékeimet, közben az egyik  költő igen találó verssorai jutnak az eszembe , miszerint: "........az élet őszre jár,..// Nosztalgia...csordul a lélek, / emlékek útján csodaszép. / Már nem csak előre, inkább, / hátra-hátra nézek olykor még." // Adós vagyok az ősz és a tél pompájának bemutatásával, illetve azzal, hogyan is teltek a felhőtlen gyermekéveim ősszel és télen Vámosatyában. Az emlékezésemben boldogan idézem és újra átélem a múltat, az események, a színhelyek ilyenkor megelevenednek. Gyermekkorom PARADICSOMA vagy Móricztól kölcsönözve , "Tündérszigete"  volt ez a vidék.  Augusztus vége felé már egyre bágyadtabban sütött a nap, de még volt ereje, kellemes meleget árasztott. Kora hajnalban az erdőnk mélyében, de a szélén is már pára szállt, figyelmeztetett bennünket, rögvest megérkezik az aranyló ősz. A gyülekező fecskék is sugallták, nemsokára útra kelnek, bennünket pedig a tudás házának kapuja, ajtaja nyitva vár jó néhány nap eltelte után.                                                                                                                                                                                            A földeken már ilyen tájban megkezdődtek az őszi munkák, a gyerekeket is mozgósították a szülők kisebb feladatokra. A mezőn a kukoricásban a köztesnövényként vetett babot( paszulyt) főleg nekünk kellett leszednünk, majd otthon a fák vagy az oszlopos tornácok hűvösében, esetleg a "színekben" fejtettük ki a babhüvelyekből a magokat. A felnőttek feladata volt a babszemek tisztítása (szeleltetése), szárítgatták még kicsikét, aztán szakajtó kosarakba rakták, végül vászonzsákokban tárolták. Változatos, kiváló ételek készültek belőle ( levesként édes-és savanyú káposztával, zöldségekkel, gombódával, füstölt hússal, kolbásszal, rántva, habarva, törtpaszulyként sült hagymával és kolbászkarikákkal). Eszembe jut egy kedves mondóka, amikor a kisgyermeket Beregben megkérdezték ébredéskor: Mit álmodtál?...a válasz : " Gombódából folyt a Tisza, mellé ültem, kanalaztam." ( Az egyik kedvencem volt nekem is a levesek közül a gombódás bableves.) Augusztus végétől szeptemberbe is benyúlott a lekvárfőzések előkészülete a szilvaszedésekkel, ahol bizony minden kéz számított, így bennünket is igénybe vettek erre a munkára. Nem mindenkinek az udvarán volt katlan ( így a mienken sem), megvolt a rendje annak, ki hol és mikor főzheti a lekvárt. A lekvárfőzések napjai már a kedvenceink közé tartozott. A híres kavarókon fergeteges hangulat volt. Mesélésektől, viccelődésektől, nótázásoktól volt hangos a környék, a fiúk késő este ijesztgették a lányokat töklámpákkal, de barátságok, szerelmek is szövődtek ezeken az estéken. Mi gyerekek csak addig segíthettünk a rézüstben rotyogó cibere kavarásában ( a favitorlákra erősített kavarórúd segítségével), amíg könnyű volt a vitorlákat mozgatni. Sőt meg is kóstolhattuk a mézédes étket. A nehéz munka a lekvárnak való öregítésével kezdődött, ide már felnőtt, erős karú emberekre volt szükség, hiszen hosszú-hosszú órák állandó kavarása után lett végül a ciberéből a fekete nagyon finom, még ma is híres lekvár. Már az igazak álmát aludtuk, amikor a háziasszonyok az üstből a dagasztó teknőbe, majd kihűlés után szilkékbe rakták a kitartó munka "gyümölcsét", amit gyermekkoromban csak "nemtudom" szilvából főztek. Sok finomság készült a lekvárból, a kedvencem a bukta és a gőzön főtt zsemle nagyságú gombóc volt ( mi csak cseh gombócnak neveztük, valóban egy szlovák étel, ami édes knédli tésztából készült), aztán a derelye, a (krumpli)gombóc, a rakott lekváros tészta, a kelt kifli, néha a palacsintába, sőt még egy-egy karéj( szelet) finom házi kenyérre is került a finomságból. Annyi lekvár lett, hogy a következő lekvárfőzésig kitartott, és az ízét is megőrizte. Augusztus végén a sűrűn vetett kendert is kinyűtték, kévékbe kötötték, majd a kévéket kúpokba rakva szárították, száradás után a patakjainkban áztatták. Már egy korábbi írásomban szóltam arról, ezt a műveletét a felnőtteknek nem díjaztuk, csak később értettük meg ennek a munkának a fontosságát a falu életében. Bámészkodóként vettünk részt ebben a tevékenységben, no, meg a patakjainkat sajnáltuk, a kedvenc játszóhelyeink egyikét. Amikor a kender megpuhult, kiszedték a sáros kévéket, lemosták, szekerekkel hazaszállították, ott kúpokba állítva újra szárították a tűző napon. Ettől kezdve mi is részesülhettünk egy kis munkában. A szembe szomszédunknak is ( Deák Tamás bácsiéknak) mindig volt kenderföldjük, így amikor már a megszáradt kenderszárak először a durvább kendertörők alá, majd a finomabb munka, az aprózásra a tiloló( tiló, törő) alá kerültek, hogy a kender fás része, a pozdorja lehulljon, Juliska néni engedélyezte néha a kendertörést nekünk is. Következett a szösz dörzsölése, ezt a feladatot a nagyobb fiúk, lányok kapták. Ez nem volt könnyű munka, de a fiatalok kedvelték ezt a programot, néha összebeszélve gyorsabb lépésekkel pörgették a dörzsölőt forgató rudat, és akik a rúd végét fogva forgatták a dörzsölőt, azok ilyenkor kiröpültek a sorból. Csupa kacagással, mókával könnyítették, enyhítették a fáradtságukat. A szösz tisztításának utolsó szakaszába, a gerebenezésbe már mi is, nagyobbacska gyerekek újra "beszállhattunk". ( A gerebenezés befejezésével a kenderből  szál - szösz - kóc  keletkezett). Csak ámultunk, hogyan lett végre a szürke kenderből a sok munka után a finom szálú, fonásra kész szösz.  A kenderfonalból aztán vásznat, zsákot, kötelet, zsineget készítettek,  a nem fonható kenderkócot tömőanyagként vagy tömítésre használták. A keresztszemes kézimunkához igen finom kenderfonalból készült a vászon.                                Talán már felsőtagozatos tanuló lehettem, amikor az egyik nyári szünetben az Igazgató bácsi kezdeményezésére belefogtunk a selyemhernyó-tenyésztésbe. Apró papírdobozokban kaptuk a kicsiny hernyókat, előtte a régi iskolánk folyosóját polcokkal rendeztük be, arra papírok kerültek. Közösen neveltük a selyemhernyókat. A hernyók az eperfa levelével táplálkoztak, a napi táplálékukat az akkor még igen tiszta levegőjű beregi határból szereztük, volt eperfa bőven, de minden udvar is büszkélkedett egy-két eperfával. Ha már nagyon fogyott az eleség és az időnk is kevés volt, akkor a házigazdákat kértük meg, hadd szedjünk az udvari fákról. Erre ritkán került sor, mert kevésbé voltak szennyezettek, porosak a határban lévő fák levelei, s a hernyócskák bizony finnyásnak bizonyultak. Kiváló étvágyuk volt, később már leveles gallyakat is vihettünk nekik, szépen fejlődtek a kis élőlények. Nem emlékszem pontosan, de hetekig tartott, míg egyszer csak azt láttuk, a lerágott ágakon, a polcok rácsain kezdődött a "gubózás", a selyemhernyók selyemgubót készítettek maguk köré és bebábozódtak. A hernyók a gubóban bábbá alakultak, hogy aztán lepkévé átváltozzanak. Nos, ez utóbbit nem kellett megvárnunk, mert a gubó átfúrásával a lepkék tönkretették volna a selyemszálakat. Így tehát fontos volt az ügyeletünk, jeleztük, mikor jöhetnek a selyemgubókért. Augusztus utolsó napjaiban ért véget ez a sikeres vállalkozásunk.                                                                                                                                                                                      A falu élete egyáltalán nem az unalmáról volt híres, a felnőtteknek akadt bőven tennivalójuk naponta. Mi meg szeptember közeledtével lázas izgalommal készültünk az iskolába. A könyveinket, a füzeteinket  becsomagoltuk, vinyettát( cimkét) ragasztottunk rá, a tolltartónkban rendet raktunk, kihegyezett grafit és színesceruzák, sértetlen tollhegyek, tollszár, friss üveg tinta ( csak később, a felső tagozatban írhattunk már töltőtollal is) sorakoztak nagy "fegyelemben". Az új radírnak és a tolltörlőnek is volt benne hely. Nem is emlékszem olyan tanulóra, aki ne várta volna már örömmel az iskola kezdését. Néha-néha új tanító néni(vagy bácsi) is érkezett, kíváncsian szemlélgettük, milyen ember is lesz valójában. Az alsó tagozatban a két csodálatos tanító nénimre (Szedlár Jolán és Szabó tanító nénire) még ma is hálás szívvel gondolok. Az évnyitón már minden készen várt bennünket( az osztályfőnökünk, az osztálytermünk, az órarendünk, sőt még a tanév eseményeit is megismerhettük). Ünnepély volt az első találkozásunk, az évnyitó a szó valós értelmében. Mindig virággal kedveskedtünk a tanítóinknak ezen a napon. Majd kezdődtek a dolgos hétköznapok. Az első tanítási nap nagy beszélgetésekkel telt, ki hol járt, milyen élményeket gyűjtött. Azután néhány napon át év eleji ismétlések következtek, ahol kiderült, felejtettünk-e és mennyit. Pótoltuk a hiányokat, türelemmel, szeretettel oktattak, neveltek bennünket a tanítóink. A napi iskolai leckénk mellett otthon is kaptunk még feladatokat . Elvárásai voltak a Szüleinknek az iskolában teljesítettekkel kapcsolatban, de nem hajszoltak bennünket a tanulásra, érzelmi biztonságot adott az otthonunk számunkra. Kötelességünknek éreztük, a tisztességes felkészüléssel, a jó eredményekkel örömet, büszkeséget szerezhetünk a Szüleinknek. Valahogyan akkoriban mindenki akart és szeretett is tanulni. Közben azért az őszi betakarítási munkák is zajlottak, volt gyerek, aki iskola után otthon mardt, ellátta a délutáni ház körüli teendőket, volt, aki segített a tengeritörésben, a krumpliszedésben. Burgonyából is felsorolhatatlan sok finomság készült a konyhánkban. Kedvenceinkből csak néhány: krumplilángos, lapcsánka, nudli, rakott krumpli, sztrapacska(túróval). Elégedetten láttuk mi is, nem kell félnünk a téltől, mindenből termett bőven. Előfordult, hogy a kukoricát nem tisztán, hanem csuhésan  törték le, ilyenkor esténként - gyakran éjszakába nyúlóan - a rokonokkal, a  szomszédokkal együtt mesélések, nótázások mellett folyt a kukoricahántás( kukoricafosztás).  Édesanyánk pogácsával, lekváros buktával, néha zsenge főtt kukoricával, Édesapám meg egy-egy kupica pálinkával kínálta a segítőket. Ijesztgetésre ekkor is előkerültek a töklámpák, ezt a fiúk készítették takarmánytökből, rémisztő szemeket, orrot, fogakat faragtak ki, és a tök belsejében a gyertyát meggyújtották. A munka közben váratlanul lepték meg a tengerihántókat, aztán azoknál a házaknál helyezték el titokban, akik segítettek a tengerihántásban, hogy késő este hazatérve legyen meg a hatása. Lesték a fiúk, kit hogyan sikerült megviccelniük. Szívesen éjszakáztunk volna mi is, hallgatva a meséket, de időben le kellett feküdnünk, másnap az iskolában nem szunyókálhattunk.  A kukoricából zsenge korában főtt kukoricát, egy -egy őszi délutánon a már "csörgő szemekből" pattogatott kukoricát készítettek, kedveltük ezeket a csemegéket, a fonókban pedig cukros vízben főtt morzsolt kukoricával kínálták az összegyűlteket.                                                                                                                                                           Ősszel, a betakarítás után egy-egy hétvégén mindig akadtak házasulandó párok, ilyenkor tartották tehát a lakodalmakat. Néztük a színes, éneklő, cigányzenével kísért nászmenetet, különösen a menyasszony ruhája nyűgözött le bennünket. Volt aztán az esküvői vacsora után vigadalom, mulatozás, zene, tánc hajnalig. A bálok ideje is elkezdődött, nagyon régi emlékem, amikor a Lucskaszegben készülődtek a magtár épületében a bálra. Sejlik, hogy a földszinten egy tágas helyiség, aminek gidres-gödrös döngölt agyagpadlója volt, homokot hordtak rá, amit mi, apróbb és nagyobbacska gyerekek estig tömörítettünk a lábacskáinkkal. Jó móka volt, ugráltunk, szaladgáltunk, kergetőztünk, néha a földre huppantunk, aztán katonásan, feszesen lépkedtünk, hogy a lábnyomaink estére keményre tömörítsék a táncosok talpuk alá a talajt. A széles, vastag faoszlopokat és a közeit hajtogatott és sodort színes krepp-papír szalagokkal díszítettük. Amikor megérkeztek a bálozók -  kik stáfszekérrel, kik szekérrel vagy gyalog, de akadtak már ekkor olyanok is, akik biciklivel......,- elégedetten szemlélődtek a "táncteremben". Nézelődtünk kicsikét, és bizony bennünket hazaparancsolt a szülői tekintély. Később a faluban a termelőszövetkezet biztosított egy helyiséget a mozinak és a báloknak is. Már középiskolások voltunk, amikor engedélyezték a szülők a bálozást, persze, szülői felügyelet mellett. Azért jutott idő az őszi délutánokon barangolásokra is a barátainkkal az erdőkben, a gyönyörű tisztásokon és a réteken. Csak azt kellett tudatnunk a szüleinkkel, kivel, kikkel és hová megyünk, be kellett tartanunk azt a szigorú íratlan "szabályt" is, hogy míg korábban lámpagyújtásra, később villanykapcsolásra otthon legyünk. Szeptember vége felé eljött az iskolai "gyűjtések időszaka". Gyűjtöttünk mi vasat, papírt, rongyot, fekete ribizli levelet, amit az iskola padlásán szárítottunk leadásig, gesztenyét, aztán kosárszámra a kecskerágó beérett termését az erdő cserjéseiben, a ligeterdőkben, a legelők szélein a bozótosokban. Bogarakat gyűjtöttünk, leveleket, virágokat, növényeket préseltünk, versenyeztünk, ki készíti belőlük a legszebb "tablót". A legmutatósabbak az iskola gyűjtőtárát gyarapították. Október elején  egy-egy napsütéses őszi napon aztán a kedvencünk, a makkgyűjtés következett. A sűrű cserjeszintű Bockereki-erdő tölgyeseit kerestük fel ebből a célból. Ha a nyár és a kora ősz időjárása is kedvező volt, zsákszámra szedtük a makkot, csak arra kellett ügyelnünk, ne legyen közöttük férges makk. A kiskosarak néha hamar megteltek,  szépen "gyarapodott"a zsák is. Izgalom is akadt ilyenkor bőven, egyik alkalommal elterjedt a csapat között, hogy vaddisznók közelednek, már azon tanakodtunk és azt szemléltük, melyik fa lesz arra alkalmas, hogy felmásszunk rá az "ellenség" közeledtével. Amikor megpillantottuk a malackákat és a kocamamát, mindenki fellélegzett és egymást cukkoltuk, mert az erdész házi (szelíd) disznócsapata túrkált a kedvenc csemegéjük, a makkok után a laza erdei talajban. A gyűjtés és a termés leadása után általában meglátogattuk az erdőben elhantolt erdészek sírjait, akik az erdő lombsátora alatt pihennek, erdei virágokat helyeztünk a sírokra........"hol minden tavaszon újra éled a természet és nincsen örök csend, mert sírjuk felett a szerelmes csalogány dalától hangos az erdő." - ahogyan Kovács József, A beregi síkság erdői írásában fogalmaz.                                                                                                                                  A hazafelé vezető úton, a lénián( egyenes keskeny földút az erdőben) két oldalt a fák lombjai összeértek, lágy nesszel hullottak a fákról a sárgás, vöröses, barnás levelek, zizegett az ezerszínű avarszőnyeg a lábunk alatt. A ritkuló ágak között a bágyadt őszi napsugarak áthatoltak, megvilágították az erdő mélyét és az utunkat is. Csendben ballagtunk, mohón szívtuk magunkba az őszi avar finom illatát, közben hallgattuk a madarak önfeledt csiripelését, énekét. Néha az ágak megzörrentek, reccsentek, ilyenkor lestük, talán sikerül látnunk az eredei lakók közül egy-egy őzikét vagy nyuszit, netán vaddisznót. Az őszi erdő gazdag színkavalkádja lenyűgözött bennünket. Ez a nap felért egy igazi őszi testmozgással, és lelki élményekben is gazdagodhattunk. Nem emlékszem unatkozós napokra a gyermekkoromban, a tanulás mellett gazdag műsorokkal lelkesen készültünk a nemzeti ünnepeinkre. Színdarabbal, énekkarral, tánccal, számomra mindig akadt egy-egy vers, amit szavalásra nekem szántak a tanáraim, szerettem is verset mondani. A falu lakói és persze közöttük a szüleink is az ünnepi műsoron a belépők árával gyarapították az iskolánk szerény kis "vagyonkáját", amit mindig valami hasznos dologra költöttünk el.                                                                                                                                                   Talán már az erdő teljesen "levetette a ruháját" amikor egy hideg, ködös őszvégi nap éjjelén (1956-ban) furcsa zajok érkeztek az erdő felől a faluba, mi, gyerekek először csak tudatlanul lestük a suttogó, beszélgető szüleinket. Megtudtuk, a SZU határa felől, a 41-es úton hangos zörgéssel száguldó szovjet harckocsik zaja tartotta izgalomban a felnőtteket. (A 41-es utat  a falunktól legelők, majd a Bockereki-erdő, valamint Tákos és Csaroda  választotta csak el, az erdő, valamint a sáros utak az elzártságunk mellett védelmet, biztonságot is jelentettek a falu számára.) A rádióból az is kiderült, forradalom van a fővárosban( amit persze évtizedekig ellenforradalomnak tanultunk és tanítottunk). Ekkor negyedik osztályos voltam. Hogyan is emlékszem vissza arra az időre? Nem a történelem könyvet, az emlékeimet idézem . A falunkban többnyire higgadtak maradtak az emberek, az iskolában egyetlen napon nem volt tanítás. Egy zászlós utcai felvonulás elevenedik meg az emlékeim között, ahol néha a vonuló kis tömeg megállt, kórusban szavalták a Nemzeti dalt, elénekelték a Himnuszt, és azt skandálták: "Rákosit a Dunába, Gerő Ernőt utána!"  Jó néhány nap elteltével egy szovjet tiszt jelent meg a falunkban, aki a falu eseményeire volt kíváncsi, Édesanyánk volt a tolmács, (aki a szlovák nyelvet anyanyelvi szinten beszélte, a lengyel és az orosz nyelvben is jártas volt). A tiszt a beszélgetés után elégedetten nyugtázta, rendbontás nem történt a faluban. A szomszédunkban lakott a falu már egyetlen zsidó vallású házaspárja, Janklovics Feri bácsi és a második felesége, Frida néni. Az első felesége és a két fia a koncentrációs táborban lelték a halálukat. A falu tsz-elnöke volt Janklovics bácsi, jóságos ember, tisztelték a falubeliek, az egyik este kisebb incidensben volt részük, de nem esett bántódásuk. Mégis, amikor elcsendesültek az események,  kivándoroltak a Jándon élő rokonaikkal együtt, Ők azt mondták, Palesztínába (megjegyzem: az első arab-izraeli háború - 1948/49. - végén  már önálló Palesztina nem volt, 1957-ben sem volt igazán békés a helyzet ott, ahová kivándoroltak). Néhány levelet még váltottak a falubeliekkel, aztán egyszer csak nem jött több levél. Visszatérve az eseményekhez, a szomszédaink a tankok "bevonulása" utáni időben gyakran vendégeskedtek nálunk, nekünk már volt ekkor rádiónk, és bizony izgatottan hallgatták az adást. Nagy Imre beszédét feszült figyelemmel kísérték, olyan sokan szerették volna a friss híreket hallgatni, hogy Édesapánk a nyitott ablakba rakta végül a rádiót, hogy minél többen és minél többet tudjanak meg az eseményekről. Mi vártuk az Esti mesét, helyette a következő szöveget olvasták be: " Kedves Gyerekek! Ma is elmarad az esti mese, Budapest utcáin vér folyik."  Hogy aztán mikor lett újra műsoron a mese, arra csak nagyon halványan emlékezem. Az iskolai életünk különbözött a felsős tanulókétól, nem egy udvaron voltunk, mi a régi iskolában tanultunk, Szabó tanító néni, Boriska néni, akinek a szintén tanító férje a Don melletti (1943) harcokból nem tért haza, gyakran mesélt nekünk a háború borzalmairól, és mi a háborúban és az 56-os eseményekben elesettek tiszteletére hetekig minden délben elénekeltük a Himnuszt. A felsősök elégették a német nyelvkönyvüket, de aztán ők is lecsillapodtak. Napok múlva lecserélték az iskolánk külső falán lévő címert és új zászlót is kaptunk. Ezután hamar megérkeztek az orosz nyelvkönyvek, (ötödikes koromban már  orosz nyelvet tanultunk). Budapest szomorú eseményeiről kiadványok jelentek meg a falunkban a tankok bevonulását követően már néhány nap múlva, néha mi is belelestünk, elborzadtunk a fényképek látványától. Majd ezeket a nyomtatványokat a szüleink eltűntették, az országunk a szovjet berendezkedés mintájára kezdte el az életét. Hallgatás és csend következett ezután. Mi, gyerekek akkor még nem is értettük, mi is történt valójában. Jó ideig a református templom és a katolikusok imaháza megtelt a falu embereivel az istentiszteleteken és a miséken. A falu apraja-nagyja egy békés életért imádkozott. ( Ha jól emlékszem, a falunkból hárman disszidáltak, akik közül egy fiatalember Hollandiában, a második talán Kanadában telepedett le( de évekkel később hazajött, hogy falubeli lányt vegyen, vigyen feleségül), a harmadik fiatalemberről nem hallottunk később sem híreket.) Egy néhány évvel visszakanyarodok az emlékezésemben:  A Szüleink az apai Nagyapám segítségével 1950-ben kényelmes, tágas, világos szobákkal házat vásároltak a templom szomszédságában, a falu közepében, az iskola közelében, így a nővérem már itt kezdhette meg az első osztályt. Később amikor én is iskolás lettem, és a tanyasi( lucskaszegi) gyerekekért a havas téli napokon megérkezett a lovas szán, vágyakozva néztem utánuk. Otthon aztán addig pityeregtem, míg a könnyek győztek, másnap én is velük mehettem a Nagyszüleimhez a Lucskaszegbe. Este a Nagyapám meséit vagy a kalandos történeteit hallgatva merültem álomba. A reggeli korai felkelést feledtette a csilingelő lovas szán, aztán az út két szélén a hó súlya alatt roskadozó fák, vagy olykor a fák ágain csillogó zúzmarák látványa. Néha egy sompolygó rókát, az erdőből kimerészkedő őzikéket pillanthattunk meg, de volt részünk hatalmas agancsú szarvasbika látványában is. A varjak károgtak,a lovak elégedetten prüszköltek, néha gyorsabban siklott a szán, majd éppen csak lépésben haladtunk, meg-megrázták a fejüket a lovak, ilyenkor még szebben szóltak a csengőik. A szánkón suba és szőrpokrócok melegítettek bennünket, a lábamat meg az anyai Nagyszüleimtől kapott "síbakancsban"  az Édesanyám kötötte gyapjú zokni fűtötte. A fejünket gyapjúkendő vagy "nagykendő" védte a zord időtől. Feledhetetlen élmények maradtak ezek a napok, felső tagozatos koromban nem ismételhettem meg ezeket a csodás utazásokat, a tanya közepében már csak a terménymagtár árválkodott, hirdetve, valamikor nyüzsgő élet volt a környékén. Aztán egyszer az is eltűnt. A lakók Vámosatyában vagy Tiszaszalkán építkeztek.  ( A központosítások és a tanyafelszámolások ideje volt az ötvenhat utáni időszak.)                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 Mi, gyerekek mindig lelkesen vártuk a telet az örömeivel együtt. A tél az egyik kedvenc évszakom, akkor leginkább, amikor fehér lepel borítja a tájat. Vámosatyába - a Kárpátok közelsége révén - már november vége felé megérkezett a tél. A hóesés hozta meg számunkra az igazi örömet: hócsatáztunk, hóembert építettünk, szánkózhattunk, a befagyott patak jegén sikárkózhattunk( csúszkálhattunk), sőt a fiúk - az édasapjukkal közösen barkácsolt - korcsolyával (kezükben a szöges végű bottal lendítették magukat) száguldozhattak is a befagyott patak  jegén. Ha a templomunk mellett lévő öreg fűzfa mesélni tudna, elmondhatná, ez a hely volt a keményebb téli napokon a fő találkozóhelyünk. A patak meredek partján ( a fűzfa és a templom kerítése között) alakítottuk ki ugyanis a lesiklópályánkat. Iskola után a másnapi leckével ha elkészültünk, indulhattunk is a templom mellé, ahol délutánonként hangos gyereksereg lepte el a terepet. Rendben, sorban, egymást megvárva, egyedül vagy többen összefogódzkodva csúsztunk le a jégen a patak medrébe. Röpültünk, néha fenéken érkeztünk meg, de friss erővel újra a patak peremére jutottunk, ahol kivártuk a sorunkat, és kezdődött elölről a lesiklás. Késő este szülői engedéllyel vizet hordtunk a pályánkra azzal a reménnyel, hogy másnapra még vastagabbra hízik a jég. A havas falu csendjét olykor a szánkót húzó lovak csengője törte meg, illetve a fagyos hajnalokon a hízók visítása jelezte, hol lesznek "disznótorok" aznap. Az ilyen napokon otthon én csak két eseményt kedveltem, a hízó szalmával való perzselését, és a már kora délelőtt elkészült ízletes pecsenyét párolt savanyú káposztával, amit mi "toroskáposztának" neveztünk, jóízűen falatoztuk hozzá a pirítós házi kenyeret. Sok-sok finomság készült a friss húsokból, ínycsiklandó  illatok szálltak a környéken. Ilyenkor, ha valaki betévedt hozzánk, kóstolgathatott kedvére. Bereg nagyon híres volt a vandégszeretetéről, ma is. Az igazi akkor volt a disznóvágás, ha a házak tetejét, az udvart, a fák, a bokrok ágait puha hótakaró borította, a frissen hullott hóval be is dörzsölték a hízót a forró vízzel való lemosása előtt. A tél, a mozdulatlan szépség ilyenkor megelevenedett. A fehérséget csak a kéményekből az ég felé csavarodó füstök színesítették. Ami arra is figyelmeztetett bennünket, a tavasz, a nyár, az ősz varázsa a jó meleg szobában vár mindnyájunkat, ha már elegünk lett a kintlétből. Bizony nehezen untunk rá a téli örömökre. Lelkesen kerestük fel a csikorgó, de szikrázó napsütésben a csendes, a puha hótakaró fedte erdőt, ahogy lépkedtünk, a talpunk alatt ropogott a hó. A fehérbe öltözött fák között könnyedén csúszott a szánkónk szénával, kukoricával, napraforgóval megrakodva, a vadetetőkhöz igyekeztünk. Találgattuk a nyomokból, éppen milyen erdei állat eszegetett nemrég. A vadak közül talán a fácánok voltak a legbátrabbak, csak akkor röppentek fel, ha már közel jártunk, néha csoportokban eszegető őzikéket is megpillantottunk. A szénatartó rácsok közé raktuk a szénát, a kukoricát és a napraforgót a havas talajra szórtuk, és indultunk is haza, ilyenkor hamar sötétedik, aztán a bátorságunk is alábbhagyott, amikor az erdő mélyéből vaddisznók csörtetését véltük hallani. Bár lehet, nem az etetőkhöz igyekeztek, hanem a sűrűben a hó alatt túrták az avart makkot keresve. ( Megelevenedett a fantáziánk, sokat meséltek a vadászaink - édesapám és a nagybátyám - a vadászatokról, a kalandjaikról.) A nagy fehérségben a csipkebogyótermés piroslott, a kökények kék színe is csábító volt. A csipkebogyót kóstolgattuk, már korábban, amikor a dér megcsípte, Édesanyánkkal jártuk az erdő szélét, a bozótosokat és karoskosárnyit szedtünk több alkalommal is. Lekvárt készített belőle, de egy részét zörgősre szárítva  teának tette el a megfázásos időszakokra. A kökényt békén hagytuk, azzal cukkoltuk egymást, "csókra húzza a szánkat", így mindenki elhárította a kóstolási szándékot. A havas látványnál szebb csak az volt, amikor zúzmara vonta be a tájat. A zúzmarás erdő fái megannyi csipketerítőként jelentek meg ezernyi  virágmotívumokkal.Ha egy-egy tanítási napon a rossz idő miatt nem tudtunk a szünetekben kinn játszani, benn sem unatkoztunk. A széles és a hosszú folyosó egyik oldalán a fogasok voltak, a másikon pedig alacsony tornapadok, ülőalkalmatosságnak szolgáltak ilyenkor. Nem unatkoztunk, rengeteg szójátékot ismertünk, illetve a lányoknak a kedvence volt a kockázás. A beregi gyerekek lehet, ma már nem is ismerik ezt az ügyességi játékot. Csak öt kocka kellett hozzá és egy kis ügyesség. A kockákat hajdanán tégladarabkákból dörzsöléssel mi készítettük, ami bizony nagy szennyeződéssel járt. Mokkacukor nagyságú kockák kellettek hozzá. Idővel a téglakockákat helyettesítettük öt formás kaviccsal, így már kicsinykét lett piszkos a kezünk. Az a lány volt a legügyesebb, aki a délelőtti szünetekben kijárta az "öt iskolát". Leguggoltunk és kezdődött a játék, általában négyen-öten játszottunk egy csapatban. A kavicsok elrendezése következett, a kavicsok felszedési sorrendje: Egyet feldobtunk a levegőbe, közben felkaptunk egyet, először egyesével kellett felszednünk mind a négyet, végül mind az ötnek a markunkban kellett maradnia, aztán a kavicsok állása: kettő-kettő, majd: három-egy és egyszerre a négyet, az utolsó művelettel mind az ötöt fel kellett dobnunk , a tenyerünket lefelé fordítottuk, és a kézfejen kellett landolnia mind az öt kavicsnak. Ha ez sikerült, kijártuk az öt iskolát. Számtalan játék volt még a tarsolyunkban ( kiszámolós, kitalálós, beugratós, stb.).  Ha zord idő volt, otthon, a szobában is találtunk elfoglaltságot. Édesanyánk horgolni, kötni, varrni tanított bennünket, esténként olvastunk, Édasanyánk meséit vagy a rádiójátékokat hallgattuk. Édesapánk szűcsmunkáiból a szabás utáni maradékokat ( báránybőrt, szőrmeféléket) felhasználhattuk, papucsokat készítettünk vagy bekecset a babáinknak, a gyolcs, a karton, a pamut vagy más kelme maradékait pedig Édesanyánktól kaptuk, amiből babaruhákat varrtunk. Gyakran a kézivarrás mellett Édesanyám Singer varrógépjén próbálkoztam a varrással, még ma is hálával gondolok Édesanyámra, hogy megengedte és tanítgatott is a gépi varrásra. Édesapánk szűcs varrógépjén viszont nem dolgozhattunk. A társasjátékok, a sakkozás, a malmozás is a kedvenceink voltak. Néha még a szüleink is játszottak velünk, sokat derültünk, jó hangulatban, kacagással teltek a téli estéink. Előfordult, hogy a tengeri morzsolásába is besegítettünk. A tél, különösen a december hónap már a várakozások ideje is volt. Mikulás nap előtti estén a fényesre bokszolt cipőinket az ablakok közé raktuk, s már hajnalban lestük, mit kaptunk a Mikulástól. Volt abban minden finomság, mellette játékok, babák, a hosszú, fonott hajunkba való színes szalagok, ruhaneműk is. Csak nagyobbacskán jöttünk rá, a cseh városkában élő Nagyiék ilyenkorra és karácsonyra időzítették a csomagküldést. És már meg is érkeztem a legszebb családi ünnepünkhöz, a karácsonyhoz. Édesanyánkkal közösen karácsonyi énekeket énekeltünk, karácsonyi történeteket mesélt nekünk, közben a lakás takarításában is segítettünk. Az ünnep előtt mindnyájunknak rendet kellett raknunk a szekrényünkben. Édesanyánk az ünnep előtti napokon a kemencében sütötte a mákos és a diós bejglit. Karácsonyfára valókat is készítettünk, néhány napig a mézeskalácsok illata lengte be a konyhát, majd diókat vontunk be színes  sztaniol papírral.  Míg kisebb gyerekek voltunk, mindig karácsony reggelére "hozta meg a Jézuska" a felöltöztetett karácsonyfát, alatta pedig az ajándékokat. A gazdag karácsonyunkat a Szüleink mellett a Nagyszüleinknek is köszönhettük. Mi minden volt a fán? Szaloncukor, dió, mézeskalács-figurák, csokifigurák, almák, gyertyák, csillagszórók, csillag a csúcsán. Valami csodálatos szeretet, békesség uralta az ünnepeinket. A meghitt hangulatot csak a havas vidék emelte még bensőségesebbé. Karácsony estéjén (SZENTESTÉN) a menü mindig gombával készült savanyú káposztaleves és mákos bobájka volt. Másnaptól finom ünnepi ebédek következtek, ezeken a napokon  is a kedvenceink kerültek az asztalra. Még talán gimnazista koromban is volt betlehemezés a falunkban, élő szereplőkkel és nem bábokkal jelenítették meg a pásztorjátékot. Vártuk a kis csapatot, finom süteményekkel kínáltuk őket, talán valami pénzecske is került az erszényükbe. A téli szünet is erre az időre esett, olvastuk a kötelező olvasmányt, a hófödte szabadban is sokat tartózkodhattunk, játszottunk, sikárkóztunk, barangoltunk, szóval nem unatkoztunk. Esténként gyertyát, csillagszórót gyújtottunk a karácsonyfán, mesét hallgattunk, beszélgettünk, amikor már diavetítőnk is volt, bizony számtalan mesés és kalandos történetet néztünk meg, olvastunk el. Ilyenkor nappal az ablak  spalettáit bezártuk, hogy sötétben kellemesebb mozihangulat legyen. Vártuk a karácsony ünnepének a zárónapját, a vízkeresztet, ekkor bontottuk le ugyanis a karácsonyfánkat. Mindent testvériesen elosztottunk  - a SZÜLEINKNEK is -, én a szaloncukrok közül a fehér és a barna színűt kedveltem, néha csereberéltünk. A cseh csokifigurákat  beosztottuk, a mézeskalács-figurák ekkorra már megpuhultak, volt tehát csemege jó néhány napig. Az ünnepek után az iskolában igen szorgalmasan tanultunk, ugyanis lassan elérkezett a félévi bizonyítvány-osztás. Igyekeztünk örömet szerezni az eredményeinkkel a Szüleinknek.                                            A Beregi-Tiszaháton( az egykori Bereg vármegyének a mai országhatár és a Tisza közötti, Tarpától Lónyáig terjedő része) február végéig általában megmaradt a hó, néha olvadozott, de aztán újabb pótlás érkezett. A tél örömei megmaradtak az emlékeimben éppúgy, mint a tavasz, a nyár és az ősz. Az alvó, hófehér szépséget, a zsongó, ébredező természetet, a virágos réteket, a tisztásokat, az erdőket, a patakokat, a megannyi színpompás varázsukat, a színes lombokat, mindet-mindet csodaként őrzöm ma is. Valami olyannal vértezi fel a beregi embereket az otthoni gyönyörű természet, ami talán máshol meg sem található, ami a lényévé válik az évek alatt, és a csodálata mellett szereti, tiszteli és meg is becsüli a környezetét,  mint ahogyan Babits Mihály fogalmaz: " ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja."  Napi csoda "termett" egykoron Beregben, és remélem, most is!

 2015.július 22.                                                                          Bittner Erzsó

                    

        ELŐSZÓ

     Ma már az emberek utazási szokásairól kutatások, felmérések látnak napvilágot. A reklámokból is tájékozódhatnak az utazni vágyók egy-egy település, régió (esetleg külföld) természeti adottságairól, kulturális és építészeti értékeiről, ahová érdemes "kiruccanniuk" rövidebb vagy hosszabb időre. Gyermekkorunkban utakat csak a közeli vagy kissé távolabbi környezetünkbe tervezhettünk, nem volt szokás az üdülés vagy csak nagyon ritkán, esetleg a rokonsághoz látogattunk. A sokszor elképzelt távoli utazásainkra, a kalandokra csak a könyvek röpítettek bennünket. Az elvágyódás, a kíváncsiság a valós vagy a képzelt világ felé talán azért is volt erősebb a Beregi-Tiszaháton, mert ez a vidék egy kis "zárt", ellenőrzött területe volt az országnak (a közelben volt  ugyanis a szigorúan védett országhatár). A Beregbe érkezőket már a naményi Tisza-hídról letérve vagy később a "Keresztnél", ( a tiszaszalkai elágazásnál) igazolták a határőrök. Így tehát érthető, hogy hívószóként élt az útra kelési vágy bennünk. Mondták is az otthoni bölcs öregek: "Engedd el a gyermekedet, hadd menjen, ha menni akar, így majd haza is talál!"

                                                                                   A CSODÁS UTAZÁSAIM

                                                  ( Gyermek-és ifjúkori utazásaim a Beregi-Tiszaháton és a Beregi-Tiszahátról)

            Varázslatos dolog a "világ" felfedezése. Egy kisgyerekben még nem tudatosul mindez, csupán örömet érez, amikor az első önállóan megtett lépések után egyre messzebb szeretne haladni, és rácsodálkozni a szűkebb és tágabb környezetére. Az utazás az emberi lét egyik legfontosabb eleme - olvastam valahol. Az én útra keléseim nem képzeletbeliek, hanem valósak, a személyes életem részei. Ahogyan múlnak az évek, nő a kíváncsiság bennünk, világot szeretnénk látni, élményeket szerezni.                                                                                                                                                             Már gyermekként sokat foglalkoztatott az is, hogyan is kerültünk ( a Bittner család ) Vámosatyába, hiszen a déd-, a nagyszüleink és a szüleink is felvidékiek, Kassa és környékének szülöttei. Szembesültem a szeretteim elbeszéléseiből azzal is, hogyan szakítanak a háborúk, a békeszerződések, a nagyhatalmak területeket, családokat szét. Kassa magyar város volt, a város a történelme során "németesítést, magyarosítást, szlovákosítást" is átélt. A Kárpátalja is volt magyar, csehszlovák, szovjet fennhatóság alatt, ma Ukrajna része. A kassai bombázás után a pásztor nagyapám a családjának, a juhainak, a lovainak a nem annyira zord, az Északkeleti-Kárpátok vonulatában, az Alacsony-Beszkidek hegyes-völgyes vidékén találta meg azt a helyet, ahol a háborúban valamelyest  biztonságban élhettek. Ugyanis két fia, édesapám és az egyik nagybátyám Kassán nappal az utcai igazoltatás után - a német eredetű családnevük miatt - kerültek a szovjetek  fogságába, míg a nagybátyámat elhurcolták és csak 1948-ban térhetett haza, addig édesapámat a fogdában töltött napjai alatt szerzett betegsége mentette meg az elhurcolástól. A kassai kórházban minden reggel szemlét tartottak a szovjet tisztek, és akit már egészségesnek találtak, vitték is a lepusztult országuk helyreállítása céljából a SZU-ba. A Kassát körülvevő hegyekben ekkor már nagy partizánmozgalom volt, Édesapámat az orvosok és a partizán unokatestvérei segítségével menekítették ki a kórházból. Hónapokig gyengélkedett,  felépülését a család szertő gondoskodásának köszönhette. Aztán még békésebb helyet keresve, a II.világháború vége felé "csöppent" a családunk az akkor még Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljáról (néhány hónappal később, 1945. júniusától szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból, és hozzácsatolták a Szovjetunióhoz, a végleges határzár majd csak a nyár vége felé lépett életbe) a Beregi-Tiszahátra, tehát az apai nagyapám révén, aki nagy műveltségű, olvasott, több idegen nyelvet beszélő pásztorember volt. Itt találta meg azt a vadregényes helyet, ahol jólelkű, békés emberek élnek, és ahol erdők, patakok(vizek), dús fűvű, tágas, széles legelők vannak. És az sem volt mellékes, Beregnek ezt a részét a súlyos frontvonalak is elkerülték, az erdők, a ligetek, patakok, csatornák, vízmosások által védett kis "csücske" volt ez a Beregi-Tiszahátnak. Vegyes nemzetiségű család a mienk, a felmenőink között magyarok éppúgy találhatók, mint tótok, németek(svábok). A nővérünk egyéves koráig még Kassán élt, de mi, a négy testvére már mindannyian Beregben születtünk. A Lucskaszegben, a nagyapám birtokán tettem meg az első lépéseimet is, már kisgyermekként rácsodálkoztam a természet szépségére, örömet jelentett számomra az utazás. Emlékeim foszlányaiban elevenedik meg egy törékeny, vékonyka testalkatú, jóságos "ÖREGANYÓ" (Ő az egyik korábbi írásomban említett "Bözsi mama" édesanyja volt), aki felfedezte bennem a "nagy utazót", így rőzsegyűjtésre gyakran magával vitt az erdőbe. Lassan haladtunk, közben beszélgettünk, virágot szedtünk, néha egy-egy kisebb gallyacskával besegítettem a "rakományába". Kerestük az erdő TÜNDÉRKÉJÉT, néha elsuhanva látni is véltük. Közben egy lapuló nyuszi ugrott fel előttünk,  a távolból a vaddisznók csörtetése törte meg a csendet, ahogyan az erdei patak felé igyekeztek hűsölni. Hallottam az erdő csöndjét, a madarak énekét, a gallyak reccsenését, a fák, a cserjék susogását, a patakok vizének csobbanását, a bogarak muzsikáját. Szóval érdekelt minden, ami körülvett: az emberek, az állatok, a növények, a vizek, nyitott voltam mindenféle ismeret befogadására.   Amikor már a családunk a faluba költözött, gyakran jártam ki a tanyára, ahol a nagyapámék éltek. Utazhattam tehát: gyalog, a kerékpár csomagtartóján, szekéren, bricskán, hintón, télen subába burkolózva szánkón. Nyári napokon szívesen heverésztem, heverésztünk  az erdő felől érkező és a tanyát félkörívben ölelő patak vagy kanális (vagy az is lehet, a Csaronda szövevényes folyásának egyik ága) meredek partján. Lestük a bogarak mozgását, a virágokat, az égbolton vonuló felhőket, hallgattuk a közeli kaszálón vagy a parton dolgozók kaszáinak ütemes susogását, a kaszások vidám nótáit. Élményeket gyűjtöttünk, megtanultuk tisztelni, szeretni  a természetet.Az utazáshoz jó szem és szív is kell. Még nem ismerhettem ekkor a róka építő tanácsát, amit a kis hercegnek adott, miszerint: ".....jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.", de azt tudtam, éreztem, hogy az utazás számomra határtalan örömet jelent. S valóban a szívem dobbant, talán hevesebben is vert, ha egy gyönyörű természeti kép tárult elém, vagy egy addig nem hallott madárdal "csapta meg" a fülemet. Ilyenkor Édesapám, aki szintén természetismerő, természetrajongó vadász is volt, sietett a segítségemre, milyen madártól is érkezik a csodálatos dallam.  Ki ne vágyna már gyerekkorában kalandokra? Ahogyan telnek az évek, szeretné a kíváncsiságát tágítani, "világot" látni.  Így voltam ezzel én is. Már jól ismertem a környéket, tudtam, merre találom a közeli tanyákat: a Rostás tanyát, az Újtanyát, a Laposhadat, a Simondit, a Marócsát, a Batkát, a Sűrű- és a Veres-tanyát. Ismertem az erdőket, a tisztásokat, a patakokat. Aztán egyre távolabb vitt el az érdeklődésem a szülőfalumból. Beregben vasútvonal ekkor már nem volt, de az élményszerzés céljából a szomszéd faluban az országhatár mentén felkapaszkodva a Barabási-hegyre (Kaszonyi-hegy vagy  Tipet-hegy), onnan a hegy északi lábánál a "túloldalon" zakatoló, fekete, füstös, hangos síppal jelző vonat látványa sóhajokat hozott elő, és gondolatban már "röpültünk" is a vadregényes beregi tájakon. A Kaszonyi-hegy déli része nyúlik át hazánkba, a sajnálatos történelmi események rajzolgatták a határt. ( Kárpátalja mintegy ezer esztendeig Magyarország, majd 1945-től Kárpátalja Bereg oda tartozó részéval együtt a Szovjetunió része lett. Ma Bereg vármegye nagy része Ukrajna, kisebb része pedig hazánk területén fekszik.) A hegy lábánál volt egy hatalamas borospince, ami a hegy mélyébe( gyomrába) nyúlott be, még soha nem láttam akkora hordókat, mint amekkorák ott voltak. A pince előtt préselték a hegyen termő szőlőt, majd a finom mustból  később kellemes ízűvé érett(forrt) a "batkai bor". A pince fölött irodák és lakóépületek is voltak. Gyakran, ha a hegytetőre felkapaszkodtunk, onnan bámultuk a "Senkiföldjét", ahová már nem léphettünk, majd a drótkerítések mögött a felszántott sávot hogyan gereblyézi simára naponta a lánctalpas. A határvonal ugyanis a hegygerincen vezetett, kettéválasztva a hegyet. Ezen a hegyen a szőlő mellett finom gyümölcsök is teremtek, a gondozott szőlőtáblák, a rendezett vidék a dolgos, a szorgos, a hozzáértő  emberek munkáját dicsérte. Majd az első nagyvárosba, Debrecenbe már kisiskolásként eljutottam, végre vonattal! A városban a nyüzsgés, a forgalom, a templomok, a szökőkutak, a szobrok, a virágok, a patinás épületek, a nagy múltú Református Kollégium, a képzeletemben megelevenedett híres emberek, akik a kollégiumban  tanultak, a Nagyerdő, a nyitott peronú, fapados, csörgő, csattogó villamosok látványa ejtett ámulatba. A későbbi években gyakran töltöttem az iskolai szünetek egy részét a civis városban, keresztapámék éltek itt. A Nagytemplom és a Kossuth szobor előtt a szökőkút látványa  nyűgözött le. Itt voltam először színházban, igazi moziban, múzeumban, a kirakatok, a széles utcák, az üzletek, a piacok, mind-mind felejthetetlen élményként révednek elő még most is, amikor itt járok, ma is kedvencem ez az alföldi város.A Nyíregyháza-Sóstón töltött kalandos úttörőtábori emlékeimet már egy korábbi írásomban közzétettem. Az útjaim során minden érdekelt, feljegyeztem az állomások nevét, egy-egy érdekes látványt, számtalan izgalmas és új dolgot fedezhettem fel, tapasztalatokkal, ismeretekkel gazdagodhattam. Biztonságban éreztem az útjaim során magam,  segítőkész emberekkel találkoztam, szerettem utazni. Varázslatos dolog a világ felfedezése, az utazás, ugyanakkor ünnep és várakozás is. Ezt az érzést nyolcadikos koromban (1960-ban) éreztem igazán, amikor nagy útra készültünk, az anyai nagyszüleimhez, akik Csehszlovákia legdélibb részén lévő cseh kisvárosban, Vyssí Brodban éltek. Népes család a mi családunk, öten voltunk és vagyunk ma is testvérek, a hosszú útra én mehettem a szüleimmel. Már gyerekkoromban  az utazás mellett levelezni is nagyon szerettem, volt 24 levelező pajtásom, a drága Nagyiékat is gyakran tájékoztattam a hosszú leveleimmel a családunkban történtekről. Nagyon tetszett az is, a levelét a Nagyi az én nevemre küldte, mindhármónknak ( édesanyámnak, a nagymamámnak és nekem is Erzsébet a keresztnevünk), de a borítékra szlovákul írta a nevemet: Alzbeta Bittnerova......, különlegesen hangzott, de őszinte örömmel töltött el. Nagy izgalommal, ünnepélyes várakozással készültem tehát az útra, első találkozásunk volt. Először léptem át az országunk határát, újabb élmények "szakadtak" rám, az első állomásunk Kassa volt, ahol Édesanyámnak két testvére, Édesapámnak meg a nagynénjei és a nagybátyjai éltek itt. Nyelvi nehézségek nélkül utaztunk, ugyanis édesanyám mind a szlovák, mind a cseh nyelvet beszélte. A régi magyar város a templomaival, a várost körülvevő hegyekkel, az újdonságaival nyűgözött le. Ekkor még a Hernád folyó - aminek köszönheti a város a felépülését, ugyanis a hegyeket áttörve hozta a termékeny földet, ahová épülhetett Kassa - szelte ketté a települést. A rokonság az Óvárosban lakott, közel a híres Szent Erzsébet-dómhoz. A néhány nap alatt, míg itt voltunk, az unokatestvéreimmel városnézőbe indultunk. A legmaradandóbb emlékem a dóm altemplomához kötődik, ugyanis az 1906-ban a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek, az édesanyjának, Zrínyi Ilonának és Bercsényi Miklósnak a hamvait márványkoporsóban itt helyezték el. Ekkor még az altemplom falai mellett a magyar 48-as zászlók sorban álltak. Később úgy hallottam, azért nincsenek már ott, mert Magyarországra hozták .  Egyik estére aztán gyorsvonattal indultunk tovább. Eleinte nehezen viseltem a száguldást, de a kényelmes, tiszta vonat, a kedves utasok, a beszédes kalauz feledtette a "félelmemet". Mire a napocska ébredezett, már Prágában, a fővárosban voltunk. A csikorgó hideget megszoktam, otthon is, Beregben gyakran voltak igen kemény telek, de a hatalmas pályaudvar, a rengeteg vonat, a nyüzsgő utasok egy kicsit megleptek. Ami aztán az élményemet tetőzte, Édesapám halkan figyelmeztetett, nézzek csak oldalra, mit látok?  Életemben először láttam fekete bőrű embert, addig csak a regények képein csodálkozhattam  rá. A mai gyerekek  megmosolyognák az előző szavaimat, hiszen ma a kommunikáció széles világában már mindenhová eljuthatnak, láthatnak érdekességeket utazás nélkül is. Nem sokáig nézegethettem a "furcsaságot", át kellett szállnunk egy másik vonatra, amelyik a gyönyörű történelmi városba, Ceske Budejovicébe röpített, egyre közelebb a Nagyszüleimhez. A város a Moldva folyó egyik völgyének központjában épült, ahol a folyó egy másik, a Malse folyóval találkozik. Dél felől haladt aztán északra, hogy az Elbába ömölve folytassa a sietős útját. Édesanyám volt az útikalauz, a városfal, a tornyok, a gyönyörű régi épületek és a hatalamas fenyők maradtak meg az emlékezetemben. Itt sem időztünk sokat, ebből a történelmi városkából félelmetesen gyönyörű út(vasút) vezetett Vyssí Brodba. A motorvonat egyetlen kocsival óvatosan "száguldott", az egyik oldalon a magas sziklák, a másikon a mély völgyben a folyó látványa kápráztatott el. Végre megérkeztünk a Cseh erdőbe, ahol a hatalmas havas fenyők között "bújt meg" a kis cseh városka. A havas örömöket csak a Nagyszülőkkel való találkozás boldogsága múlta felül, Édesanyám két testvére is itt élt. Leírhatatlan szeretettel, örömmel, rengeteg beszélgetéssel, sok-sok sétával teltek a napok, amit együtt tölthettünk. Ez az élményem egy világutazás boldogságával felért. A kisvárosban az utak alól lépten-nyomon vízcsobogás zaja tett kíváncsivá, mire megértettem, a mögöttem lévő hatalmas fenyveserdő és a sziklák felől csordogál a források sokasága, mit sem számít nekik az, hogy tél van. S amikor a völgybe néztem, a sok kis csobogásból habos tajtékkal állt össze a folyó. A Sumava hegységben, a Cseh erdőben ered ugyanis a Moldva. A hatalmas fenyőerdők benyúlottak Ausztriába és Németországba, ahogyan édesanyám sógora  mondta, a "kettős határhoz" vagyunk közel, ahol nagyon szigorú a határvédelem. Nagyapáméknak hosszúszőrű skót juhászkutyájuk, a nagynénéméknek németjuhász kutyájuk volt, ez utóbbi határvédelemre kiképzett, majdnem fekete színű, sűrű  bundájú gyönyörűségként a kedvencem is lett. Nehéz szívvel vettünk búcsút a szeretteinktől, a szeretettel teljes napokat, a havas szépséget még évtizedek elmúltával is a legszebb emlékeim között őrzöm. Voltak nekem kalandos útjaim hajdanán, egy ilyet 1962-ből őrzök, amikor már gimnazista voltam. Váratlanul  - József napon, március 19-én -   akkora hóvihar kerekedett néhány óra alatt, hogy Vásárosnaményban rekedtem igen sok diáktársammal, mert már kora délután sem vonat sem busz nem indult sehová a hóakadály miatt. Egész Naményt mozgósították, emberségből jelesre vizsgáztak  a város lakói, aki csak tudott, diákokat, felnőtt embereket fogadott be éjszakára. Másnapra vagy harmadnapra a vonatközlekedés úgy ahogy helyreállt, de a Beregi-Tiszahátat a hóbirodalom a fogságában tartotta majdnem egy hétig. Nem voltak ekkor még modern hókotrók, talán semmilyenek, a falvak férfijai lapátolták el az utakról a sokszor több méter magas hóakadályokat, a hadsereg segített be a kemény munkába. Én egy naményi iskolatársaméknál laktam, ahol igyekeztek pótolni, szinte szülői gondossággal az otthon hiányát, ma is köszönettel gondolok az Oláh Babi szüleire ezért. Hogy miért tartozik ez a történet az utazási témámhoz? .......mert ugyanaz a Kázmér Jóska bácsi röpített haza az egyhetes távollétemből, mint az úttörőtábori kalandom után, csak most szánkón tettük meg a hazafelé vezető utat és nem stráfszekérrel. Ekkor is kenyérért jött Naményba Józsi bácsi, mint hajdanán. Emlékszem, sütött a nap, szikrázott a hó, tiszta, de fagyos volt a levegő, gyönyörködtem a hazafelé vezető  út környezetében, még a Kárpátok havas csúcsait is lehetett látni a tiszta, "fogcsikorgató" időben. Jóska bácsi, hogy meg ne fázzak, megosztotta velem az egyik "lópokrócot", ami hazáig melegített. Hálával és szeretettel emlékezem még ma is rá. Mindig is kedveltem az igazi telet, amikor ropogott a hó a cipőm talpa alatt, a szikrázó napsütésben mint valami "Csipkebirodalom", olyan volt a vidék. Visszatérve az csehszlovákiai emlékeimhez,  a későbbi években, gimnazista koromban, amikor már egyedül vagy a testvéreimmel is utazhattunk, megismerhettük az Alacsony-, a Magas-Tátrát, Kassa, Rozsnyó környékét, rokonságot mindenhol találtunk. A vidék meg felejthetetlen élményeket nyújtott.                                                                                                                                               A 60-as évektől már könnyebben utazhattunk, gyakran voltak iskolai kirándulások, bejártuk az Északi-középhegység nevezetességeit, a Dél-Alföldet, a fővárost, ami lenyűgözött szintén a szépségével. Több száz kilométerre van Beregtől Budapest, amikor az első középiskalai kiránduláson eljutottunk a fővárosunkba, bizony a számtalan újdonságtól kapkodtuk a fejünket, és  fáradtságot nem ismerve róttuk az utcákat, a szebbnél-szebb helyeket ámulva. A pesti oldalon a Duna-parti séták, az Országház, a Vigadó, a MTA és sok-sok régi épület csodálatot váltott ki belőlünk. Aztán Budára érve fokozódott a gyönyörűségek sorozata: a Budavári Palota, a Halászbástya, a Mátyás-templom, az Országos Széchényi Könyvtár, a Levéltár, a terek, a templomok, a patinás épületek, szóval, az első élményeket megőrzi az ember évtizedekig is a szép emlékei között. Majd a Dunántúl következett. A Balatont tizennyolc évesen láttam először. A magyar tenger partjára akkor még bárhol mehettünk, nem volt beépítve, a Fűzfői-öböl kápráztatott el elsőként, nappal az "Aranyhídban", késő este az "Ezüsthídban" gyönyörködhettem. Csodáltam a vitorlásokat, a hajókat, a víz színének változásait, fürödhettem a csillogó vizében. Majd következett a hajóút, Füredről Tihanyba, Füredről a déli partra, Siófokra. Sümeg és Keszthely után a Bakony világával ismerkedhettem, Veszprém, Zirc a legemlékezetesebbek. A kastélyok, a várak, a Dunántúl dombságai, hegyei mind-mind újabb csodát tártak elém. Egyik alkalommal, amikor Siófokról Füredre, az északi partra hajókáztunk, viharba kerültünk, "tengeribeteg" lettem, eszembe jutottak Verne Gyula kalandos regényei, pedig ez a vihar csak egy kis porszemnyi lehetett az igazi nagy tengeri viharokhoz viszonyítva. Haragos zöld színűre változott a tó vize, hánykolódott a hajó, félelmetes habokat korbácsolt a vihar, de szerencsésen partot értünk. Talán az olvasó gondolja, milyen naív teremtés is lehettem, akkoriban azonban minden utazás egy igazi felfedezéssel volt egyenlő, nem nagyon utazgatott, üdülgetett a beregi ember, minden kiruccanás örömet, kalandot jelentett számomra  ekkor. És eljött 1971, amikor rokonokhoz nyugatra utazhattam,  Franciaországba, Strasbourgba. Elzász-Lotaringia, a két kis tartomány( Elzász és Lotaringia) a történelem során többször cserélt gazdát Németország és Franciaország között, és gyakran voltak a nagyhatalmak csatározásainak színterei is, a békeszerződések elszenvedői. A főleg német nyelvű lakosságú terület Franciaország egyik régiója, a terület székhelye: Strasbourg. Nem gondoltam ekkor arra, hogy most, amikor visszaemlékezem, mennyire fontos központja ez a város Európának. Ekkor még nem volt gyakori, sőt igen sok tortúrával járt, ha valaki nyugati országba szeretett volna jutni. Első lépésként az iskolám igazgatójának jellemzést kellett rólam írnia, hogy megbízható, a hazához hű ember vagyok. Amikor a véleményezés elkészült, Vásárosnaményba utaztam, a Pártbizottságra, hogy a "bizalmi ember "a jellemzésem alapján engedélyezze a kiutazásomat. Itt még alá kellett írnom egy olyan nyilatkozatot, hogy semmilyen a magyarsággal kapcsolatos irományt ( újságot, könyveket) nem olvasok az idegenben, de haza sem hozok ilyesfajta sajtóterméket, továbbá nem veszem fel a kapcsolatot semmiféle szervezettel.....és, hogy visszajövök. Ha jól emlékszem, 15 dollár útipénzt kaptam. Nem lehetett több valutát kivinni az országból, amit a határállomáson ellenőriztek is. Bizony volt, hogy Hegyeshalomnál jónéhány embert leszállítottak, akik aztán vissza sem jöhettek a vonatra. A legendás Orient-Expressz , amivel utaztunk, ekkor már nem a luxus kocsijairól volt híres, de nekem akkor is csodálatos volt, hiszen olyan helyeket is érintett, amit eddig csak térképen láttam: Bécs, München, sőt amikor Stasbourghoz közeledtünk, a gyönyörű hajnalon a svájci hegyeket is látni lehetett. Egy hónapot töltöttem Franciaországban, minden újként hatott rám, mindenre csak rácsodálkoztam, ami körülvett. Amikor a várossal ismerkedtem, a gyönyörű épületek, különösen felejthetetlen emlékképként van előttem a székesegyház, a katedrális, aminek csak az északi tornya épült fel, a déli sohasem, de a szobrai, a Csillagászati órája, a gótikus épület belső tere valami káprázatos látványt nyújtott.  A parkok, az emberek, üzletek sokfélesége, az egészen más világ ......mint amiben otthon élhettem...., szóval volt mire rácsodálkoznom. Meglepődtem, amikor olyan kirakatot láttam, amiben autók voltak a kirakat tárgyai, amit akinek pénze volt, azonnal megvásárolhatott, itthon éveket kellett még ekkor egy Zsigulira is várni. Mint amikor Vörösmarty költeményében az ősz Peterdi a bájos unokájával: " Látogatni mentenek Budát,/ Minden lépten nő az agg csodája,/ Mert sok újat meglepetve lát.", valami ehhez hasonló érzéseket éltem át Franciaországban. A kirándulásaink során autópályán száguldott az autó, gyönyörű helyekre kirándultunk, igazi farmot is meglátogattunk, Párizsban járva eszembe jutott a magyar sláger, amit gyakran emlegetett a földrajztanárom még általános iskolás koromban, amikor a felkészületlen felelő semmit nem tudott Párizsról mondani, s ekkor derűsen megjegyezte Évike néni:" Legalább annyit mondj, tudj, hogy ......."Párizsban szép a nyár! "( a sláger első mondata volt). Valóban a hatalmassága, a színessége, az általam megszokotthoz viszonyítva a gazdagsága, a pompája  nyűgözött le. Azért boldog és büszke is voltam, ha magyar szót  hallottam. Élményekkel gazdagon indulhattam haza, amit egy hónap elteltével már nagyon is vár az ember. Vágytam már a békés, csendes, vadregényes Beregbe, haza, a szeretteimhez, ahol  magyar szót hallok.                                   Az életem későbbi szakaszában , a tanári pályám évtizedei alatt igyekeztem a tanítványaimban is megerősíteni az országjárásokon  a természet iránti tiszteletet, szeretetet, hogy majdan ők is lelkes természetjárókká váljanak.

     Az utazásaim a Beregi-Tiszaháton, majd az egyre távolabbi vidékeken mindig örömet, élményt jelentettek számomra. Számtalan érdekes és új dolgokat fedezhettem fel, rácsodálkozhattam a természet szépségére, gazdagságára, ünnepet, izgalmas várakozásokat élhettem át. Valóban szív is kell az utazáshoz, megélni, átélni a találkozott tengernyi szépséget, amit a természet nyújt számunkra. Gazdagabbak leszünk mi is, emberek egy-egy utazással, szeretni, megismerni, tisztelni kell azt a gyönyörű világot, ami körülvesz bennünket. Engem boldogsággal tölt el még ma is, hogy huszonéves koromra a Lucskaszegben megtett első lépéseimtől eljuthattam  Strasbourgig. ....,de mindenhonnan visszavonzott  az egy kicsit egyszerűbb, szerényebb, emberibb világú Beregi-Tiszahát. Az élet egy kicsit távolabbra röpített a szülőfalumtól, de a gyökereim ott nőttek, erősek, ma is beregi embernek vallom magam. Figyelemmel kísérem minden rezdülését, az eredményei örömmel töltenek el, a gondjaikban velük érzek.

Bittner Erzsó

                                                  

 

                                                 

 

                                                                  A SZÁZSZORSZÉP

                  Azt mondja az angol, a százszorszép, " a nap szeme", arra utalva, hogy a virágai estére becsukódnak. Találó a név, de messze nem olyan szép, mint a magyar - százszorszép - elnevezése.Ez a kicsiny, apró virág szinte egész évben elkápráztat. Szirmait csak akkor csukja össze, ha aludni tér vagy ha eső öntözi. Félti, óvja fehér virágait, bár a fonákja gyakran rózsaszínes, ezzel is növeli a szépségét. Nos, nem a dísznövényként termesztett, tömörebb, mutatósabb változatáról szólok - bár azok is gyönyörűek -, hanem a vadszázszorszépről. A portánkon egyre nagyobb területet hódított és hódít el. Fűnyírás előtt olyan a házunk környéke, mintha "szikrázó rózsácskákkal" ( ahogyan az egyik magyar elnevezése utal rá) lenne teleszórva. Mivel a rügyecskék szorosan a talaj felszínén vannak, a fűnyírás után néhány nappal újra virágba borulnak. Már a napfény a hó alól is előcsalogatja, foltokban megolvad körülötte a kásás hó, jelezve: " Itt vagyok, élek, gyönyörködtetni szertnék"! Majd ahogyan a napfényes órák száma nő, először ritkábban, azután egyre bokrosabban szaporodnak a kecses virágok.Napról napra gyarapodnak, és beborítják az egész udvart, a kertet. Gyönyörködtető látvány a szemnek, megnyugtató a léleknek. A " virágos rét" bizonyság arra, itt a tavasz minden pompájával. A fekete rigók bogarakat keresnek közöttük, a napfényes órák egészében pedig a méhecskék birodalma a terület. Nem kell emberi beavatkozás a tövek szaporításához, a magokat a szél, a bogarak, a hangyák terjesztik. S ha kedvező talajra hullanak a magocskák, egyszer csak virág fejlődik belőlük. Ahogyan telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, egyre nagyobb területet hódítanak meg. Az egyszerű, aprócska, de mutatós virágok az otthonunkat még pompásabbá teszik.Tavaly ilyenkor még a két erdélyi kopócskánk macskanyomot szimatolt ott, ahol ma már csak egy kopócskánk bóklászik naponta - kárt nem téve a virágokban - . Imádtak mindketten a ligetes portánkon madarászni, macskákat "hazaugatni", a lombok alatt nyáron hűsölni, élték az erdélyi kopók boldog életét. Ez év kora tavasza óta az egyik kedvencünk már az örökös vadászmazőn gyönyörködik a vadvirágokban. Azt írta Gárdonyi: " A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet." Szívem szerint szólt. Tovább szőve ezt a gondolatot, amikor csodálattal és szeretettel ámulom az apró csodákat, a gyönyörű virágszirmokat, felidézem az elment kopócskám  emlékeit, a látvány enyhíti a tengernyi bánatomat. Tovább kell lépnem,...... és közben  rádöbbenek, az élet csodálatos, az élet szép!

 

2015. Bittner Erzsó

 

 

 

                                                                 

                                                                             MÁJUS ELSŐ VASÁRNAPJÁRA

 

                                   Kosztolányi Dezső egyik írásában a tíz legszebb magyar szó közé emelte: az anya, a szív, a csók szavakat is. Az ismeretlen szerző ezeket a szavakat így foglalta versbe: " Jó anyámnak két kezére                                                                                                                                                                                        Csókjaimat hintem én,                                                                                                                                                                                             ......................................                                                                                                                                                                                           Áldd meg, Isten, jó szívét.....!"  Fontosak számomra is ezek a szavak, mert az anyák napját idézik. Hazánkban május első vasárnapján - 1925 óta, 90 éve - emlékezünk meg az ÉDESANYÁKRÓL.Tőlük kaptuk a földi életünket, a leckét is, hogyan kell élnünk. Tiszteljük, szeretjük, becsüljük is Őket, míg élnek. Haláluk után pedig marad számunkra az emlékezés. Emlékeznünk kell, mert egykoron  életünk részei voltak Ők is! És ma már csak az emlékezés hídja kapcsol össze bennünket.  Most  az internet világában számtalan ötletet találunk, hogyan , miként köszönthetjük az anyákat ezen az ünnepen.  Én  az emlékeimet idézem, hogyan is készültünk 50-60 évvel ezelőtt erre a napra Beregben, Vámosatyában, a szülőfalumban. A legfontosabb volt számunkra, hogy meglepetés legyen a köszöntés, titokban szervezkedtünk tehát.                                                                       Valahogyan akkoriban mindig időben érkeztek az évszakok, így a tavasz is. A virágok ilyenkor pompáztak a legszebben, bimbóikkal, szirmaikkal, illatukkal  köszöntve az édesanyákat. Még ma is a virágot tartom a legnemesebb ajándéknak ezen a napon. Falun nem voltak virágboltok hajdanán, fölösleges is lett volna, hiszen a falusi porták mindegyikéből  " kiszakítottak" egy kicsiny földdarabot , hogy belőle a szorgos asszonyi kezek virágoskertet " varázsoljanak",  amelyek a házak ékességei lettek  kora tavasztól késő őszig. Nos, innen csokrot kötni nem lett volna meglepetés. A csodálatos Bockereki-erdő ( ami még ma is a falu határában büszkélkedik) adott ötletet a megoldáshoz. Ilyen tájban nyílott a gyöngyvirág. Néhány nappal az ünnep előtt csapatokba verődve indultunk csokrokat szedni. Ismertük az erdő legszebb " gyöngyvirágtáblás" helyeit. Visszajárók voltunk. Vigyázva, óvatosan szedtük a virágokat, hogy ne tegyünk kárt a hagymáiban. Az óvatosságunk  fontosságát fokozta, hogy  a "gyöngyvirágosok" a félárnyékos, kissé napos, nedvesebb területeket kedvelték, ami az erdei-, a vízisiklók és a keresztes viperák kedvenc helye is volt.  Az Édesanyánk köszöntésére szedett virágokért vállaltuk ezt az izgalmat is. A kis csokrot néhány levéllel vettük körbe, hogy takarosabb legyen, és indultunk is haza az illatos, a számomra még ma is nagyon kedves virággal. Otthon aztán el-elcsentünk egy üres befőttes üveget az éléskamrából a gyöngyvirágnak. Hogy meglepetés maradjon, rejtekhelyet kerestünk  neki. Édesapánk méhészkedett is, így a "MÉHESBEN", a kaptárok mögé bújtattuk a csokrot. Gyakran öntöttünk friss vizet az üvegbe, hogy a bimbócskák is illatos szirmot bontsanak vasárnap reggelre. Közben lázas izgalommal tanultuk a köszöntőverset is. Eljött végre a várt vasárnap, az ünneplő ruhánkban délelőtt Édesapánkkal mentünk a misére. Onnan hazaérve köszöntöttük ÉDESANYÁNKAT, mindenki elérzékenyült, a versmondás  általában szipogással végződött. Édesanyánk is készült ilyenkor meglepetéssel, a kedvenc süteményünkkel, ételeinkkel. Együtt voltunk mindnyájan , gyönyörű, boldog napok voltak. Édesanyánk szeretett olvasni - nekünk is -,  ezen az estén mindig több mesét hallgathattunk a megszokottnál.     Amikor nagyobbacskák lettünk, a verses köszöntők elmaradtak, de a virágok és a tiszteletet, a szeretetet kifejező kedves szavak maradtak. Édesapánktól meg mindig kaptunk egy kis pénzt " Vegyetek Édesanyátoknak valami kedves ajándékot!"- figyelmeztetéssel.                                                                                                                                     Ma  már nem megyünk az erdőbe vadvirágot szedni, már csak a sírjára vihetünk virágot Édesanyánknak ( aki mellett most már Édesapánk is megpihent). Néha a személyes megjelenés is elmarad ( hetvenhez közel már az emberre zúdul az öregség minden bajával), nehezebben mozdulunk  ki az otthonunkból, mint fiatalabb korunkban. A testvérek közül néhányan a szülőfalunktól távolra kerültünk - bár még mindig van ház, ahová tartozunk -. Előfordul tehát, hogy nem jutunk haza ezen az ünnepnapon, ilyenkor helyettünk az otthon maradt  testvérek helyeznek friss virágot a sírra. A közelgő anyák napja és  kertünkben nyíló tulipánok hozták elő ezeket az emlékeket .  Tiszteletem jeléül a portánkon pompázó "tulipán-virágcsokrokkal" idézem vissza ezt a jeles napot, és köszöntök szeretettel minden ÉDESANYÁT, KERESZTANYÁT és NAGYMAMÁT!

Bittner Erzsó

 

 

 

                                                                                            VIRÁGÖZÖN 

                                                                                   ...a csupa virág május....

 

 

" Megjött a május ime,/ virágba borult a világ,/ felhőcske rózsaszíne / a kéket üdén szeli át. // Versengenek énekökkel / a csalogány s a rigó, / füvön bárányka szökdel, / szökdelni, dalolni jó." - Heine sorai a május megérkezéséről.  Május hónapunk elnevezése az ókori rómaiaknál a termékenység istennőjének tisztelt Maja nevéből származik. Ekkor tájban a természet megújulására a zöld szín legváltozatosabb tobzódásával hívja fel a figyelmünket. Nevezik még PÜNKÖSD havának is, mely a hónap jeles keresztény ünnepére utal. Ígéret és Ikrek havaként is emlegetik. Valóban, MÁJUS, a gyönyörű, a bokrokból , a fákról madarak éneke zeng, csupa fény, szín és csupa illat vesz körül bennünket, ilyenkor árad a szívekből az öröm.Május a virágok hónapja, a virágok " tengernyi birodalma" a lelkeket gazdagítja, a természet szépségének a szimbóluma is. Nem lehet betelni a látványukkal. A legelegánsabb virág a rózsa.  A kertünk ilyenkor valóban olyan, mintha egy "virágbirodalom"  lenne, ahol versengenek illatukkal és szépségükkel "a kertek királynői". Elsőként kora májusban a futó sárga színű RÓZSA  hoz életörömet, életerőt számunkra ,és vidámságot, frissességet varázsolnak körénk. A kellemes illatú , kecses virágai szívet-lelket, szemet gyönyörködtetőek.Védett, napos helyre ültettük, hosszú évek óta hálás a gondozásért. A rózsa a szerelem , az öröm, a vidámság virága is. Felvidítja a szíveket, tiszteletet, romantikát sugároz. A szépség, a boldogság, a csend szimbólumát is hordozza magában ez a virág. A parfümkészítés egyik legfontosabb alapillata is. A barátság és a plátói szerelem szimbólumaként emlegetett sárga színű sokaságot a DAMASZKUSZI RÓZSA követi az egyedülálló finom illatával és csodás virágaival. Lassan húsz éve ültettük más bokrok közé,  hogy a nagy hidegtől kevésbé szenvedjen, meg aztán arra is figyeltünk, megtörjük az egyhangúságot, változatos színek tegyék még kellemesebbé a kertünk minden szegletét. Akkor még igazán a sárgás-vöröses-bordó őszi levelei fogtak meg bennünket. Néhány év alatt aztán terebélyes bokorrá fejlődött, a virágai a mai napig elkápráztatnak bennünket. Ha felőle lengedez a szellő vagy fúj a szél, rózsaillat terjeng a levegőben. Bulgáriában nagy mennyiségben termesztik. A bolgár rózsaolajat a virág szirmaiból készítik (ami az értékes rózsaolajat adja), a virágokat kézzel szedik le  a hajnali órákban, mert akkor a legkoncentráltabb az illóolajtartalma. Egy liter rózsaolajhoz több tonna virágszirom kell. Az egyik legdrágább illóolajat Bulgáriában "folyékony aranynak" is nevezik. Néhány éve a kertünkben az első virágok megjelenése idején az aranyos rózsabogarak is meglátogatják.  Hasznos bogarak, csodálatos zöld színűek, a táplálékuk a pollen és a virágszirom. A virág közepében mozdíthatatlanul "megtapadnak", kárt nem tesznek a virágban, a csillogó ( rózsabogár-zöld ) színe miatt olyan, mintha egy "Zsolnay" ékszer ékeskedne a rózsa közepében. A kedvenc virágai: a galagonya, a vadrózsa, a bodza, így remélem, hamar tovább állnak!                              A május aztán újabb csodával lep meg bennünket.Ugyan nem rózsa, csak a neve RÓZSALONC a halvány rózsaszín virágú terebélyes cserjének. Ami a zöld környezetben a bugában álló tölcsér alakú virágcsodáival kápráztat el bennünket. Hazája: Japán, Kína, Korea. Kivirul a kertünk a milliónyi virágcsodával. Nevét egy német botanikustól kapta. Virágzása után az öreg, vastagabb ágait eltávolítom, így a következő tavasszal újra gyönyörködhetünk benne. A virágzó hónap bódult tavaszi illatot áraszt, az egész természet sugárzik tündökölve. Szívesen töltöm az időmet a virágok, a bokrok, a fák között a hajnali harmattól, az esti ringató rigófüttyökig. Ilyenkor mindig akad kísérőm, az egyedül maradt erdélyi kopóm hűséges társam, minden bokrot, fát megszemlél madarak után kutatva.  A hosszú évek alatt a lombos, a terebélyes cserjék és fák sokféle madárnak nyújtanak otthont. Egy kis "Beregország" -ot teremtettünk a házunk körül, emlékeztet is bennünket, nem felejtjük, honnan jöttünk. Virághagymák, cserjék, vesszőcskék, egy-egy fa az otthoni földekből telepedett meg az új otthonunkban, az Alföldön. Jól érzik magukat a " kertek királynőjeként" emlegetett PÜNKÖSDIRÓZSÁINK is, Bereg illatát hordozzák még ma is.A megszámlálhatatlan szirmai édes illatot árasztanak. A telt virágú pünkösdirózsa a kerti bazsarózsa egyik termesztett fajtája. A kelet-európai, szibériai, kaukázusi, kínai szülőktől származó évelő fajták többségét Hollandiában "állítják elő". Nálunk a középkor táján parasztkerti dísznövényként volt közkedvelt, mára már mindenhol kedves virág. A rózsafélékhez nem sok köze van, a rózsához hasonló illata és virága miatt illetik ezzel a névvel. Virágzása pünkösd ünnepének idejére esik, emiatt is lett ennek az ünnepnek a szimbolikus virága. Frissessége, üdesége jelképezi a lélek megújulását, a virágoskert kiteljesedését. Talán a legfinomabb illata a rózsaszínű változatának van, de az égetően "piroska" a színével, formás, kecses virágaival dicsekedhet.                                                     Az északi félteke orchideájának is tartják azt a virágot, amelyiknek néhány árnyalata szintén most teszi még pompásabbá a kertünket. A NŐSZIROM, mint a neve is utal rá, különleges, nőiesen kellemes látványú. A nőszirom a spárgavirágúak rendjébe tartozik, a nősziromfélék családjának névadója. Közel 300 faj tartozik ebbe a családba. Otthon , a Beregi-Tiszaháton gyermek-és ifjúkoromban a falu patakjainak partját sárga és kékeslila színben  díszítették.A görög eredetű neve is különleges, ÍRISZ, a szivárványszárnyú istennő. aki az égboltot a földdel összekapcsolta, és továbbította az istenek üzeneteit a földi halandóknak, akinek átlátszó szárnyai és színes ruhái voltak, melyek az égi jelenség árnyalatait is adták  - nos, ő ihlette meg a korabeli névadót. Tehát valószínű, hogy a görög szivárvány szóról azért kapta méltóan a nevét a virág, mert rengeteg árnyalatban találkozhatunk velük. A kertünkbe csak néhány változatát ültettem, a kevésbé vízigényes szakállas nősziromjaim sok öröm forrása. A bimbóikat takarékosan bontogatják naponta, egy-egy szálon olykor három-négy csodálatos virág hirdeti a szépségét . A sziklakert egyik tavaszi ékessége is.A virágok pompája csak teljesedik nap mint nap, a Bockereki-erdőből 19 évvel ezelőtt hozott veresgyűrű som-vesszőcske mára széles és magas  bokorrá nőtt. A virágok sokasága szinte eltakarja a leveleket is. A lombja alá bújnak a fürge gyíkok, a lombok között fekete rigók, vadgalambok, zöldikék pihennek, stiglicek (tengelicek) énekelnek. A fekete bőrszerű bogyói nem a legízletesebbek, de a táplálékban szűkös napokon a madarak lecsipegetik. A jellegzetes, bódító  illatot árasztó bodza cserje is most ontja a sárgásfehér ( krém fehér) bogernyős virágzatát. Egy-egy virága olyan, mint valami csipketerítő. A  mutatós, tetszetős bokorból többet  is ültettünk, változatosabbá teszi a kertet. A fekete bogyóit ősszel a madarak korán lecsipegetik.Terebélyes fává erősödött a hosszú évek alatt a kert egyik sarkába ültetett díszfa, amit ezen a vidéken olajfának nevezünk, bár nem az olajfa nemzetségébe tartozik. A kis-ázsiai eredetű fa neve: keskeny levelű ezüstfa, ezüstfűz vagy OLAJFŰZ. Ferde törzsű fa, apró, bódító sárga virágai illatfelhőt "varázsolnak" a többi virággal együtt a portánk fölé.A levelek és a termések ezüstös csillámszőrökkel borítottak. Levelei lándzsásak, felül zöldek, alul ezüstfehérek. A termése tojásdad csontár, ami ehető, lisztes állományú, a termése érés után a fán marad. Télen a "bogyóit" igen kedvelik a madarak, a fekete rigók egyik kedvenc csemegéje, de ha a hó leesik, megjelennek a fenyőrigók is, aztán a nagy csapat órákig, napokig "szemezgeti" a bizonyára finom eleséget. Váratlanul érkeznek, s  miután a bogyókat tisztességesen megritkítják, elvonulnak (hirtelen-váratlanul).                                             Megadatott a városban, ahol lakunk, hogy immár húsz éve kertes házban éljünk . Otthont, igazi "fészket" teremtve a virágok, a cserjék és a fák között élni boldogság . Minden évszaknak megvan a maga gyönyörűsége, de a tavasznak valami különös varázsa van, hónapjai közül a május a szebbnél szebb virágaival, különleges illataival talán a legkedvesebb. A szerelem istennője, Aphrodité a virágok istennője is volt. A kedveskedés egyik legszebb eszköze a virág, üzenete is van számunkra. Amit Petőfi így fogalmazott meg: "Tudod, mi a virág?/ A földnek jósága: / Tudod, mi a jóság? / A lélek virága."//

        Bittner Erzsó                                              2015.05.21.

 

 

                                                                                       AZ ÁRVÁCSKÁK

 

 

           " Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valami öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa."- Wass Albert bölcs gondolatai jutottak eszembe, amikor a forró júliusi napokon a fák lombjai alatt örök álmát alvó családi kedvencünk, Szamikánk nyughelyén az ősszel ültetett árvácskák fogyatkoztak. Amikor a szomszédságukban lévő kövirózsák húsos levelei is eltűntek, rájöttem, hogy a rigócskák csipegetik hűsítőként, C-vitamin forrásként, eleségként a kánikulában. Megbékéltem. Hadd csipegesség! Végül mind a nyolc bokor árvácskát virágostól, levelestől "belakmározták". Nem bosszankodtam, ugyanis a nagy bokor balkáni harangvirág és a krizantém zavartalanul bokrosodott, a petúnia virágai meg nem ízlettek a madaraknak. Az árvácskákat újra pótolom, így még ősszel, majd tavasztól egészen a forró nyár kezdetéig onthatják bársonyos virágaikat.                                                                                                                                                                                   Míg így elmélkedtem, a hant szélén egy terméskő tövében néhány szál vadárvácskát pillantottam meg. Örömömre ezt az apró bokrocskát azóta sem háborgatják. Ez a kedves látvány újra emlékeket hozott elő. Bár vadárvácska nem, de a mezei árvácska annál gyakrabban virágszőnyegként  bontogatta szerény virágait tavasztól őszig a Beregi-Tiszaháton, Vámosatyában, a szülőfalum határában. A Beregi-Tiszahát még ma is titokzatos, varázsos szó számomra, ami legendát, álmot és valóságot idéz egyszerre. Nagy legenda a bibliai Paradicsom-kert, de ha mégis létezett, akkor ott olyan idő járhatott, mint otthon, Beregben: csendesen fényűző, boldog és végtelen. Egy lenyűgöző festői táj tárul elém, amikor Bereg kapuját, Vásárosnaményt elhagyom és a Tisza-hídon átérek. Tiszta időben felsejlenek a Kárpátok előhegyei. Vadregényes birodalom a Beregi-Tiszahát, ritka növények és állatok élőhelye. Az életünkben fontos szerepe van a növényeknek is, különösen, ha egy életen vagy csak évtizedeken át - mint nekem is - olyan környezet adatott, amelyben az erdők, a rétek, a patakok, a vadvirágok, a rovarok, a hüllők, az emlősök sokasága él együtt békességben. Ilyenkor, nyáron, amikor otthon is magasan és forrón delel a nap, az érő gyümölcsök, a nyíló vadvirágok, az aratás, a lekaszált és rendekben száradó széna illata lengi be a levegőt. A réteken ugyan a fűféléké a főszerep, de az aljfüvek és a szálfüvek között a tátika, a kék katáng, a zsálya, a mezei árvácska, az ökörfarkkóró, a margaréta, a pipacs, a szarkaláb (sorolhatnám még) teszik csodálatossá a vidéket. A talajt és a fűféléket pedig benépesítik a hangyák, a tücskök, a katicabogarak, a szöcskék, a szitakötők, a pillangók, a fürge gyíkok. Háborítotlanul élhetnek az erdei-, és a vízisiklók , de a keresztes vipera is talál rejtekhelyet a Bockereki-erdő tölgyeseinek sűrű aljnövényzetében. A virágos rétek, az erdei tisztások mindig is csábítottak barangolásra. Tehettem is, mert biztonságos, megbízható, békés, csendes volt a vidék. A vadvirágok mindegyike külön-külön is egy csoda, egy szépség. Van viszont egy szerény apró kedvencem, amit otthon a vályogvető gödrök közelében, a vetések szélein, az erdősávok tisztásaiban és a szélein, a parlagon hagyott földdarabokon, az utak mentén is megtalálhattam tavasztól őszig. Ez a virág a mezei árvácska.Ezt a kicsiny szépséget a gazdák gyom-, és gyógynövényként egyaránt emlegették. A mezei árvácska az ibolyafélék családjába tartozik. A hosszú kocsányú virág öttagú, az öt sziromlevél közül a legalsón kiszélesedő sárga folt és egy piciny sarkantyú is van. A többi sziromlevél színe a fehértől a sárgáig és a fehértől a kékesig színűek. Csak az vette el a kedvemet a csokorba szedéstől, hogy bármennyire gondoskodtam róla, ha hazavittem, hamar elhervadt. Így leginkább a szépségével csak a mezőn teltem be, a talált helyén volt ugyanis a legcsodálatosabb. Szerettem volna többet tudni az árvácskáról, a forrásokra akadva érdekességeket találtam. Megtudtam, hogy árvácskának csupán néhányat: - a mezei árvácskát, a vadárvácskát ( háromszínű), valamint a törpe árvácskát nevezik ( a számos alfajt összefoglaló) Viola nemzetség tagjai közül. Sok névvariánsa van a magyar nyelvben, de az angol nyelvterületen is száznál több a variációja. Nevezik ezt a kis szerény virágot: császárszakállnak, papszakállnak, császárvirágnak, macskaszemnek, szentháromságfűnek. A kissé élénkebb színű változatát, a vadárvácskát (háromszínű árvácska) az Alföldön ismertem meg évtizedekkel ezelőtt. A réteken, a szántóterületek szélein, de a házak előtti virágágyásokban is virágszőnyegként pompázott. Egy kedves szomszéd nénitől kaptam a földlabdában virító szépségeket. Azóta hol itt, hol ott a portánkon néhány tövecske árvácska megjelenik tavaszonként, és késő őszig hozza az apró színes virágait. A vadárvácskának nevezett háromszínű árvácska hazánkban őshonos egyéves vagy rövid életű évelő, amely a mai modern árvácska hibrid őseként tartható számon. Az öt sziromból az alsó lefelé álló szakállra emlékeztet finom rajzolatával.Sziromlevelei ibolyakékek, sárga és fehér színűek. A magyarság virágai című könyvben érdekes magyarázatát találtam az elnevezésének. Miszerint: az árvácska öt szirma közül a legalsó magános és sárga, minélfogva ez képviseli a mostoha irigységet. Irigyli a két felső szirom szép ibolyaszínét, tehát ezek az árvák. Az irigy mostoha és az árvák között ülnek a mostoha édes lányai, ezek a középső egyszerű színű szirmok. Egy másik forrás pedig a jó erkölcs jelképeként említi a háromszínű árvácskát. Az árvácska a nemesítők egyik legkedvesebb virága, ma már számtalan színárnyalata és színkombinációja van. A nagy árvácskaláz a 19. században kezdődött.                                                                       A kerti árvácska az ibolyafélék családjába és az ibolya nemzetségébe tartozó háromszínű árvácska (vadárvácska) és más ibolyafajok keresztezésével létrehozott kertészeti hibrid növényfaj. Az ibolyafélék családjába tartozó nemesített dísznövény. Hálás virág, ma már az óriási-, a nagy-, a kisvirágútól a futó árvácskáig mindegyik pompássá, változatossá teheti a környezetünket.Ezt az elegáns szépséget a madarak mellett az emberek is kedvelik. A kozmetikai ipar, de a népgyógyászat is sokféleképpen hasznosítja, gyógynövényként forrázatát, teáját fogyasztják. Használják még salátákhoz, torták, sütik díszítéséhez, italokhoz, levesekhez is adható. A - fehér, a sárga, az ibolya -, a három szín élénkké teheti az egyszerűnek tűnő ételeket. Kertjeinkben, parkok virágágyásaiban, csoportosan ültetve mutatós. A temetők sírhantjait is szépen díszíti. Szépsége festőket, költőket, írókat, kézműveseket is megihletett.

Ahogy a kertünk árvácskáit, aztán B. Bodnár Éva festményét vagy a kézműves árvácska-horgolt virág medálját nézegetem, felüdülés tölt el, a bársonyos tapintású virágok belső harmóniát képesek teremteni még a legnehezebb pillanatainkban is. Aprócska szépség, de van hatalma. Ha a virágait meglátom, megpihen, elidőzik a tekintetem rajtuk és peregnek az emlékek, nyugalom tölt el: ...".. dísze ő, éke minden kertnek,..." , mint ahogyan a költőnő fogalmaz találóan.   A nemesített árvácskák gyönyörűek, számomra azonban a szépségük sem írja felül a mezei árvácskák egyszerű kedvességét, mert az otthont, a fiatalságomat idézik ma is.

2016.                              Bittner Erzsó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                 DIA TANÍTÓ NÉNINEK a Beregi Hírek Idővonalán  közzétett üzenetét örömmel olvastam. Van még remény az oktatásban! Emlékeket idéztek  fel a táblára írtak a kezdő pedagógusi életemből. Az írásom mottójául a TANÍTÓ NÉNI szavait választottam:

    Mottó: "A gyererkeket meg kell értenünk, tudnunk kell igazodni az ő tempójukhoz,......"

 

                                                      "CSAK AZT TUDNÁM,  MI AZ A MONDAT!"

         Az élet úgy hozta, a pedagógusi pályámat a szülőfalumban, Vámosatyán kezdhettem el, felsős osztályokban taníthattam. Akkor még türelmesebb, lassúbb tempót diktált az oktatás (volt idő  az  év eleji ismétlésekre). Az új ismereteket pedig követték  a gyakorlási órák, majd a részösszefoglalások, az összefoglalások, és csak ezek után jöttek a tudáspróbák. Nem vitatom, a mainál talán kevesebb ismeretet birtokoltak a gyerekek, de az rendszerezett volt és maradandónak bizonyult.  A hatvanas évek végén  százhatvan körüli tanulója volt az iskolánknak. A kis létszámú osztott osztályokban álom volt a tanítás.

        Egyik alkalommal helyettesítenem kellett az első osztályban. A faluban mindenki mindenkit ismer, ez nagy előnye az itt tanítóknak, főleg ha a pedagógus is - mint én -  helybeli. Különösen kedvesek voltak számomra az első osztályosok , ugyanis a lányom is közöttük tanult. A két fiú barátja  egy kicsit elevenebb, míg a lányom csendesebb, visszafogottabb volt. Gyakran játszottak szeptemberben  délutánonként a szomszédos parókia öreg diófájának árnyékában. ( Az egyik kisfiú édesapja a falu református lelkésze volt.) Itt pihenték ki a délelőtti munka fáradalmait, feltöltődtek a másnapi feladatokra. Már a hetvenes évek elején "divat lett" , hogy a "rossz" magatartásért fekete pont járt. A fiúk vittek is haza néhányat . A bátyám külön utakon járó nevelési elvei szerint rossz gyerek nincs, csak életrevaló, eleven, talán egy kissé vásott is. Az unokahúgát ( a lányomat) is szerette volna egy kicsit elevenebbnek, életrevalóbbnak ( ahogyan ő fogalmazott) látni, így az az ötlete támadt, minden szerzett fekete pont jutalma 5 Ft lesz. A lányomnak bizony nagyon gyéren gyarapodott a tőkéje.

        Visszatérve a helyettesítési órára, amikor beléptem, csend, visszafogottság fogadott. Elérzékenyített a tiszteletük. Szép őszi idő lévén, arra "vetemedtem", kértem a gyerekeket, mondjanak mondatokat az őszről. A lányom a padból majd kiesve szólásra jelentkezett. Felszólításom után illedelmesen felállt, de nem mondott semmit. Biztattam. Ekkor csendesen, kis könnyes szemmel megszólalt: " Csak azt tudnám, mi az a mondat!"

............és én pironkodtam, a szégyenemmel szembesültem ettől a mondattól, tanulnom kell még a pedagógiát! Közéjük ültem, érzelmileg közelebb kerülve hozzájuk, biztonságot, barátságot sugározva számukra. Ettől kezdve a madarakról , a fákról, az erdőről, a virágokról beszélgettünk lassan, ráérősen, az ő tempójukhoz igazodva, mindenkit bevonva. Nyüzsögtek, kommunikáltak, megnyíltak. Röpködtek a mondatok mindenféle szinten. Egy életre leckét kaptam ezen az órán. Micsoda türelemnek, alázatnak, küzdelemnek, érzelmi kötődésnek kell kialakulnia a gyerekek és a tanítóik között az első osztályban! Micsoda együttműködésnek kell megteremtődnie közöttük ahhoz, hogy a betűk megismerésétől az olvasásig, a ceruza fogásától az írásig eljussanak a kicsinyek! A tanítók ismerik azt a titkot is, hogy az érzelmi biztonság megteremtése lesz majd az, ami a gyerekek tudásának alapjául szolgál.

                 Mindig tiszteltem a tanítóimat, a szüleim mellett ők voltak a követendő példák , pedagógusként a kollégáimat is elismertem. A helyettesítési órám óta azonban az első osztályban tanítókra felnézek, ŐK voltak és maradnak számomra az igazi LÁMPÁSOK  a nevelésben és az oktatásban. Csak reménykedem, van és a jövőben is lesz még sok-sok DIA TANÍTÓ NÉNI!

Ebben az épületben tanultak az első osztályosok( hajdanán  Szabó tanító néni és családja, majd Demarcsek Gyula tanár bácsi és családja lakásaként szolgált, itt lakott Tóth Béla tanító bácsi a családjával, aztán az épület udvarra néző  szobájában Gerzsenyi Katica tanárnő a férjével és később Maklári Marika tanárnő). Ma óvoda.A felső tagozatosok iskolája ( úgy hívtuk: az új iskola). Magam is ide jártam ötödikes koromtól a nyolcadikkal bezárólag.

                                                                                                                                                  Bittner Erzsó, 2015.03.11.

 

 

Mottó: Vannak emlékek, amelyek örökre belénk vésődnek. Jólesik néha előhívni " őket".

                                                     A MEGMENEKÜLT ÖTVEN FILLÉREM

                Még ma is mosolyra késztet az emlékeim közül az, amelyik 1958-ban ( ötödik osztályos voltam ekkor) a tanév vége táján, - emlékeim szerint -  a gyermeknaphoz kapcsolódik.  A Bockereki-erdő alatt ünnepelt az egész falu, akkor még Vámosatyának népes lakossága volt, akkor még  az ünnepek varázsa és  a hétköznapok színes világa kovácsolta össze a falu lakóit igazi közösséggé. 

               Ezen az ünnepségen Koncz Sándor igazgató úrtól ( nemes egyszerűséggel a falu Koncz tanító bácsijától) vehettem át a "Kiváló Üttörő" - jelvényt emléklappal együtt. ........és a ráadás ajándékot: két hét üdülés a Nyíregyháza-Sóstó Úttörőtáborában. Büszke voltam a jelvényemre, az utazásra pedig lázas örömmel készülődtem. Az indulás előtti napon Édesanyámmal rendben bepakoltunk a barna bőröndömbe. A patyolatfehér új úttörőingem, amelyiknek a gombját is úttörőjelkép díszítette, kapta a leggondosabb csomagolást. Egyik rokonunk kíséretében  másnap kora reggel  -sötétkék rakott szoknyában, fehér blúzban ( rá feltűztem a jelvényt), úttörőnyakkendőt kötöttem, új cipőben fehér zoknival ( a megjelenés fontosságára adva)  - indulhattunk is a busszal Naményig, onnan pedig a füstös vonattal Nyíregyig. Az állomáson a tábor vezetője néhány kiváló úttörővel ( akik már korábban megérkeztek) várta a naményi vonatot. Bemutatkozásunk után a kisvasúton ( ahogyan akkor neveztük) a nyitott kocsi vitt bennünket a városon át csörögve-csattogva az úttörőtáborba.

  A tábori életet megkedveltem a szigorú napirendjével együtt. Annyi programunk volt, hogy arról is megfeledkeztem, legalább egy képeslapon értesítsem a Szüleimet, rendben megérkeztem, jól érzem magam. Így telt el egy hét. Vasárnap eljöhettek a szülők látogatóba, mindegyikőnk kíváncsian leste a "nagykaput", kihez jöttek a szerettei. Határtalan volt az örömöm, amikor drága jó Édesapámat megpillantottam, a nyakába ugorva üdvözöltem. Az egyik rajvezető tanár néni meg is jegyezte:" Egyke!?", "Nem -válaszolta édesapám -, még négy ekkora apróság van otthon!" A táborban a napok gyorsan teltek, barangoltunk, számháborúztunk az erdőben, játékokat, dalokat tanultunk, az akkor még csak egy szürke betonmedencébe egy vascsövön folyó gyógyvízben meg-megmártóztunk, a város nevezetességeivel ismerkedtünk, gazdag programunk volt tehát. Tele élménnyel azt vettük észre, eltelt a két hét. A hazautazás előtti napon meglepetésünkre visszakaptuk az útiköltséget is. Félretettem a vonatravalót, a többiből meg ajándékokat vásároltam az otthoniaknak, a szeretteimnek. Két ajándékra még mindig emlékszem, a bátyámnak festett, faragott nyelű kisbicskát, az egyik húgom babáinak meg egy nyugágyat vettem. Az ajándékozási örömömön akkor esett csorba, amikor Vásárosnaményba érve rádöbbentem, innen még buszra kellene szállnom, hogy a szülőfalumba hazaérjek. A kis bőr bukszámban csak 50 fillér lapult, ami bizony nagyon kevésnek bizonyult a buszjegyre. Törtem a fejem, hogyan juthatnék haza. Első gondolatom az volt - meglátva az állomás előtt álló kétlovas, fekete fiákert ( még ernyő is volt rajta) -, hazavitetem magam ( az apai nagyapám is volt, hogy ezt tette). Aztán csak elvetettem ezt a gondolatomat, milyen arcot vágtak volna a szüleim, ha az igen drága utazási költségemet ki kellett volna fizetniük.  Ekkor pillantottam meg a megmentőmet, Kázmér Jóska bácsit, aki a stráf-lovaskocsijával az állomás előtt állt. Ha jól emlékszem, kenyeret szállított haza, a falumba. 

                Megmenekült az 50 fillérem is, Józsi bácsival meg végig az úton beszélgettünk, gyorsan telt az idő. Napsütés, gyönyörű vidék, madarak, állatok, szóval újabb élménnyel gazdagodva értem haza végre a szeretteimhez. Ma már nincsen a pénznemek között 50 filléres, de ha a régiek között megpillantom, újra előjön ez az emlék, pedig nem is hívom.Ilyen mozdony vitte a kis nyitott kocsikat. A fürdő 1958-ban még ennél is "szürkébb volt". Bíztunk a csodás vizében!Már az unokáimat is elvittem erre a gyönyörű helyre, a Sóstóra.

A történetet az unokáimnak is ajánlom: Bármilyen gond, netán baj éri őket, ne essenek pánikba, keressék az utat a megoldáshoz, jusson eszükbe, hogyan menekült meg a nagyi kis bőr bukszájában az 50 fillér!

                                                                                                                       Bittner Erzsó, 2015.03.15.

                                                               

 

                                                                                                                                                                 

 

                                                                                     

 

                                                                                             AZ ALKOTÁS ÖRÖME

 

                       Sokat meditáltam, hogyan közelítsem meg ezt a témát. Ilyenkor, tavasszal elgondolkodom azon, a művészetek "tanítómestere"  leginkább a természet. Ha  nem sietnénk, rohannánk mindig, hanem meg-megállnánk egy kis ideig, vagy lassítanánk a tempónkon  vagy nem csak néznénk, hanem látnánk is a kikelet szépségét, varázslatát, talán tartalmasabb, örömökkel teljesebb életet élhetnénk, csodákat láthatnánk nap mint nap. Egy apró magocskából hogyan lesz gyönyörű virág, egy-egy hagymácska hogyan fejlődik hóvirággá, jácinttá, nárcisszá, tulipánná, gyöngyvirággá. Hogyan bontják ki a fák a rügyeiket ezernyi virágszirmokká, különböző formájú levelekké. A természet tehát még mindig tudja azt, amit mi, emberek lassan feledünk, hogy szépet alkotni öröm, hiszen a természet csodálatos.                                                                     Kezdhettem volna azzal is ezt az írásomat, ha a rohanó világunkban csak egy-egy pillanatra ámulnánk rá a tavaszra, pihentetnénk a tekintetünket a látványon, ezernyi mintakincs motívuma elevenedne meg a képzeletünkben. A díszítőművészet elemeit, formáit csak úgy, ajándékba kaptuk, kapjuk a természettől. Bizonyára a népművészek is innen meríthették a kézimunkákban is megjelent motívumokat. Beszédesek a motívumok: csillagos, tulipános, liliomos, cserleveles, gránátalmás, makkos, vízfolyásos, pávaszemes, ......sorolhatnám még.                                                                                       És elérkeztem a témámhoz, a kézimunkákhoz, a hímzéshez, ami öröm és egyben az alkotás öröme is számomra. A magunk készítette daraboknak pedig az értéke, az igazi öröme abban rejlik, hogy valami szépet hoztunk létre. S máris otthon, Beregben, Vámosatyában lehetek újra, amint előhívom ezeket az emlékeket. A Beregi-Tiszaháton hagyománya elsősorban a keresztszemes hímzésnek van. Már kislány korunkban kaptunk darabka (akkor még) házi szövésű kendervásznat és hímzőfonalat ( pamutot, ahogyan mi neveztük). Édesanyánk türelmes, szorgalmas tanítgatása által sajátítottuk el az öltéseket. Kezdetben csak a legegyszerűbb motívumokkal próbálkoztunk (kétszálas keresztszemekkel, ami bizony nagyon aprócska volt), néha bontogattuk a drága hímzőfonalat, mert a keresztszemes kézimunka visszájának (fonákjának) is mutatósnak kellett lennie ( szigorú " mesterünk" volt). Precíz munkát kívánt és kíván a hímzés, a munka szót használom, mert igen aktív munka a kézimunkázás, ugyanakkor pihentető is. Csendben, nyugalomban dolgozhattunk, elmerülhettünk ilyenkor a gonolatainkban, meditálhattunk, kikapcsolódhattunk. Ha sikeresen kivarrtunk egy-egy motívumot, gyönyörködhettünk benne, ilyenkor a dicséret sem maradt el. Szépen, fokozatosan nehezebb mintákat öltögettünk, egyre nagyobb örömmel. Az elkészült remekeket azután megtarthattuk vagy elajándékozhattuk.                   A kereszteszemes hímzés fellelhető a világ minden táján. A beregiek kék, piros, fekete hímzőfonalakat használnak elsősorban, de a színgazdagság is megtalálható. A motívumok is bővültek a szomszéd, illetve a távolabbi népek népművészetének mintáival  is.  Nos, nem a kersztszemes kézimunkák történeti leírását céloztam meg az írásommal.  Csupán azért "fogtam tollat", hogy közzétegyem, Bereg igen  gazdag ezekben az egyedi alkotásokban, és legyenek büszkék a beregi emberek, mert ízléses, gyönyörű, a hagyományokat is megőrizve, bőséges kincset birtokolnak.                  A kézimunkákkal díszíthetjük, egyedivé varázsolhatjuk az otthonunkat. Ezt teszem én is, őrzöm, megbecsülöm 40 év után is ( ennyi idő telt el, hogy eljöttem Beregből, Vámosatyából) a magam varrta vagy a szeretteimtől ajándékba kapott díszpárnákat, terítőket, futókat. Az alföldi otthonunkba csempészve ezzel is a szülőföldünket, Bereget. Igen, megbecsülöm, óvom, vigyázok "rájuk", mert kényes portéka a kézimunka, csak finoman lehet bánni vele. Minden darabnak története van. Maradandóak, egyediek, értékesek a keresztszemes kézimunkák, egyben alkotások is.  Ne hagyjuk, hogy elvesszenek ezek a kincsek! Őrizzük meg a jövőnek is!

                              2015. 05. 03.               Bittner Erzsó

 

                                                                                          2015.április 11.               Bittner Erzsó 

 

 

 

 

                                         Emlékezés az erdélyi kopónkra, avagy ÜRES MÁR A KERTI PAD

            A tavasz : színpompás, illatos, gyönyörű. Az árnyékot adó virágos gömbkőris alatt pihentünk egy kellemes tavaszi délutánon Pandúrral, az erdélyi kopónkkal (már csak kettesben).  Nézelődtünk, a madarak csiviteltek, a szirmot bontó virágok illatoztak, a nyarat igéző melegben jólesett a hűsölés. Egyszer csak a kopócskám elszundított, mit sem törődött azzal, hogy a virágszirmok rendületlenül  hullottak a fekete bundájára.        Én csak ültem, merengtem, hallgattam Panci békés, egyenletes szuszogását. Tekintetem a virágos kőris alatt megállt egy pillanatra, s valami melegség öntötte el az arcomat. Akkor eszméltem rá, amikor a szám széléhez görögtek a sós ízek, sírok, Szamikámért sírok. Hiszen ilyen tájban - az elmúlt évben - gyakran hűsöltünk a sűrű lombok árnyékában vagy a kerti padjukon a pálma alatt. Ősszel elbúcsúztunk Szami kedvenc pálmájától ( elajándékoztuk), ez év februárjában pedig Dicső Szamócánk hagyott itt bennünket.Megszokásból, beidegződésből reggelente a kerti padjukat a szokott helyre rakom még mindig, gyakran üresen marad mindkettő, legfeljebb én pihenek az egyiken délutánonként. Pandúr inkább a fűben - előttem - heverészik. Csak néztem a kopócskámat, és emlékek jöttek elő hívatlanul is. A " kis pörgős ördögünk" már az első találkozásunkon megragadott bennünket -   a "szerényke",  amilyennek  mi láttuk, valamint " félrehúzódó és hisztis", ahogyan a tenyésztője jellemezte -,  mert  pillanatok alatt aktív kopócskává vált. Macskákat pillantott meg,  rögvest leparancsolta őket a portáról. Csak akkor nyugodott meg és jött hozzánk, amikor a cicák a kerítésen túl voltak. Ügyességével, talpraesettségével, simulékonyságával lebilincselt bennünket, "szerelem lett" az első találkozástól. A csöndesebb, nyugisabb tesójával együtt hazahoztuk őket. Itthon az öreg foxival hamar megbarátkoztak, Szamival különösen kedvelték egymást. A kutyusok rövid életűek, ez a fájdalmas valóság mindig is foglalkoztatott, ha arról volt szó, hogy kutyust hozzunk az otthonunkba. Felemelő viszont az, a rövid életük alatt annyi szeretetet kaptunk és kapunk tőlük, amennyiből meríthetünk egy emberi életen át. Szami boldog nyolc évet élt velünk családtagként, " egyedüli példány" volt, mint  minden erdélyi kopó, az egyénisége adta a különlegességét. Mindig a közelünkben szeretett lenni, mellénk telepedett, ha üres széket talált, rögtön felpattant rá.....nem számított, ha csak a fele kopócska  fért el rajta, összegömbölyödött és máris jól érezte magát. Hogy kényelmesebben pihenhessen, kapta a kerti padot. Minden évszakban imádta, nyáron jókat szundított , ősszel és tavasszal sütkérezett rajta, télen pedig még meleg takaró is került rá. Figyelte a ház körüli mozgásokat, a madarakat, pillanatok töredéke alatt lepattant róla, ha akció volt. Felkészületlenül ért bennünket a halála. HIÁNYZIK!.......................                                                                                                                                                                              .....és még mindig csendes a környék, a macskák békésen vonulnak a kert végében a szomszéd telkeken át. Szami egész éven át "életet ugatott" a környékbe. Már hónapok múltak el nélküle -  bár csak fizikai értelemben - ,mert benne látom minden falevélben, virágban, bokorban , fában és bennünk, a szívünkben él örökre. A fürge gyíkok háborítatlanul sütkérezhetnek a sziklakertben, a madarak is nagyobb biztonságban vannak a korábbinál, még csak kisebb "balesetek" sem érik a virágokat, nem hallom a "farkasüvöltéseket", elmaradtak a szomszéd kutyusokkal a kerítés melletti futóversenyek.  Ha hazaérkezünk valahonnan, nem hoz már nekünk "zsákmányt" senki, Szamika ugyanis a megérkezésünk örömét azzal fejezte ki, felkapott egy plédet, egy játékot,futott  felénk farkcsóválva, kedveskedett  az ajándékával, a dicséretünket várva.                                                                                                                               Igaz, lassan-lassan Pandúr "éledezik" , de magányos annak ellenére, hogy nem hagyjuk magára, mellette vagyunk. Nem olyan hevesen, mint Szami, de ő is "hazaugatja" már a tekergő macskákat, a csengő hangja is megszólalt , hívja a barátait a kert végében, egy kis "beszélgetés" után viszont megy a saját kis útján. Hiányzik a tesó, a "BANDAVEZÉR", ahogyan a férjem emlegeti. Bár már önállóan is elindul a körútjára, de meg-megáll, visszanéz, várja a megerősítésünket, a biztatásunkat. Most látjuk igazán, valóban Szami jelentette számára a mozgást, a kezdeményezést, a kalandokat, a turpisságokat a " minden lében kanál" természetével. Mozgósított, kezdeményezett, pillanatok töredéke alatt felmérte a helyzeteket, vágott az esze.  Temperamentumos, pörgős, csupa tűz , elevenség volt élete utólsó napjáig. Pandúr megfontoltabb, nyugodtabb, erős idegrendszerű, jóságos kopócska, egy kicsit lustika,  ennek ellenére csak szeretni lehet. Ő magában gyászolja a tesót, a csendessége még mindig gyakori. Néha csak leül az udvar, a kert közepébe és néz-néz, várja, egyszer csak előtoppan a DRÁGA. Nem tudom, eljut-e valaha is a "tudatáig", hogy a kedvencünk elment örökre.Még mindig az autó mozgása a legfájdalmasabb emlék számára. Ha a férjem az autóval elmegy, csak járkál, nyugtatgatnom kell, aztán leül a teraszon a matracára és hüppög, mint a magára hagyott kisgyerek. Ha az autó megérkezik, sír, nyüszög, ugatgat, csak akkor nyugszik meg, amikor már belülről is megszemlélte azt. Autóval vittük-hoztuk a tesót a betegsége idején, de az utolsó utazást kivéve, mindig minden rendben ment, előkerült a KEDVENC. Ezt a hiányt szertnénk pótolni Pandúrnak, aki egy kicsit veszített az önállóságából, erősebben kötődik hozzánk a korábbinál. Jön velünk, kedveli a kényeztetéseket, lassan talán gyógyul a mély gyászából. Fel-felvillanó emlékképek idézik Dicső Szamócát, ha dörög az ég, ha "beindul a helikopterbázis", ha szokatlan zajt hallunk, Szami nyafogása, a bennünket való követelése sejlik elő, ugyanis ő nem kedvelte ezeket a hangokat, zajokat. Ilyenkor mellette kellett lennünk, akkor megnyugodott. Helyette csend, Pandúr csak felfigyel rá, de nem nyafog, csak szemlélődik, hallgatózik.                                                                                                                                      Hat hónap telt el  bennalvással, mert hiába elment a TESÓ, a bátyuska továbbra is igényelte az éjszakai ügyeletünket, felváltva őriztük az álmát a férjemmel,........ múlt idő már! Megtört a nagy felügyelet, Szent György-nap éjszakája előtt, a kora esti benti szunya után kikívánkozott, az udvaron és a kertben bóklászott, végül a teraszon telepedett le a matracán. Kapott plédet, takarót és végigaludta kinn az éjszakát.......persze, ki-kinéztünk rá. Azóta nem igényli, hogy vele legyünk éjjel.  Viszont minden hajnalban ébreszt bennünket, kopog a bejárati ajtón, majd amikor a kilincs mozgatására sem jelenünk meg, akkor finoman vakkantgat, itt a reggelizés ideje, ébredés, GAZDIKÁIM! Aztán a simizés és a nagy kerti bóklászás következik. Társául szegődöm, és minden bokrot-fát megszemlélünk a hajnali harmatban.                               Eltöprengek azon, mennyire érző lélek egy kutyus, micsoda finom, érzékeny lelkivilága van. Mennyire erős a kötődése a társához, a gazdikhoz. De jó lenne tudni azt a titkát, titkot, amiből mi, emberek is tanulhatnánk! Május, a gyönyörű, a virágos! Azonban ezen a májuson a  boldogságunkon most egy kis csorba esett, a tengernyi bánatunk nem akar elmúlni.....  Az egyik KEDVENCÜNK, DICSŐ SZAMÓCA elment, de velünk marad az emléke örökké. A kert volt a mindene, a bokrok, a fák, a virágok. Egy tavaly májusi fényképével búcsúzom el TŐLE, imádott a lombos, virágos veresgyűrű-som bokorban kutatgatni, a madarak kedvenc helye is ez volt. Csak reménykedünk, Délceg Pandúr, a tesó még sokáig aranyozza be az éveinket!

                                                                                                      2015. május 6.                Bittner Erzsó

 

 

 

 

                                                              ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ HELYETT

 

                      Ötven év telt el azóta, hogy a "Ballag már a vén diák......, valamint az Elmegyek, elmegyek,...nótákat" zengtük mi is (1965-ben),  az akkori "Rákóczisok" Vásárosnaményban. A ballagás az érettségi előtt álló diákok ünnepsége, a szó a latin valentas( búcsúzó) szóból származik, ami igen találó kifejezés. A ballagással ugyanis egy korszak zárul le az életünkben, a gyermekkor végét, egy új élet, a felnőtté válás kezdetét is jelenti. Ilyenkor búcsúzunk a boldog négy évtől, és nem az elmúlt évtizedek szépítik meg az emlékeimet, valóban boldog diákévek voltak. A ballagás után az írásbeli és a szóbeli érettségi vizsgákon  "mérettettünk meg".                                                                                                                                                      Az írásbeli után fellélegezve gyakran töltöttük tanulás helyett a napok egy részét - különösen napsütötte időben - a Tisza-partján. A bátrabbak, a fiúk megmártóztak a folyó kellemesen hűs vizében, mi, lányok inkább a homokos parton sütkéreztünk, vagy érdeklődve néztük, hogyan változtatja meg a zavaros vizű Szamos a Tisza kristálytiszta vizét, amikor beleömlik az "anyafolyóba". Ha csak kevéske időnk maradt a kikapcsolódásra, a sulihoz közeli Kraszna-folyó töltésén ücsörögtünk vagy mezei virágot szedtünk, néha a folyó hídja alatt a köveken ülve álmodoztunk. Még az első osztályban 41-en voltunk, negyedikre csak 26-an maradtunk, ennyien is érettségiztünk. Megfogadtuk, legalább ötévenként találkozunk. Ebből aztán három valósult meg. Az élet az ország valamennyi tájára szórt szét bennünket. A Tisza-parti városban eltöltött diákéveket azonban a maradandó emlékeim között őrzöm. Ebben az évben lenne a fél évszázados találkozónk, kimondani, leírni is sok, helyette csak a régi képeket nézegetem, az emlékek sora elevenedik meg. Boldogan emlékezem.                                                                                                                                                                                              Az 1961/62-es tanévet a vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Állami Általános Gimnáziumának - az akkor már működő - szakközépiskolai osztályok egyikében kezdtem el. Ez a nyolc tantermes épület a Rákóczi úton állt, az osztálytermünk az alagsorban volt. Az osztályfőnökünk Kádár József tanár úr lett.     Ebben az épületben laktak a kollégista fiúk is, a lányokat - ha jól emlékszem - a Tomcsányi-kastélyban helyezték el. Az alagsorban kalandozhattunk a régmúlt emlékei között, ugyanis Csiszár Árpád , gergelyiugornyai lelkész úr egy egész múzeumra való összegyűjtött értékes régiségei is itt kaptak helyet. Majd az udvar egyik "sarkában" építettek egy két tantermes, lapos tetejű épületet, ahol az új osztálytermünk lett, ami különösen télen nem bizonyult kellemes helyiségnek, ilyenkor gyakran nagykabátban tanultunk. Ekkor már Báthory György tanár úr volt az osztályfőnökünk.  Mivel szakközépiskolai osztályba jártunk, a szellemi munka mellett a "munkás napjainkon" és a nyári gyakorlatokon is helyt kellett állnunk. Ősszel viszont az egész iskola (tanárok, diákok) mezőgazdasági munkában vettünk részt, ami általában almaszedés vagy kukoricatörés  volt.Szép őszi időben imádtuk ezeket a napokat. Az őszi munkákhoz és a nyári gyakorlatokhoz kötődnek a romantikus emlékeim. A nyári gyakorlatok estéinek a varázsa, a nótázgatások, a szalonnasütések, a kirándulások, az országjárások, a meghitt beszélgetések, az első szerelem boldog érzése, mind-mind szép és maradandó emlék számomra.                                                  Bejáró tanulóként sokunknak hajnalban kellett  a zsúfolt buszon utaznunk, hogy időben érkezzünk a suliba. Néhány évig nem voltak diákjáratok, és a kollégimba 25 km-es körzetből nem vették fel a tanulókat. Különösen a téli fagyos reggelek voltak kellemetlenek azért is - hiába érkeztünk meg korán -, mert az iskola kapuit csak 7-kor nyitották ki. Ezután órakezdésig még tanulhattunk felügyelet mellett. Az igazgatónk Joó Károly tanár úr - aki szigorú, következetes, precíz, csendes, igen nyugodt természetű ember - volt. A harmadik osztály félévében  a Kossuth úton felépült új gimibe költöztünk, ekkor már a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola nevet viselte az intézmény. Az épület tágas, világos, tornateremmel, ebédlővel, nagy udvarral már-már kényeztetett bennünket. Igaz, a testnevelő, Homoki Ottó tanár úr a szép őszi és tavaszi napokon ragaszkodott a Kraszna-parti sportpályán tartandó testnevelési órákhoz. Ilyenkor a gimiből katonás rendben, menetelve, énekszóval vonultunk a városon át a pályáig. A negyedik osztályban  Szűcs László tanár úr volt az osztályfőnökünk. Tanáraink szigorúak, következetesek, diákcentrikusak voltak. A tanárainkkal együtt az idősebb diákokat is tiszteltük, jó hangulatú intézmény volt a szigorúsága ellenére.  Az iskolai megjelenésünket is követelmények írták elő. A fiúk általában hosszú nadrágot és zakót , a lányok karton vagy szatén anyagú sötétkék vagy fekete köpenyt fehér gallérral  viseltek a hétköznapokon. Az intézményen kívül kötelezően hordanunk kellett a sötétkék színű Bocskai-sapkát, amire az intézményünk jelvénye is felkerült.  A bejáró lányok - így magam is -, hogy a patyolatfehér gallérunk ne gyűrődjön a hajnali úton, az atlaszunkban vagy egy nagyobb alakú füzetben "utaztak" a suliig, ott aztán felgomboltuk a vasalt gallért a köpenyünkre. A "magasabb osztálybeli" lányok már finomabb anyagból, szaténselyemből varrt köpenyt vehettek fel mutatós csipkegallérral. Az ünnepélyeken a lányoknak matrózblúzban, sötétkék vagy fekete szoknyában, a fiúknak sötét nadrágban, fehér ingben, esetleg zakóban volt kötelező a megjelenés.                                                                                                                               Nézegetem a megkopott, elhalványult képeket, az arcokról a vidámság, a csupa élet, a sugárzó fiatalság árad. Aztán eszembe jut, ahogy teltek, telnek az évek, egyre kisebbre zsugorodott, zsugorodik a hajdanán volt nagy létszámú osztályunk. A drága tanáraink közül is sokan elmentek már. Még a 2009-es, a legutóbbi osztálytalálkozónkon örömmel  köszönthettük Kádár József és Szilágyi Klára tanárainkat. Azóta már az akkor viszontlátott kedves osztálytársaim közül is elmentek néhányan. Fogyunk tehát, ez az élet rendje, mondják a bölcsek, de nagyon fájó ezzel a "renddel" szembesülnünk. A találkozó helyett maradt egy telefonhívás, egy e-mail-es megkeresés, de ezek is egyre ritkábban.    Az elmaradt fél évszázados érettségi találkozó helyett most gondolatban egy főhajtással emlékezem azokra a tanáraimra, osztálytársaimra, akik már nincsenek közöttünk. Feledhetetlen marad számomra a 2009-es, az utolsó érettségi találkozónkon megtapasztalt őszinte viszontlátás öröme, aminek a jó hangulatát,szépségét, gazdagságát őrzöm, míg élek.                                                            

                                 2015.május 10.                Bittner Erzsó

 

 

 

 

                                                                       

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

                                                                     AZ ÉVSZAKOK VARÁZSA A BEREGI-TISZAHÁTON

                                                                                              ( A boldog élet titkai)

 

 

                                " Ezen a földön születtem én, / ahol a fák, a virágok nőnek! / Hol az élet, mint lenge fény, / esélyt ad minden felnövőnek."  A költő szavainak reményével egy kis otthoni, beregi időutazást már régen tervezek, sokat mesélek a Dunántúlon élő unokáimnak a gyermekkorunkról, amit szívesen hallgatnak. Ők ugyan nem unatkoznak soha, szokták mondogatni, mégis rácsodálkoznak, milyen kalandos gyermekkora lehetett a nagyiéknak. Először arra gondoltam, a téllel kezdem a visszaemlékezésemet, de azt az ősszel együtt hagyom egy kicsit későbbre. A tavasz és a nyár élményei talán most élénkebben élnek bennem. Varázslatos táj még ma is a Beregi-Tiszahát, csak hiányolom - ha hazafelé tartok - a ménest, a gulyát, a nyájat, bár már az utóbbi időben itt-ott legalább békésen legelésző juhnyájat újra látok. Aki kevés időt is tölt  Beregben, megtapasztalja, mennyi szépséget, mennyi értéket rejt még ma is e táj. Vendégszerető, dolgos emberek lakják most is az itteni falvakat. Ritkán, de hazajárok Vámosatyába, a szülőfalumba, ahonnan több évtizede, hogy eljöttem, mégis otthon érzem magam, ha a szeretteimmel, a falubeliekkel lehetek.                                                                                   A kissé kapkodó világunkban szeretettel gondolok vissza a tartalmas gyermekkorunkra. Valami nagy-nagy biztonságban éltünk. Bizonyosan akkor is akadtak gondok, de valahogyan a gyerekekhez nem jutottak el, élhettük, tervezhettük felszabadultan a tavaszi kirándulásainkat, a nyári programjainkat. Nem az idő szépíti meg, de több mint fél évszázaddal ezelőtt még az évszakok között is tisztességes választóvonalak voltak: a tavasz, tavasz, a nyár ,nyár volt. Február végén a Beregi-Tiszaháton már engedett a tél a keménységéből. Lassan csordogált az eresz, egyre hosszabban sütött a nap, mi, gyerekek, ilyenkor az ébredő természet felé vettük az utunkat. Először a Nemeseké( ligeterdő) volt a célpont, ott nyílott ugyanis a hóvirág, a tavasz hírnöke, aztán a ligeti, de lehet, pontosabban erdélyi csillagvirág is. Nem kis örömünkre néha még szarvasagancsokat is találtunk. Az iskolai kirándulások is szaporodtak, a Bockereki-erdő ébredését is megcsodáltuk minden tavasszal. Amikor már pirosra fújta a tavaszi szellő vagy a szél az arcunkat, az erdő közelében lévő juhakol szélvédett, napsütötte oldalán melegedtünk, néha még fényképek is megörökítették a jó hangulatot. Az igen szigorú, nagy felkészültségű, következetes tanár, ugyanakkor a gyermeki lélek igazi ismerője volt  Koncz tanító néni( Évike néni), akivel mindannyian szerettünk volna közös fényképet. (Hogy az olvasók is tisztában legyenek azzal, miért írok tanító megnevezést a tanárainknak is, az egyszerűség kedvéért a mi iskolánkban minden pedagógust hajdanán tanító néninek vagy tanító bácsinak szólítottunk.  A pedagógusok a felnőtteket is segítették, ha elakadtak az ügyes-bajos hivatali dolgaikban. A falu lakossága remek közösségben élt, a tudásnak mindenki nagy tisztelője volt, a gyermekeiket biztos kezekben tudó szülőkkel együtt a falu apraja-nagyja is felnézett a nevelőkre.)

.A tavasz az erdei és a patakok melletti virágcsodák ideje volt. Ahogy teltek a hetek, egyre kedvesebb és színesebb virág csalogatott bennünket a szabadba. Márciusban már az árokpartokon, a kertekben, a patakpartján fellelhető fehér és kék ibolyák, az erdőben az egészen halványkék , a várromnál pedig a sötétlilás árnyalatú virágaik árasztották illatukat. A tavaszi tőzikéből ( mi kacsabirinek neveztük), később a gyöngyvirágból, majd a patakok szélén nyíló nősziromfélékből szedtünk csokrokat. Az erdőben is virágszőnyeg fogadott bennünket. Madárfészkeket , rókalyukakat lestünk, patakokban mászkáltunk, a tavasz tehát az igazi barangolások ideje volt. Persze, a tanulásról sem feledkezhettünk meg, és falusi gyerek lévén a ház körüli munkákba is be kellett kapcsolódnunk.  Amikor az iskola udvarán a "vendégmarasztaló beregi agyagos sár" megszikkadt, előkerültek a tanítási órák szünetében az ugrálókötelek, igazi kender alapanyagból készültek, erősek voltak. A rövidebbekkel egyedül, míg a hosszabb kötelekkel csoportosan ugráltunk. Ez a lányoknak volt igazán hatékony mozgásformájuk. A fiúk gomboztak vagy bigéztek, az utóbb említett játékot az igazgató bácsi( Koncz Sándor, igazgató úr) tanította meg a fiúknak, ez is csoportos mozgásos, ügyességi játék volt. Fegyelmezettséget igényelt, nem is történt baleset az emlékeim szerint. Mosolyt csal még most is az arcomra a gombozással kapcsolatban az időközönkénti ( a tanáraink általi)"gombellenőrzés" a fiúknál. Már felnőttek lettünk, amikor megtudtuk, ez a szülők kérése volt, mert a fiúk "kisujjasáról"  (férfi kiskabát, ezt viselték akkoriban a fiúk iskolában) gyakran hiányoztak a gombok. Menőnek számított az a fiú, akinek minél több és szebb gombja volt. Kedveltük az énekszóval kísért körjátékokat is, a nagy területű udvaron az óraközi szünetekben békésen játszhattunk. Nem is volt fegyelmezetlenség a tanítási órákon. Szigorú, nagy tudású, felkészült és igen jóságos tanáraink voltak, akik tiszteletre méltó példaképeinkké is váltak. Gyorsan teltek az órák, tizenkettő és egy óra tájban már indulhattunk is haza rendezett sorokban, otthon már várt a finom ebéd. Nem emlékszem éhező gyerekre a falunkban, éltek szegényebb és tehetősebb emberek is otthon, akik igen szorgalmas, dolgos, törekvő emberekként maradtak  meg az emlékeimben.                                                                                                                          A május langyos, de frissítő záporai után a falu apraja-nagyja kosarakkal a Bockereki-erdő felé vette az útját, ekkor volt a "nagy" gombaszedések időszaka. A kivágott tölgyfák megmaradt törzsén hatalmas bokrokkal kínálgatta magát a "bokrosgomba", ahogyan mi neveztük. A gyerekeknek csak ezt a gombát engedték a szülők szedni, sokféle ehető gomba termett a beregi erdőkben, a legelőkön, de azért mutatós mérges gombák is akadtak bőven. A felnőttek között sokan ismerték a gombákat, Édesanyám is nagy szakértője volt, nem is történt gombamérgezés egy esetben sem. A finom étek nemcsak a májusi étrendet tette változatosabbá, szárították is a gombát, hogy a téli napokon is az asztalra kerülhessen.                                                                                                                                                                                                   Május vége felé izgatottan vártuk már a tanév végét. Az utolsó iskolai napokon úgynevezett "vizsganapok" voltak. Ma is megfejthetetlen számomra, hogyan futotta az időnkből és az erőnkből akkoriban, ugyanis ezeken a napokon már hajnalban a határban gyűjtöttük a szebbnél szebb mezei virágokat( búzavirág, szarkaláb, margaréta, pipacs, konkoly, vadrózsa). Miért is? Mert a vizsganapokon az iskola termeit díszbe kellett öltöztetnünk, a legszebb virágok a tanári asztalra kerültek, de a padjaink is ragyogtak a sok mezei virágtól. Nyolc órára pedig nekünk is ünneplőben kellett megjelennünk. Ünnepélyes és izgalmas, reménnyel és várakozással teli napok voltak ezek. Senki nem háborgott, tettük a dolgunkat, a kötelességünket. A tanév végén évente busszal a tanáraink országjárásra is elvittek bennünket. A legkedvesebb emlékeim  Lillafüredhez, Misloc-Tapolcához, az Aggteleki-cseppkőbarlanghoz fűződnek.  A tanévzárót "tornabemutatók" tették színesebbé. Az alsótagozatos "kis akrobaták" által bemutatott gyakorlatok  nagy sikert arattak. Büszke is volt Kocsis Piroska tanító néni  és Demarcsek tanító bácsi a tanítványaira. A bizonyítvány-osztás után ránk tört a nyár minden szabadságával. Igaz, a "Micsurin-kertek" (gyakorlókertek) kitalálásával minden tanulónak volt tennivalója a kertben. Ha jól emlékszem, a nyári szünetben egy-egy hétig látta el minden diák a kert adta feladatokat, örömmel dolgoztunk a veteményesben. A nyári napokon jólesett egy kis fürdőzés is, korábban, amikor még létezett a Lucskaszeg (tanya), a tanya után ha az első fahidat elhagytuk ( emlékeim szerint), balra a Bockereki-erdő szélén lévő  "Szilva-strand "volt a kedvencünk, a kissé sárgás, langyos, de tiszta vizében hűtöttük magunkat, nem zavart bennünket az sem, hogy a békák hada és a siklók is a "strand" lakói voltak. Később (a falunk és Barabás között folydogáló) Kanális vize lett a fürdőzőhelyünk, de a patakok bármelyikében megmártózhattunk, nem kellett félnünk, hogy fertőzést kapunk. Otthon azért egy kis tisztasági fürdés nem ártott a fateknőben (mosóteknő) vagy a horganyzott lemez fürdőkádban. Kis csapatokba verődve gyakran jártuk az erdőket, a réteket, a várromot. A nyár falun a kaszálások, a szénagyűjtés ideje is volt, akadt nekem ilyenkor elég bajom a kerülőkkel ( ma mezőőrnek nevezik talán), a kaszálókon voltak ugyanis a legszebb mezei virágok. Ez eddig természetes is, a gondot az én virággyűjtő szenvedélyem okozta. ( Egészen kisgyermek lehettem, amikor már lelkesen gyűjtöttem a virágokat, a ház körül a pillangóvirágok a szivárvány minden színében nyíltak, csábítottak is, szedjek belőlük, de a méhecskék is szerették, így gyakran megcsíptek. Persze sírva szaladtam segítségért, csak annyit mondtam: "CSÍPI", így ragadt rám a "Csipi" becenév. Ma is kedvenc virágom ez a kecses szépség. ) Folytatva az előző gondolatomat, nem tett jót a fűféléknek, hogy kaszálás előtt összejárkálta az emberfia. Gyakran futottam tehát hazáig az ölnyi virággal, majd otthon, a Lucskaszegben , az apai nagyapám birtokán a lovak vályúját raktam tele a vadvirágokkal......, ami megint nem számított bölcs cselekedetnek, mert a lovak igen tiszta állatok, így az itatójuknak is ragyognia kellett. Talán kilenc-tízéves koromig örülhettem a határtalan boldog szabadságnak, amit ez a tanya nyújtott számomra, 1957-58 után nyoma sem maradt ennek a településnek, csak az emlékekben. A falunk szélétől a MACSKA-' nak nevezett földúton a több kilométert a tanyáig sokszor gyalog is megtettük. (Még gimnazista koromban is el lehetett jutni a Bockereki-erdőn át a "Marci bácsi" tanyájáig, onnan már Gergelyiugornya csak egy röpke távolság volt, a patakokat átszelő fahidak még biztonságosak voltak. Gyönyörű út volt!) Amikor már nagyobbacskák lettünk, a nyár igazi varázsa a szabadban való alvás lett. Kunyhót építhettünk a szomszéd cimborákkal, komfortosabbá is tehettük, kaptunk a szülőktől plédet, sőt párnahuzatot is, amit szalmával tömtünk meg. Ezek az éjszakák voltak a bátorság próbái. A tavasszal bőségesre duzzadt patakokban nyárra is maradt bőven víz, a falunkat hatalmas patak szelte ketté, de több patak és tó is volt a faluban és környezetében. Az egyik bővebb vizű patakban egy csónak is árválkodott, a csónakázási tudományunkat is kipróbálhattuk. A patakokban csík, harcsa, csuka is előfordult, a bátrabbak bizony ( általában a fiúk) tapogatóval szerezték a zsákmányt, egy-egy kilyukadt fenekű vesszőből font tyúkültető kas(kosár) is megfelelt a célnak. Én a halat nem szerettem, de a kaland vonzott. Tudtuk azt is, kinek a kertjében van cseresznye, nyári alma, aztán korán érő szilva, körte. Néha megszabadítottunk néhány ágat a terhétől. (Hajdanán a Lucskaszegben , a "Drótkert" gyümölcseit kóstolgattuk nagy titokban.) Közben azért otthon is kaptunk feladatokat: a házőrzőink edényébe, a baromfiudvar itatóiba is friss vizet kellett öntenünk. A kiskacsáknak, a kislibáknak csalánt kellett szednünk. A gyerekek feladata volt a porta és a ház előtti utcaszakasz takarítása is, amit szombatonként kellett elvégeznünk. És végre jött egy kis különleges szórakozás, a "VÁNDORMOZI", kezdetben kéthetente érkeztek a faluba  Beregdarócról a "mozisok", ritkán azért előfordult, hogy mi, gyerekek nem nézhettünk filmet , mert "korhatáros" volt. Ilyenkor maradt a rádió hallgatása, amit én különösen kedveltem. Gyerekkoromban csak néhány családnak volt rádiója a faluban, a nagyapám már a Lucskaszegben is rendelkezett vele. "Miska bácsi levelesládájának" rendszeres levelezője voltam, de az esti mesét, a rádiójátékokat is kedveltem. Édesanyám és az apai nagyapám is  szerettek olvasni, talán tőlük örököltem az olvasási szenvedélyemet. A nyári szünetben a forró napokon a lakás hűvösében vagy egy fa árnyékában a többi gyerekkel együtt olvastunk , ötödikes korunkban (magyarosan) Verne Gyula regényeit "faltuk". Aztán volt nekünk mikszátos, jókais időszakunk is, Fekete István, a természet minden titkát ismerő író regényei is a kedvenceink közé tartozott  ( Csí, Kele, Lutra, Bogáncs, Tüskevár,........... felnőttként a Ballagó idő lett a kedvencem). Természetesen a kötelező olvasmányokat is elolvastuk szeptemberre. Augusztus vége felé be kellett segítenünk a (bab-)paszulyszedésbe, a fejtésébe, a lekvárfőzést megelőző szilvaszedésbe, ahol bizony minden kézre szükség volt. ( Ezek a munkák már belenyúltak szeptemberbe.) Azért bánatunk is akadt a nyár vége felé, a legkedvesebb patakjainkba kerültek az áztatandó kenderkévék, bizony ilyenkor az egész falut kenderillat járta át. A patakokban való "játszadozásnak" ezzel vége szakadt. Majd a kévék az udvarokon száradtak, és várták a feldolgozásukat.Nem voltunk egy pillanatra sem játékötletekben, kalandokban  szűkölködők, ki a kedvenc macskáját, kutyusát, ki a babáit dédelgethette.  Nem emlékszem unatkozó napjainkra, talán a gyerekkorunk szókészletében nem is volt ilyen szó.                                               Aratás idején a négy fiatornyos fatorony kilátójában ügyeltek, szemlélték a mezőt az asszonyok, nem lobban-e fel valahol láng a nagy forróságban. Ha tüzet észleltek, a harangokat kellett "megverni", így mindenki tudta, azonnal segítség kell. Az emlékeim között nem is találok tűzesetet, az idősebbek elbeszéléséből csupán. Nekünk, gyerekeknek néha megengedték, hogy szétnézzünk a magasból. Akkor még fürgén tettük meg a sok-sok felvezető lépcsőt. Gyönyörű természet vette körül a falut, nagyon tiszta időben a hegyeket is láttuk. Később, aratás után bámészkodhattunk a cséplőgépek körül is, hogyan lesz a kévékbe kötött  búzakalászokból az izzasztó munka végén a kenyérnek való tiszta búza. Vihettünk ebédet a felnőtteknek a mezőre.  Barangolhattunk egész nyáron. Már a nyár elején, de egész nyáron át érett az erdei szamóca. Míg az erdőben apróbb szemű szamócákat találtunk,  addig a kaszálókon - ahol újra meggyűlt a bajunk a kerülővel -, az árokpartokon, a fasorok aljában, a bokrok tövében akár meggyszem nagyságú "komócsát"(ahogyan mi neveztük Beregben)  ízlelgethettünk. Eszegettük is, majd a legszebbeket a szárával együtt csokrokba szedtük, amit fűszállal kötöttünk össze, így haza is vittünk az ízletes gyümölcsből.  Aztán újabb kalandok csábítottak bennünket, augusztusban a mély árkokban, az erdő szélén, a várromnál a hamvas szeder érett, amit szintén nagyon  szerettünk. Kis kannákba gyűjtögettük, mire tele lett az edényünk, mi is jóllaktunk a különleges finomsággal.                                             Városi rokon gyerekek is töltöttek néhány gondtalan, kalandokkal teli hetet a falunkban, a falusi gyerekek viszont megismerhették a városi életet, már akinek volt rokona városban, így én Debrecennel ismerkedhettem, ott lakott ugyanis a keresztapám. Kalandokkal, élményekkel gazdagodtunk, fizikumunkban megerősödtünk, barátságokat kötöttünk, valami új ismeretet mindig elsajátítottunk az iskolai nyári szünetben. A festői környezetünkre mindig vigyáztunk, ha nem is tudatosan, de tudtuk, ezért az erdők, a ligetek, a rétek tárt karokkal fogadnak bennünket. A boldogság titkait nem kellett keresnünk, ott volt minden virágban, minden bokorban, fában, a patakban és a mi lelkünkben, szívünkben is. Mire elröpült az augusztus, a gyülekező fecskék emlékeztettek, itt az új tanév! Amit már vártunk is lelkesen. A természet titkait fürkészhettük, a természettel együtt élhettünk boldogan, mint ahogyan Fekete István fogalmazott: " Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt,.......s közben-megtaláltam a Hazámat." 

 

2015.06.12.                                                                 Bittner Erzsó

                                                                  FELÉBREDT CSIPKERÓZSIKA-ÁLMÁBÓL  A VÁMOSATYAI BÜDY...

                         EGY PORLADOZÓ, MEGSÁRGULT LEVÉLTÖREDÉK   " SOSE HIDD AZT, HOGY A HÁBORÚ - bármilyen szükséges vagy indokolt is az, - NEM BŰN."                     ...

                                 VARÁZSLATOS VILÁGUNK     "A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."                     A...

         ÜNNEPSÉG           Felemelő, megható és csodálatos Jubileumi Diplomaátadó Ünnepség volt 2022.09.10-én Gödöllőn, a Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetemen.  Az egyetem AULÁJÁBAN a " Mag apoteózisa" monumentális bronz - Amerigo Tot...

                                                                 ZÜMIKE DOLGOZNI TANUL            ...

                                                                GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK        Most, amikor közel húsz éve...

                                                                                AZ ŐSZIRÓZSA  ...

     A "Ki korán kel, aranyat lel." - közmondást hasznos, bölcs megállapításnak vallom. Kertes házban élvén szeretek ébredés után bóklászni a kis birodalmunkon. Így gyakran ott vagyok a csodánál, amikor megszületik a fény, amikor az első napsugarak megjelennek az ég alján, s egyszer...

                                                                                    ...