MESTERSÉGEK A FALUNKBAN HAJDANÁN

2016.04.22 19:57

" Aki kézzel dolgozik, az a kézműves, aki kézzel és ésszel, az a mester, aki kézzel, ésszel és szívvel, az a művész!"

..........Aquinói Szent Tamás bölcsességét olvasva gondoltam arra, összegyűjtöm és közzé is teszem, mennyire gazdag volt mesterségekben a szülőfalum, Vámosatya. Forrásként az emlékeimben megőrzötteket használom fel. Az írásomhoz évtizedeket kellett "visszaforgatnom", így ha valami kimaradt az emlékeim közül, azt ne szándékosságnak vegye az olvasó, hanem a több mint négy évtizednek, ami azóta telt el, hogy eljöttem otthonról. Köszönettel veszem a kiegészítő gondolatokat az írásomhoz. Reménykedem, a vámosatyai fiatalok között vannak, akik még az otthon élő idős emberek történeteinek, emlékeinek összegyűjtéséhez kedvet kapnak. Hirdetve, méltán lehetnek büszkék arra, hogy Vámosatyában élnek.

Amikor Bereg kapuját elhagyom és a Kraszna-, valamint a Tisza-hídján átérek, két út közül választhatok, hogy hazaérjek. Én a kacskaringós, kissé gyengébb minőségű utat, a Tisza töltése mellettit választom a jó minőségű 41-es út ( a Tákos felé vezető) helyett. Emlékek törnek elő, filmszerűen peregnek előttem a legelésző juhnyájak, a gulyák, a ménesek emlékképei. A jelenben most kevesebb állat fogad, mint régen, itt-ott még láthatók a magányos tölgyfák alatt vagy a fasorok árnyékában a delelő jószágok. A magányos tölgyfák azt is hirdetik, régen itt hatalmas erdőségek voltak. Örömmel nyugtázom a töltés elhagyása utáni látványt, a fiatal tölgyeseket, amelyek nem is oly régóta teszik még pompásabbá a vidéket. A táj csendes, az utat alig zavarja forgalom, a pihenő gémeskutak, a gyönyörű táj, a messzeségben a Kárpátok előhegyei teszik még sietősebbé a hazafelé vezető utamat. Aztán a "Keresztet" elhagyva a volt Újtanya előtt álló, talán egy százévesnél is több tölgyfa megerősít abban, rögvest itt a falum.Éles kanyarok, majd a hajdani "Rostás-tanyá"-t elhagyva megpillantom a Bockereki-erdőt, a valamikori kirándulásaink egyik legemlékezetesebb rengetegét. Ahogy közeledek a falumba, jobbra a lucskaszegi "lejáró", a hajdani "Macska út" megpillantása idéz emlékeket. Szívesen elidőznék itt, de most más a célom.Kevéske megtett út után balra már csak egy lapos dombocska emlékeztet, ezen a halyen egykoron egy házikó állt, abban pedig Milák Józsi bácsi élt népes családjával. A falu szélén, közel a házukhoz a vályogvető gödrök, zsombékos, természetes vízállású területek hirdették, itt kemény munka folyt hónapokon át, Milák Józsi bácsi és a fiai vályogot vetettek. Volt aki az agyagos, törekes sárt készítette, aztán aki a talicskába, majd a formákba(feneketlen fadoboz) rakta a vályognakvalót. A formákból száradás után óvatosan kiütögették a vályogot és szellősen csomókba rakták, azután várták a megrendelőket. Matild néni, a ház asszonya pedig naponta felkötötte a hátára a batyuját és elindult a faluba. Vitte az eladásra szánt portékáját. Míg a vályogvetés májustól szeptemberig, addig a vesszőkosarak fonása a késő őszi és a téli hónapokban adott munkát számukra. Ezek a termékek általában "cserekereskedelemmel" találtak gazdára. Matild néni főleg élelmet kért fizetségül, hogy aztán otthon a dolgos, népes családjának legyen mit a kis lábaskában adnia. Józsi bácsi pihentetőül gyakran a hegedűjét is szólásra bírta. A vályogvetés és a kosárfonás kézművesei voltak ők. Tudták, hol találnak füzeseket a környéken. A rövid megvastagodott fűz-törzsek minden évben seprűszerűen kihajtott háncsolatlan zöldvesszőiből készítettek: tyúkültető, libaültető, zöldséges, terményes, aztán fáskosarakat, a gyümölcsök aszalásához pedig ovális alakúakat. Néha a vöröses színű veresgyűrű-som vesszőivel cifrázták is a kosarakat. A faluban minden család kedvelte ezeket a termékeket, mivel a vesszők a kiszáradásuk után pehelykönnyűek lettek. A különböző formájú és nagyságú kosarakat szinte egész évben használtuk. A falunkban a házak kő alapjára (a köveket a barabási Tipet-hegy biztosította) vályogból rakták a falakat. Épültek még vályogból melléképületek, istállók, kemencék, aszalók, füstölők, tyúkólak, katlanok( lekvárfőzések idején). A vályogházak gondozásához a rendszeres tapasztás és a meszelés is hozzátartozott. A legtöbb helyen a házak helyiségeiben döngölt agyagpadló volt, amit - ritkábban - tapasztottak, - gyakrabban - mázoltak. A sártapaszt (agyag, pelyva) a férfiak készítették, itt is besegített néha a Milák család valamelyik férfi tagja. A mázolás az asszonyok vagy a már nagyobbacska lányok feladata volt. A mázoláshoz készített sárba az agyag és a pelyva mellett lótrágyát is raktak. A megszáradt mázolt agyagpadlót takarítás, söprés előtt locsolták. A locsoláshoz szükséges alkalmatosság általában egy kilyuggatott aljú konzervdoboz volt, ezzel cifrázták a locsolási mintákat. A locsolásnak köszönhetően a döngölt agyagpadló takarítása igen kevés szálló porral járt. A házakat kívül-belül tisztaság és takaros rend uralta. Míg a lakásokban cirokseprűvel, addig az udvarokon, az istállókban, a házak előtt vesszőseprűvel takarítottak. A vesszőseprűk készítéséhez sokan értettek a falunkban. Anyagot adott hozzá az erdő, a bozótosok, általában a veresgyűrű-somból készült, a seprű nyele pedig keményebb fából.

Élt a falunkban a hántolt, főzött fűzvessző feldolgozásának mestere is, Zám Pista bácsi, aki már-már művésze is lett ennek a munkának, Pista bácsi szakképzett, tanult kosárfonó volt. Az apró dísztárgyaktól a használati (karos-, gyümölcs-, ruhás-, utazó kosár) tárgyakon túl igen mutatós bútordarabokat: foteleket, asztalokat, könyvespolcokat, lámpaernyőket is készített, de a vizes, a boros korsókat is befonta hántolt vesszővel. A fehér vessző titkát is ismerte a mester, amiből aztán kézimunka finomságú fedeles dobozokat és más tárgyakat is font.

Adott munkát a vizeinkben élő gyékény is. Augusztus végén jött el a gyékényvágás ideje, majd szárították és télen dolgozták fel. Az igazi mestere ennek a munkának a Tóháton a kicsiny kunyhójában élő Erzsi néni volt, aki télen dolgozta fel a gyékényt. Készített szakajtó kosarat, lábtörlőt, méhkast, tojástartót, de a babáinknak még bölcsőket is font. Erzsi néni a kukorica csuhéjából is árut teremtett, kenyér- és evőeszköz-tárolókat font. Általában a disznóvágások idején értékesítette a termékeit, ekkorra már a tóban befagyott a víz, a jégen át rövidebb volt az út a faluig. Bizony, kis törékeny, aprócska, de nagyon megbízható öreganyó volt, mindenki szívesen fogadta, a portékája hamar el is kelt.

Egy nagyon kedves, barátságos, kis szikár erős emberre, Mózsi bácsira, a kovácsmesterre is szeretettel gondolok vissza, akinek a műhelyébe a kövesútról pillanthattunk be. Már messziről hallottuk az acélból készült kovácsüllő csengő hangját, amikor a kézi kalapáccsal munkadarabot készített rajta. A tűz, az izzó vörös szén, a fújtató látványa mindig kíváncsivá tett bennünket, de Mózsi bácsi óvott minket a tűz közelségétől. Varázslatos látványt nyújtott, ahogyan a feltüzesített vasak engedelmeskedtek a keze munkájának. Kéziszerszámokat, de a nyársak, szénavágók, szénahúzók is itt készültek, valamint a lovak patkolása( vasalása) is ebben a műhelyben történt. A hordókra az abroncsok, a szekerek kerekeire a feltüzesített ráfok is itt kerültek fel. A közelében lakott és dolgozott a kerékgyártó, Cséke bácsi. Halk szavú, csendes, nagyon aranyos bácsiként maradt meg az emlékezetemben. A szekerek, a kocsik, a szánok fa alkatrészeit készítette nagy hozzáértéssel, de az igavonók jármait és a mezőgazdasági munkákhoz szükséges fa munkaeszközöket is " gyártotta", sőt a véka készítésének a fogásait is jól ismerte. Igazi kis ezermester volt. A falu erdejei adtak bőven anyagot a famunkákhoz. Messze földön híres ácsokat is nevelt a falu, a Deák családban többen is mesterei voltak ennek a kézműves munkának. Kútágast, kútostort, hombárt, továbbá készítettek még dörzsölőt, szövőszéket, guzsalyt, orsót, rokkát, az állatok etetéséhez, itatásához vályút, jászolt, szerszámnyelet. Házak faanyagának elkészítését és az elemek helyszínre szállítását is vállalták. A XVII-XVIII.századi virágzó faépítészetre emlékeztet - a ma is nagy büszkeségünk- az egykori helyi mesterek(ácsok) által faragott és épített 26 és fél méter magas, négy fiatornyos erdélyi stílusú, csak fából készült (szeg nélkül) harangtorony. Az ácstechnikával készített gerendavázas építmény gerendái óriási méretű fákról tanúskodnak. A helyi, a Bockereki-erdőből valók a fák, ahonnan (valószínű) már kifaragott állapotban szállították a jelenlegi helyükre. A karcsú harangtorony századok elteltével is az eredeti helyén áll. A torony a harang elhelyezése mellett megfigyelőhelyül is szolgált. Majdnem a harang elhelyezésének magasságáig a torony belsejében falépcsők vezetnek, ahol az alátámasztott, körbefutó galériáról csodálatos a kilátás. Emlékeim szerint aratások idején a falu asszonyai (beosztás szerint) őrködtek, onnan figyelték a mezőt, tüzet észlelve pedig a harang félreverésével jelezték a bajt. Az éppen ügyelő Édesanyánkat ilyenkor meglátogathattuk, így mi is gyönyörködhettünk a környékre nyíló panorámában. Az asztalosműhelyekből is remekművek kerültek ki, Beregi Sanyi bácsi, később Bakos Laci is mesterei voltak a szakmájuknak. Laci különösen ügyesen munkálta meg a fa felületét, gyakran fenyőt használt a bútorok készítésére. A kézműves technika mestere volt ő, a polírozálás, a pácolás után a faanyagból szép erezetű, fényes bútorok lettek. Remek intarziás munkadarabok is dicsérték a munkáját. Édesapám a szűcsmesterséget kiegészítő tevékenységként végezte, ebben a munkában Édesanyám is társa volt, hiszen a rátétes himzések az ő keze által kerültek a ködmönökre. Talán nem volt a faluban olyan család, ahová Édesapám keze munkája nem került volna. Irhából készült bekecs, kucsma, muff, kesztyű( egy-és ötujjas), gallérokat a kabátokra, a kézelőkre prémszegélyt, de subát, sőt bundát is készített, elsősorban a család számára. Dolgozott bárány-, birka-, borjú-, vadbőrből egyaránt. Az állatok bőrének a lenyúzásától, a cserzéstől a szőrmekészítésig, festésig, vagyis a készbőrig minden munkát egyedül végzett. Nagyon igényes volt arra, hogy a bőrök puhák( lágyak), formálhatók, varrhatók legyenek. Nemes prémekből is dolgozott, mint a róka és a pézsma. Ekkor még dúvadnak számított a róka, ami a téli vadászatokon sűrűn terítékre került. A tavaszi áradások idején pedig a pézsmapocok jelent meg gyakorta a patakjainkban. Édesapám pedig ügyes vadász volt. Sok munkadarabját kézzel öltögette, dísztűző varrással az ötujjas kesztyűket. Pontosan, precízen dolgozott. Kézi öltései mértani pontosságúak voltak. A bőrvarró gépet csak nagyobb bőrdarabok összevarrásakor használta. Az összeállító varrásokat erősítette a bőrök közé fogott bőrcsíkkal vagy a varrás irhával való letakarását alkalmazta. Csinos darabok kerültek ki a keze alól. Csak három háznyi volt a távolság a szigorú tekintetű suszter, Pécsi Pali bácsi, a falu cipészmestere és a mi házunk között. Nagy tudású, komoly, precíz szakembere volt a mesterségének. A műhelye a házukban lévő egyik helyiségében volt, aminek az utcára nyíló ajtajáig néhány falépcsőn lehetett feljutni. A műhelyében a polcokon és az asztalon mindig rendet tartott, mindennek megvolt a helye. Gyermekkoromban azt gondoltam: "Mennyi-mennyi kincse van a cipészmesterünknek!" A polcokon felcímkézve sorakoztak a már megjavított lábbelik, alul pedig a javításra várók. Mi minden volt az alacsony munkaasztalán! Kis fém- vagy fadobozokban a szögek (fém, fa), a különböző színű erős cérnák, festékek, ecsetek, érdekes alakú szerszámok: cipészkalapács, reszelők, szeghúzók, lyukasztók, kések, fonalak, ár, kaptafa, sámfák, spiccvasak, bőrragasztók, finom bőrdarabok, varrógép, varrótűk, és amit igazán érdekesnek tartottam, suszter üllője is volt Pali bácsinak. Sokáig úgy tudtam, csak a kovácsnak van üllője. Akadt munkája bőven a mesternek, akkoriban még a cipők felsőrésze és a talpuk is bőrből készültek. Koptak a bőrtalpak, amikor új cipőt kaptunk, az első utunk Pali bácsihoz vezetett, hogy a cipők sarkaira és az orrészekre spiccvasat üssön fel. Ha a cipők és a csizmák bőre elvékonyodott vagy kiszakadt a sok viseléstől, a mesterünk azt is megoldotta csinos kis foltokkal, alig észrevehető öltésekkel. Ha aztán a bőrtalp végleg elkopott, megvékonyodott, azt is újjávarázsolta. Jó néhány varrónő is dolgozott a falunkban, közülük néhányan mesterei voltak a szakmának. Édesanyám (-aki fiatalon, még Kassán, a szülővárosában sajátította el az angol kisasszonyok iskolájában a szabás, a varrás fogásait, de a szűcsmester anyai nagyapámtól is lesett el fogásokat) varrta számunkra a precíz, csinos rakott szoknyákat, fodros, farkasfogas ruhákat, blúzokat, amik igen kedvünkre valók voltak. Később, amikor idősebbek lettünk, Édesanyánk sok elfoglaltsága miatt azonban választanunk kellett a faluban munkálkodó varrónők közül, lett is nekünk két kedvenc varró nénink, Solymos Gizike és Ködöböczné Irénke néni. Akkoriban még természetes(rozsszálas) alapanyagú méterárúk voltak: gyapjúszövetek, jó minőségű kangár szövetek, flokon, pamut, ballon, lenvászon, zsorzsett(gyapjú), szaténselyem, brokát, frottir, kasmír, de a Csehszlovákiában élő nagymamánktól, nagynéniktől kapott bársony, csipke, taft, muszlin anyagokból is remek ruhadarabok készültek számunkra. Gizi néni fiatal volt, így közvetlenül, bizalommal fordultunk hozzá. Irénke néni csendes, finom lelkű, halk szavú (édesanyánk korabeli) néni volt. Bölcsessége, tapasztalatai alapján azt is megbeszélhettük vele, melyik fazon lesz előnyös számunkra, és ahhoz milyen anyagot vásároljunk. Olyan remek angol szabású kosztümök, ruhák kerültek ki a kezük alól, hogy a fővárosi ruhaszalonokban is megirígyelhették volna. Amiért viszont Édesanyánknak még ma is hálásak lehetünk, az az, hogy a lányai(négyen) megtanulhattuk a varrás fortélyait az öreg, de szuper Singer varrógépjén. Már kislány korunkban kaptunk egy kis anyagmaradékot, amiből aztán a babáinknak készíthettünk ruhákat vagy magunknak egyszerűbb szabású blúzokat, kötényeket. Orvosa nem, de volt Vámosatyának bábája, Kerle néni, aki bizony igen lelkiismeretesen és nagy szaktudással segítette a kisdedeket a világra, majd hasznos tanácsokkal is ellátta a kismamákat. Akkoriban még otthon szültek az édesanyák. Az első hetekben naponta látogatta azokat a családokat, ahol kisbaba volt. Népi gyógyászat is volt a falunkban. Rémlik még, hogy volt néhány, úgynevezett "nadályos" idősebb néni is, akik értettek a fejfájós, valamint a köszvényes emberek nadályokkal való gyógyításához, a "vérszívók", a piócák a patakjainkban éltek. Állatorvosa sem volt a falunak, a pásztor Nagyapám és Édesapám is a juhok sántaságát eredménnyel gyógyították, de ha nehezen ellett a tehén vagy felfúvódott valamelyik jószág, akkor is sietett a bajbajutottakon segíteni Édesapám. Volt, hogy éjjel zörgettek az ablakunkon segítségért a GAZDÁK, akiket sohasem utasított el Édesapám. Az állatok ivartalanítását(miskárolást) is hozzáértéssel végezték. A mező, a határ is biztonságban volt, a kerülő(mezőőr) - Székely Gyula bácsi évtizedekig - tartott fegyelmet a gondosan megművelt földeken( réteken, kaszálókon, kaszásokon, gabonaföldeken, erdőkben, gyümölcsösökben). A három falu( Vámosatya, Barabás és Gelénes) rendjére egyetlen rendőr, Czomba Józsi bácsi vigyázott, akit a falu apraja-nagyja tiszteletben tartott. Amikor megérkezett a Danuviájával, a falu közepén leparkolt, szétnézett, beszélgetett az emberekkel, aztán indult a további útjára. A falunkban nem igazán kellett intézkednie. Tarkították a falu életét bálok, közös ünnepek, esküvők. A nagyobb esküvőkön a lakodalmi étkek elkészítését, a tapasztalt, nagy szaktudású szakácsok ( Gazdagné Ilonka néni és Baksáné Irma néni) irányították, elismert szakácsok voltak. Volt, hogy a "talpalávalókat" is a helyi zenészek szolgáltatták. Rendbontásra nem emlékszem, békés emberek éltek a falunkban. Volt a falunak csordása ( Imre Sándor bácsi), kondása ( Zám János) is, szóval a munka megtalált egykoron minden embert a közösségben. Már kora reggel, tavasztól-őszig (április 24., Szent György napja, az állatok legelőre hajtásának első napja , míg szeptember 29., Szent Mihály napja, a legelőre hajtás utolsó napja) a csordás tülkölve ( a tülök ökörszarvból készült), a karikásostorát csattogtatva jött, összehajtotta a már az udvarokról kiengedett teheneket. Majd a csürhehajtást a kanászkürt ( a magyar szürke szarvasmarha szarvából készült) megszólalása jelezte. A ház gazdaasszonyának feladata volt, hogy időben kiengedjék az állatokat az utcára. A csordás és a kondás korán hajtották ki a falu legelőire a jószágokat, majd estére hazaterelték őket. Megfejthetetlen maradt számomra, hogyan találták meg a tehenek és a disznók éppen azt a nyitott kaput, ahová estére hazataláltak. A falunk határának legelőin juhnyájak is legelésztek. Jó kapcsolat, barátság volt a juhászok között, akiknek kisebb és nagyobb juhállományuk volt. Szerednyei Béla bácsi, Szabó Józsi bácsi is nagyobb nyájjal rendelkezett, emlékeim szerint az apai Nagyapámnak volt a legtöbb létszámú nyája. Igazi mesterségbeli tudással bírt a Nagyapám, tekintélyes ember volt. Édesapám rövidebb ideig, míg Imre öccse évtizedekig folytatta a juhász mesterséget. Az állatok gyógyítása, a vezérjuhok kiválasztása, a legeltetés, a fejés rendje, az elletés, a kisbárányok gondozása, a tenyészkosok kiválasztása, a tej feldolgozása, a kiváló gomolya, a zsendice készítése, a juhok nyírása ( ebben a munkában Édesapám a kedves cimborájára, Kiss Károly bácsira mindig nagy szakértelemmel számíthatott), a lenyúzott bőr készbőrig való kidolgozásának birtokában is voltak. Kiváló juhászkutyákat is nevelt a Nagyapám, és gyönyörű lovai is voltak. A brindza készítésének a titkát is ismerték. A már lyukacsossá szárított( érett) sajtot sóval összegyúrtak, amit fabödönbe préselve, légmentesen lezárva érlelték és tárolták. Így a téli reggeleken is ízletes körözöttet (kissé csípős és erős) , vagy ebédre kiváló brindzás sztrapacskát készíthettek a család nő tagjai. Iskola is működött a falunkban, nagy tekitélye volt az iskola igazgatójának, tanárainak. Az idősebbek méltó tisztelettel emlegették a Don-kanyarból vissza nem térő nagy tudású, szigorú, tekintélyes Szabó Ferenc igazgató urat. Ugyanilyen tisztelete, megbecsülése volt a feleségének, Boriska tanító néninek, majd Koncz Sándor igazgató úrnak és a feleségének, Évike tanár néninek, valamint Demarcsek Gyula tanár bácsinak. A pedagógia művészei, a gyermeki lélek ismeretének igazi mesterei voltak ŐK. Ma nem működik iskola a falunkban. A református lelkészeinkre : Gaál Miklós, Batta Zoltán és Gacsályi Károly tiszteletes úrékra is nagy tisztelettel gondolok, akik lelki gondozói, de a mindennapi életünk eseményeinek ismerői, segítői is voltak. Emlékezetes maradt számomra az a szép példa, ahogyan Batta tiszteleteséknél családtagként szolgált Galambos Erzsike, aki a falu fiataljait fogta össze, programokkal próbálta irányítani, az értékeket megbecsülővé nevelni a családdal összefogva a lányokat-fiúkat. Az egész falu szerette és tisztelte Erzsikét. Római katolikus vallású csak néhány család élt a faluban, templomunk nem, de egy imaterem volt, amit mi kápolnának neveztünk. A patak fölötti dombon egy magas alapokra épített tornácos ház egyik helyisége szolgált a miséknek. Mici néni gondozta a helyiséget, de ő készítette elő a miséket is. Egy igen szigorú, de jóságos atya maradt meg az emlékezetemben, Pál Pál atya, aki Tiszaszalkáról járt át misét celebrálni. Gacsályi Károly tiszteletes úr tragikus halála óta nem él lelkész a falunkban. Működött tűzoltóság, aztán mini "Szikvíz-üzem", ami a szódavizet szolgáltatta. Szinte minden családnak volt egy-két szódásüvege, amit cserélni lehetett. Főleg hétvégén volt forgalom az "üzemben", a vasárnapi ebéd után és délután mi, gyerekek gyümölcsszörpös szódavízzel olthattuk a szomjunkat, a felnőtt férfiak pedig egy kis fröccsel hűsíthették magukat. A forró nyári napokra is gondoltak akkor, amikor az egyik iskola telkének a hátsó kertjében ástak egy mély, széles és hosszú jégvermet, abban tárolták a tavainkból - a nagy mínuszok idején - kitermelt jeget, amit emlékeim szerint vastag szalmatakaró borított. Mennyi-mennyi mesterségbeli tudás, tapasztalat halmozódott fel ebben a kicsiny faluban! Amikor a falum mesterségeit összegeztem a gondolataimban, az is eszembe jutott, nem szabad kihagynom a nagymamáink, édesanyáink napi kemény és fáradalmas, odaadó, kitartó, szorgalmas, a házimunka szakszerű elvégzésének, a sokrétű tudásuknak a leírását. Ők a harmonikus otthon megteremtői, a család összetartói. A gyermekek nevelése, gondoskodásuk az idős szülőkről, a főzés-mosás-takarítás, lehetne sorolnom még. A mezei munkában is helyt álló asszonyok panasz nélkül végezték a munkájukat, ezek a tevékenységek is arról győztek meg, hogy a Jó Isten micsoda kreativítással áldotta meg Őket, hogy a rájuk rótt tengernyi feladatot példaszerűen oldhassák meg. Az egyik legnemesebb munkát végzők a ház asszonyai voltak, büszkék is lehettünk és lehetünk RÁJUK. Az udvarokon lévő kemence használatának egyik legfontosabb "feladata" a kenyérsütés volt. Szombatonként délelőtt finom kenyérillat lengte be az egész falu levegőjét, az egy hétre való kenyér sült a megfelelően befűtött kemencékben. A házak asszonyai már hajnalban elkezdték az igazán nehéz munkát, a kenyértészta dagasztását. Mondogatták is az idősebbek: "Akkor jó a tészta, ha izzad a padlás!", vagyis még a tapasztaltabb, az erősebb háziasszonyokat is megizzasztotta a kenyérsütés első, legfontosabb lépése, a dagasztás. Majd a kelesztés után a vászonkendővel( szakajtóruha, amit csak erre a célra használtak) kibélelt szakajtó kosarakban még újra pihent a tészta, hogy aztán a kellően bemelegített kemencében ( a kemence fűtése is asszonyi feladat volt) ropogós héjúra süljön a friss házi kenyér. Mi is, gyerekek vártuk a madárka alakú kis cipócskáinkat, amit kedveskedésül sütöttek számunkra édesanyáink. A mondás úgy tartja, a nő az otthonteremtő, a férfi a gazdaember, az erő a családban. A gazdák télen a disznóvágások idején nagy szakértelemmel dolgozták fel a már levágásra "érett" hízókat . Az apák a bölléreskedés tudományát a fiaiknak adták tovább, a hízók feldolgozásának értéke, komolysága abban rejlett, hogy az ekkor elkészült finomságok, élelmek hónapokon át a sütések-főzések jelentős alapanyagát biztosították. A hízó levágása, a perzselése, a mosása, tisztítása, a szakszerű felbontása, a darabolása, a sózás, a sózott húsok forgatása, a füstölés,...mindehhez férfierőre volt szükség. Volt azért bőven a ház asszonyainak is tennivalója ilyenkor. Fontos volt, hogy a sokféle finomságból a füstölt sonka és a kolbász a húsvéti ünnepekre is ízletes étek maradjon, hogy a füstölt szalonna a nyári szalonnasütések idejére is élvezhető legyen, hogy a kisült zsír az új disznóvágásig finom maradjon (hol, hogyan miben tárolják?)....., ezekhez bizony nagy szakértelem kellett. Minden évszaknak voltak jellegzetes munkái. A téli estéken a már nem viselhető( elhasznált, megkopott) ruhaneműkből rongycsíkokat vágtak az asszonyok, a lányok. Mi, a kisebb lánykák is besegíthettünk azzal, hogy a rongycsíkokat varrással illesztettük össze. A hosszú csíkokat gombolyagokba tekertük, amikből aztán falvédőket, lócatakarókat, házföldszőnyeget, lópokrócot szőttek. A szövéshez kenderfonalat használtak, amit megelőzött a kender termesztése, feldolgozása, majd a fonalak fonása. Vásznakat is szőttek a mindennapi használatra: kendők, lepedők, zsákok, de díszpárnák alapanyagául is szolgált a már kilúgozott, a patakjainkban fehérre súlykolt vászon. A téli hosszú estéken hímezték a lányok és az asszonyok a terítőket, futókat, díszpárnákat, a még ma is híres "BEREGI KERESZTSZEMESEKET". Néha kötésre és horgolásra is futotta az idejükből. Édesanyánk a gyárilag mosott, tiszta gyapjúból font fonalat, majd kesztyűket, zoknikat, sálakat kötött belőle számunkra. Édesapánkat pedig néha meglepte egy-egy norvég mintás mellénnyel. Beosztás, takarékosság, törekvés jellemezte a családokat. Az idejükkel, az erejükkel is tudtak gazdálkodni. Nagy becsülete volt a munkának. Szép emlékeim maradtak otthonról, jólesik felidéznem azokat. Olvastam valahol, hogy a munkásság az élet sója, egyik eszköze az emberré levésnek. Már gyermekkorunkban belénk oltották, hogy a munkának öröme, szépsége, teremtő ereje van. Megtapasztaltam már a családunkban, hogy amikor a késő éjszakába nyúló estéken varrtak, fontak, szőttek, vagyis alkottak, örömmel, szeretettel, megelégedéssel végezték azt. A szülőfalumban, Vámosatyában élő emberek is követendő példák maradtak számomra, akik a munkát, a tudást is nagyra tartották, elismerték az értékeket. Útravalóul kaptuk, hogy az örömmel végzett munkának van eredménye, továbbá azt is, hogy abból kell kihoznunk a tökéleteset, amink van.! Őrizzük, vigyázzuk tehát a munka szépségét, lelkét, örömét! Jó lenne újra felfedeznünk a mesteremberek által készített tárgyak szépségét! Nincsen már a falunak kovácsa, kerékgyártója, cipészmester, kosárfonója, vályogvetője, szűcsmestere, gyékényfonója, bábája, messze földön híres ácsa, lelkésze, iskola igazgatója. Nincsen már szükség "szikvíz-üzemre", jégveremre. Nem szól a csordás, a kondás tülökje, kanászkürtje, nem hallatszik a juhászok furulyájának, klarinétjának, tárogatójának a hangja. Nem készül igazi gomolya és a kissé csípős, erős brindza. Ritkán, talán csak nosztalgiából vagy falunapokon sütnek kemencében kenyeret. Nem jelzi a tanítás kezdetét csengőszó, de van egy - a világra nyitott, aktív, aranyos kis óvodás csoport és a kreatív, lelkes óvónénik - akik bizakodást adnak a jövőre, és a delet is még harangszó köszönti a szülőfalumban. Az évek mennek, változik a világ, de továbbra is élhető - a korábbinál kisebb létszámú -, a kedves, jó szándékú, törekvő emberekkel a takaros, rendezett kis falu Vámosatya, a szülőfalum. Ahol érték a múlt, virágos, gondozott, méltó emlékhelyek emlékeztetnek a múlt hőseire, áldozataira. Büszke vagyok a helyre, ahol születtem, ahol egy egész életre való útravalót gyűjtöttem, és ahová ma is szeretettel megyek HAZA!

2016. Bittner Erzsó