Írásaim

                            Eddigi életem során a minta, a követendő példa a szüleim, a tanáraim voltak. A természet szeretetét, tiszteletét tőlük kaptam örökül. A Beregi-Tiszaháton, az aprócska szülőfalumban, Vámosatyán a szüleim és a nevelőim azzal indítottak el az iskolába és az iskolából, hogy az örömmel végzett munkának van gyümölcse. Továbbá azzal is, hogy a valóságot nem kell sötétebbre festeni, de idillikusan gyönyörűre sem színezni. Ez az én hitvallásom. Megfigyeléseimet, tapasztalataimat gyakran papírra vetem. A magam örömére, de mások számára, okulására is írogatok. Ezekből az írásokból szeretnék közzétenni néhányat. Az első írásom 2001. március 11-ére virradó éjjel született, amikor az otthoniakért, szeretteimért, a falumért , Vámosatyáért aggódtam, ugyanis katasztrófa , a tiszai ár sújtotta a Beregi-Tiszahátat .

                                                  REKVIEM VÁMOSATYÁÉRT ÉS A BEREGI-TISZAHÁTÉRT

                A szorgalmas beregi emberek vigasza eddig is az erdőkkel, ligetekkel, patakokkal, legelőkkel tarkított táj volt. Ahol kora tavasztól késő őszig mindenütt madárdal zengett. Tehették is, mert ugyan szegényes, de háborítatlan békesség uralta a vidéket. 

Szörnyű idő, szörnyű a hír, Tarpán átszakadt a gát, majd Vámosatyát és Gelénest is elárasztják a Tisza haragos vizével. A két községből az emberek nem elmenekültek, kitelepítettek lettek. Tették ezt ők összeszorított fogakkal, fegyelmezetten a nők is, pedig " csak férfi szemben szégyen a könny". S azóta csönd. Minden hallgat, még a szél is déli, nem északkeleti, de jobb is, nem hallom a sajgó lelkeket, a síró őzeket. A harangok is elnémultak. Különösen számomra a vámosatyai harang némasága fáj, Vámosatya ugyanis a szülőfalum. Haldoklik? Meghalt már a falu? Egyetlen hír sincs, egyetlen légifelvétel sem készült róla. Csupán egy elejtett szó, egy sejtés: " ....vannak árvizek, ahol a több településért fel kell áldozni falvakat. Ez évben felépül mindenkinek a háza, de nem biztos, hogy oda, ahol volt." És jönnek az újabb kérdések: Vihar előtti csönd ez? Vagy valami még súlyosabb csapásnak az előjele? Nagy a bizonytalanság, sebeket ejtett a Tisza Beregen. De nem gyógyul immár ötödik napja. Vagy nagyon fájón gyógyul. Begyógyul-e egyáltalán? A rossz hír - még ha kíméletlenül is közlik - elviselhetőbb, mint a bizonytalanság. Nem hamis illúziókra vágyom, csak egy pici reményre. A reményre: talán mégis lesz élet ott, ahol évszázadok óta - bármi történt is - volt élet. A Dédai-csatorna és a Csaronda pedig viszi tovább a Latorca, valamint a Tisza haragos, szennyes vizét. Ezekben a gondolatokban az a keserűség, aggódás szólal meg, melyet néhány nap óta élek át, amióta a " hihetetlen" megtörtént. Sóhaj ez, nehéz sóhaj a Beregért, a falumért. Szülőfalumról, gyermekkorom, ifjúságom "Tündérszigetéről" (Móricztól kölcsönözve) lévén szó, szíven ütött a hír, a 41-es utat átvágják, hogy a Tisza vize a beregi tájvédelmi területen kiegyenlítődjék. Hiszen ott a Csaronda - reménykedtem én -, az majd elviszi a fölösleges vizet szépen, csendesen. Cselekedni kellett azonban, így megszületett a döntés.

   Azóta csak tolulnak az emlékek a fejemben. Mi lesz az egykori híres ácsfaluból, ahonnan még Szilágy megyébe is szállították a fa harangtornyot? Ahol kiváló minőségű tölgyfát adott az itteni erdő? Ahol még most is büszkélkedik a templom mellett a Vámosatyán készült, tehát a helybeli mesterek faragta négy fiatornyos fa harangtorony ( a XVIII. századból való). Ezek a mesterek valamikor guzsalyt, hombárokat, kútágasokat készítettek eladásra. A zsindely-tetős harangtorony mellett a gótikus stílusban épült református templom áll( XIII-XV.sz.). Annak a településnek a sorsa pecsételődött meg most, amelynek a története a honfoglalásig nyúlik vissza. Az élet fintora, hogy mindez a millennium évében történik. Kell, hogy emlékezzek, hogy a " halotti beszédben" az elődökre, a szépre, az útravalókra - amit ez a falu adott nekem - emlékezzek. Még akkor is - ha valóságszerűen, gyakorlatiason kell látnom a világot - meg kell tennem, saját lelki békémért is. Jól ismerem a beregi emberek lelkét, világát. Közülük való vagyok magam is. Igaz, én egy negyed százada eljöttem onnan, de a gyökerek erősek. Soha nem engedném bántani a beregieket, nagyon fáj, ami most otthon történik. 

E kicsi településnek a története a honfoglaláshoz nyúlik vissza. Bereg vármegye az első magyarrá lett föld, amelyre Árpád hadai értek, midőn a Vereckei-hágón "átlépték" a Kárpátokat - tanította nekünk Koncz tanító bácsi. A források már a XIII. században említik a települést, az Atyai család ősi helye ez, mely a Csaronda folyónál és a Tisza jobb partján fekszik. A települést a Bockereki-erdő, a Nemeseké( ligeterdő), a várrom és ( néhány kilométerre a falutól) a Kárpátok vulkánikus előhegye, a Tipet hegy ölelésében találjuk. A XIV. században /1399-ben/ már említést találunk az " Atyai vám-ról" is, az itt átszállított só kereskedelme folytán. Egykori várának romjai a XV-XVI. századról regélnek. A várat a Csaronda és a Mic-patak szövevényes folyása védte. Gyermekkoromban a falubeliekkel a sáncon át a belső mély árkot is megmászva az "udvarában" a még meglévő kútnál( rom) kalandoztunk a régmúltról. A XVI. században Büdy Mihály, beregi főispán birtoka volt a vár. Gyönyörű legendáját gyakran elmesélte nekünk az idős Solymos Gábor bácsi. A templom és a harangtorony mellett a falu közepén húzódó patakot 1875 előtt fahíd, 1875-től kőhíd, 1937-től betonhíd szeli át. A több száz év alatt pusztított itt  a tatár, a víz, a tűz, a kolera, tömegesen vándoroltak Amerikába 1903-tól, a II. világháborúban sokan meghaltak a községből, mégsem pusztult el, és most halálra ítéltetett?

Fogyó település ez : 25-30 évvel ezelőtt 1000 körüli, ma 500 körüli lelket számlál. Talán a legbüszkébbek a legjelentősebb természeti értékükre, a tölgyerdőre, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozó Bockereki-erdőre. Található itt néhány ligeterdő is. Még a XVIII. században is hatalmas erdőségek borították a Beregi-síkságot, messziről üzen tehát nekünk a lenyűgöző, megmaradt " kicsi erdő". Az erdőben és annak környékén a kocsányos tölgy, gyertyán, szil, kőris, aztán galagonya, som, fagyal, mogyoró található, majd a hamvas szeder, a finom csemege, amely szinte mindenütt fellelhető. A keresztes vipera búvóhelye, a vaddisznók, a szarvasok, az őzek, a borzok lakhelye az erdő, ékessége pedig a hóvirág, a kükörics (csillagvirág), a tőzike, a gyöngyvirág és még sok-sok ritka virág, növény, cserje, fa.

Fáj az emlékezés, mert felidézem az erdő körüli barangolásokat is. A Csaroda térségében lévő lenyűgöző tőzegmohaláp, a Bockereki-erdő, a Nemeseké( ligeterdő) gyakran voltak az iskolai kirándulásaink színhelyei. Vajon hogyan éli át ezt a katasztrófát a gyönyörű Báb-tava? A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet fokozott védelmet élvez, olvastam valahol -, hiszen növénytani és állatritkaságokat rejteget. Ne háborítsuk, védjük! És a tarpai gátszakadás, valamint a 41-es út átvágása megpecsételte a sorsát e természetnek, e környezetnek. Itt azonban emberek is élnek, meleg szívű, vendégszerető és szorgalmas emberek. Olyanok, akik az őszinte beszélgetés után még a rossz hírt is fegyelmezetten fogadják. Ars poeticajuk egyik neves történészünk alapállása, miszerint: " A valóság ismerete nélkül illúzió minden, amit a múltról állítunk, és ingatag a jövő, amit nélküle építünk."

    A rádióban egy riportban a katasztrófa negyedik napján szólalt meg először az a  gelénesi férfi, aki a barabási hegyen őrködött a kimenekített állataira. Azt mondotta keserűen, becsapva érezzük magunkat, hiszen ha időben és átgondoltan tehettük volna a kitelepítést, értékeket menthettünk volna. Ugyanis Vámosatyára is lassan érkezett a víz. Néhány makacs ember csak maradt a kitelepített falvakban, ők a szemtanúk. A víz lassú áradását pedig a Bockereki-erdőnek, a sok kiszáradt pataknak, morotvának, medernek, csatornának köszönhettük. 

   Térjünk vissza a történész alapállásához! Nem lett volna becsületesebb felkészíteni már évekkel ezelőtt az ott élő embereket arról a jövőről, amit a tudósok, a kutatók, a megfigyelők javaslatára meg kellene fontolniuk, latolgatniuk, közösen megvitatniuk a beregi emberekkel? Elbeszélgetni velük arról, hogy azt érezzék, értük és környezetükért vállalniuk kell az áldozatot is. Az őszinte szónak otthon igen nagy rangja van. Feltárni a valóságot, a jövő lehetőségeit, alternatívákat eléjük tárni, és összefogásra biztatni a biztosabb jövőért őket. A beregi ember alaptermészete békés, nyugodt, megfontolt, képesek összefogásra, egymásért tenni, áldozatot vállalni, de a félrevezetést becsapásnak érzik. Igazuk van!

Fel kell ismernünk, mi történik velünk, és mi a környezetünkkel és azt is, mit követel tőlünk a XXI. század új parancsa. Ehhez segítség kell. Hozzásegíteni a felismeréshez azokat az embereket, akik nem értik, mi van körülöttük. Ezt a tragédiát nem csak a természet "adta", ebben az ember is döntött, mégsem szabad feladni vagy félni. Volt már Bereg szorításban, hullottak itt már keserves könnycseppek, de évszázadok óta él és "uralkodik" az ország távoli csücskében - egy kicsit elfelejtve, magára hagyva - a beregi ember. És mindez elpusztulhat? Bizakodom, hogy nem! A természet újjáéled, az emberi sebeknek pedig gyógyulniuk kell - " Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engem a halálnak" - a Zsoltárok könyvéből idézve. Addig pedig? Mi a teendő? Maradni? Elmenni? Ki az, aki választ ad? Mert a legszentebbet, a legdrágábbat hagyja el, aki a szülőföldjét hagyja el. Merítsenek az otthoniak erőt a megpróbáltatásokban Csanádi Imre költő szavaiból : " Tengernek a törvény azt súgja: terjeszkedni!   Partnak a Törvény azt súgja: megmaradni!"

   Keresztény jellememből fakadóan bibliai idézettel helyezem ideiglenesen nyugvópontra gondolataimat: " Minden keserűség, düh, lárma és istenkáromlás pusztuljon ki közületek, minden gonoszsággal együtt. De legyetek egymással jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. "Pál apostolnak az Efézusiakhoz írt leveléből idézve. 

Segítséget vár tehát a Beregi-Tiszahát. Ne legyen igaza annak a szociológusnak, aki néhány évvel ezelőtt írta le: megeshet, hogy húsz év múlva puszta földrajzi fogalom lesz Bereg!

Erzsó Bittner

                                                          " AZ EMBERI SEBEK PEDIG GYÓGYULNAK"

    Az egyik forró nyári napon újra "haza" - Vámosatyába - készülődtem. Vajon mi fogad majd néhány hónappal az árvíz után? Reménykedtem.

   Vásárosnamény után még látszanak a védelem nyomai, homok mindenütt. Tákoson, Csarodán folyik az építkezés, szorgoskodik mindenki. Az út mellett a rét, a legelő dús, ameddig a szem ellát, "harapnivaló" fű rajta. Ez a Tisza áldása! Micsoda ellentmondás, március elején a mindent pusztító, haragos Tiszáról írtam, most a megszelídült és tápláló folyóról. Vámosatyán az út szélén építőanyagok halmaza, épülő, felújítandó házak látványa fogad. Mint egy megbolygatott méhkas, olyan a falu. A főút alatt vízátereszek készülnek.

Otthon Bözsi mamához ( fogadott mama, a szüleim már nem élnek) tértem be először, aki a 85. évét is elhagyta. Igen kedves számomra, gyermekkoromban vele barangoltunk az erdőkben, a réteken, közben a meséit, a történeteit hallgattam. És szavai szerint ," hogy hasznunk is legyen a sétából", gombát, virágokat, rőzsét szedtünk. Amikor betoppantam hozzá, 10 óra volt, Ő már a veteményeskertben gyomlálgatott. Ott, ahol márciusban az ár hömpölygött, most gyönyörű a kert. És az örömteli találkozás után: "Tudod, Fiam! - kezdte a mondókáját - Nő itt minden, persze a dudva ( a gyom) sem lustálkodik." Restellte, hogy az udvar nem a megszokott virágoktól pompázik, az árvíz bizony kárt is okozott. Szerencsére a házát csak javítják, nem kellett lebontani. Az árvíz előtti (februári) látogatásomkor még arról beszéltünk, hogy ősszel ad nekem a kertjében minden tavasszal nyíló hóvirág és kükörics ( csillagvirág) hagymából. Sajnos a nagy víz után nem bújtak elő. Azzal bíztat a mama, hogy jövő kikeletkor csak adnak életjelt magukról. Ha mégsem, akkor ő elindul, és hoz nekem a közeli erdőből. És amíg mesélt-mesélt, az járt a fejemben, micsoda életerő lakozik ebben az "öreganyóban". Csapás pedig érte az élete során, egyedül nevelte a gyermekeit, mivel a férje idegenben halt meg a hazáért. Most az árvíz sújtotta, az egyik lányának a háza kártyavárként omlott össze a víz szorításától.  És Ő bízik, a jövőt tervezgeti 85 év után is. Nem lett lelkibeteg, nem kellett hozzá pszichológus. Ellenben tevékenykedik: ültet, gyomlál, tesz-vesz, szóval hasznos akar még most is lenni. Tiszta az észjárása, logikusan, reálisan gondolkodik. A Jókai összes "birtokában van". Gimnazista koromban édesanyám mellett Ő javasolta, most éppen melyik könyvet olvassam. Aztán megvitattuk a regényekben történteket. Beszélgetésünkben a jelen mellett az élménygazdag múltat is idézzük, neki azonban a jövőre is van gondja, hasznos, bölcs tanácsa.

Évtizedek óta tanítok, az utóbbi években tapasztaltam, hogy az ifjúság egy részének nincs életkedve, unatkoznak, rossz szokásokat vesznek fel. Hogyan lehetne azt a küzdeni akarást, azt az életszeretetet átadni, amit Bözsi mama sugároz? Reménykedem, sokáig közöttünk lesz még.

Majd a nagybátyámhoz tértem be, a lakás áll, de teljes aljzat-betonozást cserélni kellett. Így az eperfa alatt felállított katonai sátorban van a konyha és persze a fekhelyek is. A nagybátyám és a fiú unokája alszanak a sátorban, szerinte a nők félősek ( a kertjük végében kezdődik a Bockereki-erdő). A bútorokat biztonságos helyre raktározták el, talán az ősszel lesz a "házavatás". A nagybátyám felesége csendes, halk szavú asszony, az Ő szívét egy kicsit megviselte a tragédia. Kissé ironikusan mondja, a nagybátyád a borospincéjét sajnálgatta a legjobban, míg oda voltunk, de annak semmi baja nem lett. Ők sem jajveszékelnek, pedig több milliós a kár. Teszik a dolgukat, keményen munkálkodnak, pedig a " 70-et tapossák". Örülünk egymásnak, a gondolatok áradata elevenedik meg: hogyan zúgott az erdőn át a megbokrosodott, útjára engedett Tisza, hogyan emelkedett percről-percre magasabbra a víz, amint a rengeteget elhagyta. Napokig tudnánk miről beszélgetni, a nagybátyám Tamási Áron-os humorát élvezetes lenne hallgatnom, de az idő szólít. A néhány napot, amit itthon töltök, be kell osztanom, a testvéreimet is meglátogatom. Őket is megviselte az ár, szerencsére, kisebb káruk keletkezett az árvíz miatt.

    A falum ékességére, a templomra és a toronyra is jut néhány percem. A kőből épült ( XIII-XV.sz. ) református templom "kőkeményen"áll, nem tudta kikezdeni a víz. A több, mint 300 éves fa harangtorony bizony megdőlt. Humorral mondják a falubeliek, most már van vámosatyai ferde torony is a pisai mellett. Csak reménykedem és bízom, hogy a megígért helyreállítása ennek a remekműnek valóság lesz és a falum egyik büszkesége, a zsindely-tetős harangtorony, amit a helybeli mesterek faragtak, nem az enyészeté lesz. Halottaim nyughelyén, a temetőben a helyreállított sírok, a virágok tarkasága, sokasága az árvíz nyomát is eltüntették. Zajlik a faluban az élet, a bizakodó.

   A természet újjáéledt, az emberi sebek pedig gyógyulnak.

                Bittner Erzsó                                                                                                                                                                                         2001.  

                                                        NYÁRI TÖRTÉNETEK SZEPTEMBERI CSENGETÉSRE

                           Ki ne ismerné "A Mátraalján, falu szélén..." kezdetű mesét az én korosztályomból (ötvenen túl is), hiszen gyermekeinknek annyiszor kellett elmesélnünk, hogy még ma is könyv nélkül tudom magam is. Nos, ez a mese és egy valóságos történet adott ihletet erre az írásra. Az esemény otthon, a Beregi-Tiszaháton történt.

                         És már kezdhetném is a mesét: " Kárpátalján, falu szélén, lakik az én öreg néném, meleg szívű, dolgos, derék....", de ez valós történet és nem mese. A keserűség csupán csak a kezdet, mert két őzikét árvaságra talán a lelketlen orvvadászok juttattak.....itt kezdődik a regényes élete Giginek és Misinek, mert a néném unokáitól ezeket a neveket kapták az árva gidák. Bizony kezdetben a nagy kertes, erdős telken nem friss szénával lehetett megetetni , hanem édes tejecskével kellett megitatni őket. Napi adagjuk 3 liter kecsketej, később a fele is elegendő volt. Az unokák szigorúan beosztották maguk között, ki mikor "cumiztatja" a kis jövevényeket. Micsoda ügyességre, gondosságra, felelősségre nevelés! A kis állatok eleinte ügyetlenül fogadták a cumis üveget, de az éhség nagy úr, az őzek hamar rájöttek, az édes tej honnan várható. Az unokák pedig türelemmel etették a kis árvákat. A nénikém olyan pedagógiai érzékkel neveli az unokákat, hogy sok gyakorló pedagógus is megirigyelné. Az állatokról való gondoskodás sokszor a gyerekek részéről lemondással jár, de a megszelídítés öröme, reménye mindent  megér számukra.

Fegyelmezett, csupa szív, jólelkű gyerekek. Évtizedek óta tanítok, és az otthoni látogatásom óta fel-felsóhajtok, vajon az új diákok milyenek lesznek!? Lesznek-e közöttük a tudásra szomjas, felelősséggel bíró tanulók, akik az apróságoknak is örülni tudó életvidámak és nem a discotól, akciófilmektől kiégettek? Feltöltődtek-e a nyár adta csodákból, hogy egészséges lélekkel, tenniakarással induljanak az új tanévnek. A fénykép is bizonygatja, a nyár végére Gigi és Misi már kézből is elfogadják a finom füvecskét. S a gyerekek azon versenyeznek, hogy a közeli réten ki találja meg az őzikék számára a kedvenc füvecskét.

      Gigi és Misi útja bizonyosan egy vadaskert lesz, ahol megnyugtató, biztos otthonra lelnek, mivel a vadonba való visszaszoktatás nem valószínű, hogy sikeres lenne. A gyerekek útja meg az iskola, de őket sem féltem. Friss erővel, egészséges életszemlélettel, tudásvággyal, tapasztalattal, fizikumukban és lélekben megerősödve, tele élménnyel léphetik át a tudás házának kapuját. Abban is bízom, hogy társaikat, tanáraikat, szüleiket megbecsülőkké, tisztelővé válnak. Abban is bizonyos vagyok, a nagymamáról sem feledkeznek meg, aki szerető és féltő gondossággal segíti a nevelésüket a vakációban is az unokáknak. " A nyáron történt" című iskolai, év eleji irodalmi felmérő dolgozat fölött ők nem a semmibe nézve " Nem jut eszembe semmi...." gondolattal viaskodnak majd, hanem azon meditálnak, a gazdag élmények közül melyiket is vessék papírra választékos stílusban.

Erzsó Bittner

        Az utóbbi időben gyakran találkoztam kóborló, kidobott kutyusokkal. Lelketlen, felelőtlen emberekre vall a következő történet. Bár ennek a kutyusnak a története szerencsésen végződött, okulásul ezért is teszem közzé.

                                                                         BOGÁR

                  Vadász unokaöcsém és felesége a közeli erdő szélén barangolva erőtlen vinnyogásra lettek figyelmesek. Arra vették útjukat, a hang egy reklámszatyorból jött. Három öklömnyi kutyus sírdogált benne. Természetes, hogy hazavitték őket. Közülük kettő másnapra erőtlensége miatt az örökös vadászmezőre távozott.

                 Otthon az unokák fontolgatták, mi tévők legyenek? Az éppen kismama cica nyávogása, kíváncsisága adta az ötletet. Egy kiscica helyére becsempészték Bogárt, már nevet is adtak a kis jövevénynek a gyerekek. A cica mama elfogadta a kutyust. Sőt egy hét után már nyávogással hívta, itt a szopás ideje. Micsoda féltő aggodalommal figyelte a mama, elég-e a tejecske a "kutyuskájának". Persze a legfinomabb falatokat az unokák a konyhából szerezték, remélve, hátha gyorsan erőre kap a kutyus. Bogár ezért a szerető gondoskodásért hálás is lesz majd, mert kutyáéknál szokás , természetes a szeretet viszonzása. Vajon mi, emberek, elmondhatjuk-e ezt mindig magunkról? De csodálatos is lenne!

A cica mama mit sem törődik az én meditálásommal, kitartóan gondoskodik a kicsinyéről, küzd az életben maradásáért, pedig a szólás úgy tartja:  " Kutya-macska barátság...". Az élet erre rácáfol. Nem mérlegel a cica, csak teszi a dolgát. Micsoda idill a nyári hőségben a diófa árnyékában , a kopott gyep között a cica gondoskodása Bogárról.

               Több száz kilométerről járok ritkán haza, de hazajárok. Feltöltődöm, erőt kapok a szülőfalumban a szeretteimtől, a falutól a Beregi-Tiszaháton és reményt is, ez a tanév talán egy picivel több örömet hoz a tavalyinál. Reménykedve  bízom ebben! (2002.)

Erzsó Bittner

                                                                                                                                                                                                       

 

         Az első kutyusaink a rekkenő hőségben (BURKUS és MORZSIKA)

                                                                            KEDVENCEIM TÖRTÉNETE (I.)

                      Jómagam és a kutya közötti barátság gyermekkoromban kezdődött. Gyönyörű vidéken - erdők, patakok, rétek vették körül a falumat - töltöttem az ifjúságomat. Az otthonunkban mindig volt házőrző, nyájőrző és vadászkutya is. Az élet úgy hozta, városba kerültem, mára már nyugdíjas lettem, de egy sajgó emlékemet még mindig őrzöm az ember leghűségesebb társával kapcsolatban.

                     Az élet rendje szerint a három kutyus közül valamelyik időközönként kicsinyekkel örvendeztette meg a családunkat. Egy kiskutya nevelését, gondozását rám bízta édesapám, a falusi gyerekek az iskolai munka mellett gyakran kaptak felelősségteljes feladatokat, ez is az volt. Amikor "Vadasom" oda cseperedett, hogy az anyjától külön önálló életet élhetett, édesapám egy vadász barátjának ígérte a kedvencemet. A szomorúságom határtalan volt. Keserűségemben egy fekete posztókalap széléből nyakörvnyit vágtam le, aztán  fehér pamuttal belehímeztem: " DRÁGA KIS VADASOM", és a nyakába tettem. Nos, ez a fájdalmas elválás volt az, ami később óvatosságra intett kutyát társamul fogadni. A vágyam, hogy egy kutyáért felelősséget vállalhassak, megmaradt. A lakótelepi, de a társasházat sem tartottam kutyatartásra ideálisnak. 

                   Végre 15 évvel ezelőtt kertes családi ház lett az otthonunk. Sokat beszélgettünk a férjemmel a kutyusokról, és amikor tisztában lettünk azzal, mire vagyunk hajlandóak a kutyákkal való együttélés érdekében, megleptük magunkat egy foxterrier és egy rottweiler kölyökkel. A hatalmas ligetes telkünkön nagy szabadságban nevelkedhetett a ragaszkodó, szeretetre éhes, az örökké nyüzsgő kis mókamester foxi és a méltóságteljes, csupa szív és hűség "rotyikánk". Sok bosszúságban, de még több örömben teltek a napok, a hónapok, az évek. Barátunkká, társunkká váltak, kölcsönösen tiszteltük egymást. Sohasem fordultak ellenünk, ha betegek voltunk, lelkileg támogattak bennünket. Tíz év után az első baj megérkezett, a rottweilerünk epilepsziás lett. Az állatorvosunk segítségével még egy évet kaptunk a beteg kutyusunktól. Naponta gyógyszereltem, naplót vezettem a tüneteiről, viselkedéséről. Rohamai ritkultak, néha el is múltak. Az orvosa meg-meglátogatta. Szűk egy év után az egyik reggel semmilyen fondorlattal nem fogadta el a gyógyszerét, fáradtnak tűnt. A doktor úr ekkor közölte velünk, készüljünk fel, a kedvencünk el fog menni. Ebben az évben enyhe tél volt, néha tavaszias napsütés ragyogott, néha a heves havas esőt dörgés is kísérte. Kedvencünk utolsó két napján is ilyen idő volt. A rottweilerünk feladta, még előjött a fekhelyéről, járta a kertet, nézelődött, meg-megállt, búcsúzott. A második nap délelőttjén nehézkesen jött elő a pihenőhelyéről, a szeme kicsit homályos, a tekintete szomorú volt. A helyére kísértem, a segítségemmel lefeküdt, elaludt. Simogattam, betakartam, nem hagytam magára. Beszéltem hozzá, nem reagált, nem morgott. Korábban morgással jelezte, jólesik neki a simogatás. A kis foxi a lábához feküdt, így pihentek. A nagy betegünk mélyen aludt, a lába hideg volt. Amikor az orvosa megérkezett, a kutyusunk vizsgálata után közölte, kómába esett a kedvencünk. Megpróbáltuk visszahozni őt, de nem sikerült. Néhány óra múlva levegőért kapkodott, és egy rövid roham elvitte az örökös vadászmezőre. A kis foxi ekkor otthagyta a barátját, nem jött többet hozzá, elhallgatott és csak nézett a nagy barna szemeivel. A rottweilerünk elvesztése megviselt bennünket, nehezen tudtuk őt elengedni és feldolgozni a szomorúságot. A foxi végleg elhallgatott, csak feküdt a kosarában, nem játszott, nem ugatott, nem vadászott. Néha szaladt a közös pihenőjük felé, várta a társát, de csak megtorpanás lett a vége. Ilyenkor a régmúltat idéztem. Micsoda izgalom, aggódás volt legalább évente két alkalommal az, amikor a rottweiler megelégelte a foxika bohóckodását, és móresre tanította. Mára már csak a szépen begyógyult csipkés füle és a szája szélén lévő forradás árulkodik a hajdani összecsapásokról. A többi sebhely pedig rejtve maradt a Morzsika tarka bundája alatt.

              Néhány hét elteltével latolgattuk a férjemmel, hogyan tovább. Úgy gondoltuk, a foxikának jót tenne egy új társ. Ugyanakkor féltettük is, miként fogadja majd a jövevényt, hiszen ő már tizenegyedik éves......amikor megláttuk az erdélyi kopó kölyköket, kettőt választottunk az alomból a hat testvér közül. Nagy várakozással, izgalommal hoztuk őket haza. Morzsika, a foxi nehezen viselte el a jövevényeket, izgatott volt, nem győztük nyugtatni. Másnapra enyhült a feszültség közöttük. Nappal együtt voltak, játszottak, éjjel a kicsinyek két hónapig fedett helyen, infravörös izzó alatt pihentek. A kutyusok soha nem sírtak, a lámpa alatt összebújva aludtak, szépen fejlődtek. Két hónapig reggelente tápszert is kaptak, imádták ezt a programot.

 

  Ma már egy évesek, a törzskönyvi nevük: Délceg és Dicső, hívónevük viszont: Pandúr( Pancika) és Szamóca( Szamika).Az egy év alatt egy kicsit átrendezték az udvart, sokat játszanak, vadásznak. Hol egy-egy veréb, hol vadgalamb a zsákmány. Ha nyáron süni téved az udvarra, akkora lármát csapnak, hogy azonnal a süni segítségére kell sietnünk. Persze ez mindig éjjel történik. Ilyenkor előkerül a seprő, a vödör, és a vendég már utazik is. A kopócskák és a foxi ezután békésen pihenni térnek, elment a betolakodó. A foxinak tekintélye van, egy morgásából, egy pillantásából is értik, mit szabad és mit nem tenniük. A két erdélyi kopó ugyan egy alomból való, de külön egyéniség mindkettő. Panci békés, finom lelkű, intelligens, kitartó vadász. Nehezen adja fel, a célját mindenáron el szeretné érni, kissé önfejű. Zsákmányához keményen ragaszkodik. Hosszú lábú, magas növésű, szikár, izmos, járása kifinomult, délceg. Csodálatos csengő hangú. A játékban nem kezdeményező, nem kötekedő, inkább rejtőzködő. Találékony, figyelmes, utánozza az emberi cselekedeteket. Rájött, a kilincs hogyan engedelmeskedik neki, kinyitja az ajtókat. A teraszunk valamennyi villanykapcsolóját nagy szakértelemmel kezeli. Szamika fáradhatatlan játékos, ugyanakkor morgós, kissé hisztis, akarnok. Alacsonyabb, de testesebb, mint Panci. Az ugatása mély és kitartó. Ha valamit el szeretne érni, leül, mellső lábaival toporzékol és rövid, szaggatott ugatással (nyafogással) jelzi akaratát. Állandóan játszani szeretne, igyekszik magára terelni a figyelmet, kedveli, ha foglalkozom vele. Reggel és este minden emberi késztetés nélkül legalább 10 percig rója a köröket a telkünkön, sebesen fut, "átröpül" a bokrokon, a virágokon, a sziklakerten, a lépcsőfokokon. Számára nincsen akadály. Néha ugatással csalja a testvérét és a foxit is a játékba. Pancika azonban figyeli őt egy bokor mögül, rejtőzködő állásból. Ha Szami megközelíti a figyelőállását, akkor Pandúr támadásba lendül. Ha eldurvul a játék, a foxika azonnal közbelép, szájába kap egy játékot, és megkísérli a békés folytatást. Ma már a pihenőhelyükön sincsen vita, a kisebbik kopó a Morzsi helyét kisajátította, Panci és a foxi legtöbbször együtt pihennek. A játékban és az etetéskor Szami a diktátor, a ház őrzésében a tesó a vezér. A foxi már gyakrabban pihen, sokat üldögél, de a kisebbik kopócskával még gyakran futkároznak, a két kopó tanítómestere, minden rosszaságra is megtanítja őket. Délceg Pandúr és Dicső Szamóca pedig kiváló tanítványok.

 

              Megszelídítettük őket, felelősek is vagyunk értük. Ragaszkodásunk kölcsönös. Ha valahonnan megérkezünk, határtalan az örömük, azt sem tudják, hogyan kedveskedjenek nekünk. Játékot kapnak fel a szájukba, a takarójukat  is előhozzák, csakhogy velük foglalkozzunk. Így éldegélnek ők - a három kan - hol békességben, hol kisebb-nagyobb vitában - velünk az alföldi kertes "birodalmunkon" teljes szabadságban.                                                                                                     ( 2008.) Erzsó Bittner

                                                                                                                                                                            

                                                                               KEDVENCEIM TÖRTÉNETE (II.)

      Keveset hallok és olvashatok az erdélyi kopóról, családunkat két éve boldogítja két csodálatos kutyus, akik igazi társunkká váltak mostanra. Tapasztalataimat adom tovább, és kedvet szeretnék teremteni ahhoz, érdemes őket választani csak családi kedvencként is. Igazi kedvenccé, társsá válhatnak, csak szeretni és törődni kell velük. Nagyon sok szeretetet kapunk tőlük. Amikor az első részét írtam ennek a történetnek, határtalan volt a boldogságunk. Talán a jó Isten figyelmeztetése volt - amikor a rottweilerünk elment -, hogy két kis kopócskát hozzunk haza, mert a foxikánk is beteg lett. Végbéldaganat keserítette meg öreg napjait. Mindent megtettünk érte, csak maradhasson még velünk. Több orvost is megkerestünk, de az operációt nem vállalták. Bioptron lámpát is vettünk, tűrte a kezeléseket, de látványos gyógyulást nem hozott. Néha a gyógyszeres kezelések enyhítették a betegségét, a fájdalmait, de voltak igen nehéz napjai. Hang nélkül tűrte a mosdatásokat, igen hálás volt minden apró törődésért. Az utolsó napjáig éber, figyelmes, ügyes, játékos maradt. El kellett Őt engednünk, ami rettenetesen megrázó volt. A születés mellett az elmúlás is az élethez tartozik, mégis nehéz feldolgozni a szomorúságot, amit a kis kutyusunk elvesztése okozott. 

   Vigasztalást a két vadászunk nyújtott, akik immár harmadik évesek. Délceg és Dicső a nyugdíjas napjaink bearanyozói, néha meg bosszantói. Elég egy pillantás rájuk, és már minden "balhéjuk" megbocsátást nyer.Az első részből kimaradt a hetekig tartó izgalmunk a kopócskákkal kapcsolatban, ami bizony aggódással töltötte ki néhány hetünket. A kopóink egészséges új felső hármas foguk mellett ott virított a tejfog is hat hónapos korukban. Féltettük őket a felmerült altatásos foghúzástól, így az orvosuk javaslatára marha cupákot rághattak néhány hétig naponta két-három órán át. Persze mindezt a felügyeletünk mellett, mert mindig a másiké lett volna a finomabb.  Az ötletnek lett is eredménye, Szamikának két hét múlva kiestek a tejfogai, igaz, én is besegítettem azzal, hogy meg-megmozgattam a fogait. Pancika tejfogai makacsabbak voltak, csak egy hónap múlva távoztak.

Nagyon sok szeretetet kapunk tőlük, amit mi törődéssel igyekszünk viszonozni. Egyre mutatósabb kopócskák lettek. Panci hosszú lábú, szép szálkás kemény izomzatú, egyenes testtartású, hetyke járásúvá fejlődött. Fegyelmezett, erős idegrendszerű, kitartó. Kiváló megfigyelő és nyomkereső. Izomból dolgozik. A villanykapcsolók és a kilincsek szakértőjévé vált. Ezek a szokásai teljesen bevésődtek. Szempillantás alatt benyit a lakásba, garázsba, kamrába. Ma már minden külső ajtón tolózár az akadálya annak, hogy kedve szerint nyitogassa az ajtókat. Ha véletlenül megfeledkezünk a zárról, azonnal észreveszi. Reggel (télen) 5-6 óra között a teraszon megjelennek, onnan tudjuk, hogy fényárban úszik az udvar, Pancika felkapcsol minden villanykapcsolót. És mint aki jól végezte a dolgát, letelepednek a szőnyegre és várnak bennünket. Várják a pici finom falatot. Minden reggel néhány órát velük töltünk. Aztán ha semmi akció nincs, elvonulnak a szálláshelyükre. 

     Szamócának bő 10 cm-rel alacsonyabb a marmagassága, mint a tesóé. Végtagjai vastagok, fürge, kis örökmozgó, pörgős kopócska. Igen sokat aktív, minden apróságra felfigyel, lendületből dolgozik. Játékos, foglalkoztat bennünket, szeret a központban lenni, igyekszik felhívni magára a figyelmet. Örökké társat keres, őt nagyon megviselte a foxi elvesztése. Ha  Pancikának nincs kedve a játékhoz, mi jövünk számításba. Fáradhatatlan, igazi vezér, mindig van valami ötlete. A terület védelmét a szomszédok kertjére is kiterjesztette. Korábban minden észlelést ugatással jelzett, mára már lehet őt lecsillapítani, sőt leállítani, tanítható, szereti, ha foglalkozunk vele. Ha bármit dolgozunk a telkünkön, ő mellénk szegődik, ragaszkodik hozzánk, hűséges. A nyári éjjeleket a teraszon vagy a kapuban töltik, a nappalokat a fák, a bokrok árnyékában. Ilyenkor szinte egész éjjel ügyeletben vannak, igen éberek. Hajnalban, négy óra után még a levegő, a fák, a bokrok levelei sem mozdulnak, a néma csendet a madarak fészkelődése zavarja meg. És ekkor elindul a két kopó, minden bokrot, minden fát megvizsgálnak, megszaglásznak, szimatolnak, volt-e éjjel betolakodó. Az egész portát bejárják, majd a területüket megjelölik. Lassan közeledik a napkelte, ekkor újra a teraszra érkeznek, letelepednek a szőnyegre, és mire a Nap vörös korongja megjelenik, mély álomba szenderegnek.

Határtalan jó az étvágyuk, kedvelik a csontos húst, de csöves csontot nem kapnak. Száraz táp és egy kevéske száraz kenyér is van  az étrendjükben naponta. Különféle kutyakekszek a jutalomfalatkák, illetve időközönként sajt, túró, tojás is, amiket igen kedvelnek. Ritkán tésztát is kapnak. Külön edényeik vannak, nagyon ügyelünk a higiéniára. Mindig tiszta és hideg víz kerül a  fazékba, mert úgy isznak, hogy szinte az egész pofájukat a vízbe dugják, legyen tél vagy nyár, és utána csapkodják a vizet, nagy tócsát hagyva a fazék körül. Pandúr az étekezésben is intelligens, fegyelmezetten eszik, Szamóca edénye körül olyan a terep, mint a gyermekkoromban látott rókalyukak körül. Kiszedi a táljából, szétmarcangolja, végül az utolsó apró falatot is összeszedi. Felügyelet mellett fogyasztják a húsos ételt, mert Szamika arra kíváncsi, mi van a Panci táljában. Pandúr megvárja, hogy a "főnök" belekezdjen az étkezésbe, s csak utána szép lassan, méltóságteljesen eszik ő. A jutalomfalatkákkal más a helyzet, a kisebb kopó játszik vele, fölkapja, eldobja, ugrál körülötte, végül megeszi, Pandúr viszont a gyorsfogyasztó, pillanatok alatt végez vele. Az önfejűségük kissé megmaradt, de mára már értenek a szavakból. Össze-összecsapnak, de elfajulni nem engedjük a vitát. Csak ha durvul a vita, akkor avatkozunk be kemény paranccsal. Van egy kedvenc szőnyegük a teraszon, néha mindketten békésen pihennek rajta, néha meg csak egyedül szeretnének rajta szundítani. Ebben a vitában nehezen enged mindkettő, nagyokat mulatunk azon, hogyan akarják egymást kijátszani. Ilyenkor az jut eszünkbe, amit a fiúnk szokott mondani: " Néha emberként viselkednek." Sok időt töltünk velük, nagyon igénylik a törődést.  Most már engedik, hogy a fülüket tisztítsam, a fogukat megnézzem, egy-egy tüskét a talpukból kihúzzak, a könyöküket krémmel bekenjem. Nyáron a fürdetést is élvezik. A napon és az árnyékban lustálkodni imádnak, az udvar, a kert bőséges terepét ki is használják erre a célra.

      Ma már tudjuk, mikor miért ugatnak, mikor jön a postás, a szomszédok kutyái közül melyik jelenik meg a kerítés közelében, vagy éppen egy macska tűnik fel a távolban. A családunk valamennyi tagja csak szeretetet kap tőlük, az unokáink is imádják őket, a kopócskák kitörő örömmel, ugrándozással fogadják a fiúkat. Ragaszkodnak hozzánk, védenek bennünket, éberségük, vidámságuk, találékonyságuk megerősít bennünket abban, jól választottunk, amikor hazahoztuk őket. Elfogadtuk, hogy birtokolják az 1800 négyzetméteres telkünket, mozgásukat, szabadságukat biztosítjuk. Igyekszünk felelős gazdikká válni. Mára már igazi barátunkká, büszkeségünkké váltak.

Erzsó Bittner

                                              SZÜLETÉSNAPI VISSZAEMLÉKEZÉS: Cannus Lupus Dicső ( Szamóca) és 

                                                                                            Cannus Lupus Délceg (Pandúr)

 

                               Eltelt három esztendő, örömmel adunk hírt magunkról, a virgoncságainkról, a három év huncutságairól. Ebben az évben,2009-ben igen enyhe telünk volt, sokat bóklászhattunk a nagy portán. Szívesen emlékezünk vissza az új otthonunk minden eltöltött napjára.Első fialt kölykei vagyunk Torockó-Ura Andának és Kutasföldi Szilaj Csángónak. Császsármetszéssel jöttünk a világra, mert valószínű, Szamika, a kis rakoncátlan kereszteben feküdt a mama méhében. Gondoskodó szeretettel fogadtak a tenyésztőink, féltő szeretet vett körül bennünket az új otthonunkban, családunkban is. Izgalommal várt bennünket Morzsika, az öreg foxi, aki nagyon jó barátunk, játszótársunk lett, de már nincs közöttünk. Nagy kertes porta lett a birodalmunk, feladatunk a gazdik és a terület védelme , amit éberen el is látunk. A bokrokkal, a fákkal beültetett birodalom a vadászszenvedélyünket is kielégíti. Hol egy veréb, hol egy vadgalamb, de süni is akad. A betolakodó, a madarakat "lopkodó" cicákat szélsebesen elüldözzük, ezzel is gyakoroljuk a hajtást. Új barátaink is vannak, a szomszéd kutyák. Bojtárral, a zsemle színű pumival a kerítés mellett futóversenyt rendezünk. Panci, akinek ajánlott a sportolás ( kissé túlsúlyos), hamarabb abbahagyná, de míg Bojtika vezényli az iramot, nincs megállás. A kert végi szomszédunk Artúr, a kissé sárgás színű labrador retriver éppen csak üdvözöl bennünket, és máris faképnél hagy minket. Ekkor Szamika előveszi a fortélyait: ugat, szaladgál, de Artúr végérvényesen visszavonul. Nehezen adja fel Szamika, hogy ilyen csúfosan nem törődnek vele. A harmadik szomszédunk Maci, a vizsla. Oda még nézni sem szeretünk, mert láncra kötve tartják a gonosz "emberek". Szokta is a gazdink mondogatni - ha vacsora közben el-elszaladunk-, átad bennünket néhány napra a szomszédba. Ezt mi nem vesszük komolyan, mert Márkó, az unoka, a mi barátunk erre annyit mondana: " csak vicceltem".

  Az egészségünk jó, a nyári fürdetéseket egyre jobban megszeretjük, a bundánk kefélését viszont imádjuk. Néha irígykedve várjuk a sorunkat. A féregtelenítőt azért kedveljük, mert túró rudi is jár hozzá. Az emlékeztető és a veszettség elleni oltásért nem a szuri miatt haragszunk, hanem a szájkosárért, amit kapunk, mert a doki bácsi nem hisz az ártatlanságunkban. A fültisztítást, a könyökünk ápolását, a bolha elleni cseppeket kissé bizalmatlanul, de eltűrjük. Igyekszünk hálásak lenni a sok törődésért, de néha borsot is törünk a gazdik orra alá. Az egyik zord téli napon az előkert ékessége, a borókabokor volt a verebek menedéke. Panci fedezte fel és találta ki, hogy vadásszunk. Mivel ő egy kicsit túlsúlyos, csak két lábra állva kutatta a zsákmánynak-valókat. A pehelysúlyú Szamika könnyed ugrással a bokor tetején termett. Nagyon tetszett neki a mutatvány mindaddig, mígnem a hó és a Szami súlya alatt recsegni-ropogni kezdtek az ágak. Nem mi voltunk a hibásak, hogy a bokor megtépázódott, a verebek tehettek róla, miért éppen ott melegedtek. A másik ötlete Pancinak végződött csúfosan, a külső kamra ajtaját kinyitotta -mi minden van ott?! -, neki a lisztes csomag tetszett meg a legjobban. Egyetlen mozdulattal leparancsolta a zsákmányt a polcról, és egyenként megnézte a zacskókat, mi is lehet bennük. A kamrát mintha hó lepte volna be, olyan volt. Szami egy törölközőt emelt el, ezen buktunk le, mert ő a zsákmánnyal az udvaron szaladgált, amit a gazdaasszony az ablakból kinézve észrevett. Nos, azóta van minden külső ajtón tolózár. 

Mostanában a fogyókúra van terítéken, Light-os tápot kapunk, persze Szamika nem kis örömére - a doki bácsi javaslatára- a gazdi naponta főzhet nekünk egy kis csontos húsit, amit nagyon imádunk. 

A napi bokros teendőnk után imádunk pihenni a téli szállásunkon. Azért a lengő ajtón éjjel ki-kikukucskálunk, hogy nyugodtan aludjanak a gazdik. Ha el-elszenderedünk, hozzánk hasonló boldog kutyusokról szeretnénk álmodni!                                                                                                                                                                                                        2009.12.04. Erzsó Bittner

 

                                                         ÚJRA ELTELT EGY ESZTENDŐ

       Karácsony közeledtével arról adunk hírt, hogy 2010. december 04-én immár 4 évesek lettünk. A 2010-es év kalandokban is remek év volt számunkra. Elkerültek bennünket a betegségek, a gondok, a bajok. Hála ezért a felelős gazdiknak. A felhőtlen vidámságunkat azonban megtörte a szomorú hír, amikor a kedvenc játszótársunkat, a szomszéd Bojtikát, a takaros pumit halálos baleset érte. Napokon át lestük, egyszer csak előjön, de.......! Néhány nap elteltével a szomszédasszony bemutatta nekünk Alízkát, a szép fehér bundájú lajkát. Örökbe fogadta egy elhunyt öreg néni egyetlen kedvencét a rokonságtól. Alízka ezzel felelős gazdihoz került, az új gazdaasszonyának pedig enyhítette a bánatát Bojtika elvesztése miatt. Sajnos, Maci, a vizsla, a másik szomszéd kutyusa , akit láncra kötve tartottak, ahová nézni sem szerettünk -, a zord tél és a felelőtlen tartása miatt az örökös vadászmazőre távozott. Ezek a tragikus események felhőt varázsoltak néha fölénk.   Jól viseltük azonban az alföld szeszélyes négy évszakát. A tél nyűgözött le először bennünket. Míg a gazdik morogtak a nagy hó miatt, mi boldogan  kergetőztünk, viháncoltunk, gödröket kapartunk a puha hóban. Szamika gyakran hátráltatta a hólapátolást, a hókupacok tetejére ugrott, aztán pillanatok alatt szétrombolta azt. De harag nem volt ezért, sőt a játékba a gazdik is bekapcsolódtak, hógolyókat dobáltak, mi meg futottunk értük. Szami imádott a hóban futkározni, néha Pandúrt is sikerrel rávette, hancúrozni jó a frissen esett, puha hóban.          A tavasz megérkezésével a napon való sütkérezést imádtuk igazán. Minden megelevenedett köröttünk, az újjáéledt ligetes kertünkbe egyre csak érkeztek a madarak. A szomszéd kutyusaival továbbra is jó a kapcsolatunk. A kert végében van az összejövetel, ahol az igen nyugis labrador retriver magányát a barna foltos sima szőrű foxterrier , Gigike törte meg. Nagyon jó társa lett Artúrnak és nekünk is jó haverunk. Gigike finom vakkantásával invitál naponta találkozóra bennünket. Alízka is megjelenik a hívó "szóra", tisztes távolságból, óvatosan közelíti meg a kerítést. Üdvözöljük, szimatolgatjuk egymást a kerítésen át, aztán futkározunk egy kicsit. Ez mindaddig így zajlik, míg a még neve sincsen, de a nagyon mutatós szálkásszőrű tacskó (Artúr legújabb társa) meg nem jelenik. A kissé izgága tacsi mindenkibe beleköt. Pillanatok alatt galiba kezdődik. Megtépázódik a borostyán, reccsen a bodza-, a rekettyebokor. A csengő, a mély, a haragos ugatásoktól hangosak a kertek. Aztán elhangzik egy hívó szó, egy fütty, egy síphang, és véget ér a marakodás, a gazdik parancsa kötelez. A rekkenő hőség is beköszöntött, imádtuk ekkor a hűsítő fürdetéseket. A hatalmas lombkoronájú kőrisfa árnyékában és a sombokor rejtekében szundítottunk leginkább. Szamika rendre befészkelte magát valamelyik magára hagyott kerti székbe. Ebben az évszakban a hajnali sétákat kedveltük, nappal pihentünk, éjjel a kalandokat kerestük.

  A színekben gazdag ősz is eljött, a hulló, a táncoló levelekkel játszottunk, sőt jókat hemperegtünk, hancúroztunk az összegyűjtött, zörgő levelekben. A teljes lombhullás után az egyik holdfényes éjszaka felsültünk a vadásztudományunkkal. A gallyak között ugyanis betolakodót véltünk látni, ami a hosszan csengő és mély ugatásunkra sem mozdult. Viszont felébredtek a gazdik. Nagyon nehezen adtuk fel a tervünket, makacsul, kissé duzzogva tértünk csak nyugovóra, nehezen értettük meg, hogy szót kell fogadnunk. Másnap aztán kiderült, egy rozoga vadgalamb-fészek miatt vertük fel az éjszaka csendjét. Szégyenkeztünk is a gazdik előtt, akik néhány napig cikiztek is bennünket azzal: No, hős nagyszájúak, jól melléfogtatok!

     A szeretetünk, ragaszkodásunk évek óta kölcsönös a gazdikkal. Mi ketten azért néha morgunk egymásra, a vita tárgya leggyakrabban még mindig a teraszon lévő szőnyeg. A gazdaasszonyunk Szamikát el is nevezte Duzzoginak, legtöbbször én engedek. Akarnoki természete keveset változott az évek során, leleményességből viszont mindig jelesre vizsgázik. Ha nem tudunk a szőnyegen megegyezni, elszalad a téli szállásra, és onnan hoz magának a teraszra egy takarót. Ekkor aztán megnyugszik és boldogan pihen rajta. Így zajlik az életünk nagy-nagy megelégedésünkre évek óta. Szeretnénk, ha minden kutyusnak felelős gazdija lenne a 2011-es évben, mert mi vagyunk az ember leghűségesebb társa!

             Az évek mentek, mi pedig egyre kényelmesebbek lettünk, a gazdik kényeztettek bennünket. 2012. februárjában a hosszan tartó hideg miatt a gazdik reggelente néhány órára beengedtek bennünket a "melegedőbe", amit nagyon kedveltünk. Ugyan a téli szállásunk is komfortos volt, de ahogy idősödünk, mi is jobban kedveljük a nagyobb törődést.  Ez volt az első év, hogy a lakásban szundíthattunk, persze éjjelre a téli szálláson aludtunk. A reggel  3-4 leghidegebb óráját egy heverőn töltöttük, párnát is kaptunk, hogy minél jobban feltöltődjünk a hideg ellen. A nappalok madarászással, a hóban való hancúrozással, macskavadászattal teltek el. A haverok is megjelentek a kert végében, nem unatkoztunk.             Néhány hétig tartott a kemény havas tél, nagyon imádtunk a hóban játszani, aztán egyre melegebb napok jöttek, a gazdik is egyre több időt töltöttek a portán nem kis örömünkre. Mellettük szerettünk lenni, végezték a tavaszi munkákat, mi is szemlélői voltunk a kert alakulásának. Jól beláttuk a szomszédok kertjeit, ahol  mindig történt valami, résen voltunk, ha egy macska közeledett, a madarakat is figyelemmel kísértük. A természet felébredt, megkezdődött az újjászületése a bokroknak, a fáknak, benépesült madarakkal a kert. Néha egy-egy vadgalamb a zsákmányunk lett, de a rigókat nem bántottuk, a verebekre viszont nagyon haragudtunk, mindig az ennivalónk körül settenkedtek.           Ennek az évnek a nyara is különleges volt, nagy  és hosszantartó kánikula keserítette a nappaljainkat. Bár a gazdik igyekeztek a kedvünkre tenni, a téli szállásunk jó hűs volt, de mi inkább a bokrokat, a fák hűvösét kedveltük. A locsolás mindennapos lett, egy kicsit felfrissítette az udvart, de így is elviselhetetlennek tűnt a nagy meleg. A gazdik meditáltak, mit is tehetnének az érdekünkben, míg végre az az ötletük támadt, a hűvös lakásban tölthetjük a nappaloknak a legforróbb óráit. Megbízható, jól nevelt kopócskák lévén, nem is volt gond velünk. Már vártuk a délelőtt 11 órát, végre hűsölhettünk, délután vagy a kora esti órákig élveztük a kényelmet.           Nagyon hálásak voltunk ezekért a figyelmességért, nem okoztunk gondot a bentlétünkkel. Bizony, ha a kutyusok idősebbek lesznek, ugyanúgy, mint az emberek, még jobban vágynak a melegségre, a törődésre, netán egy kis kényeztetésre is.  Szerettünk a kellemes időben vadászni, pihenni.  A teraszra is kerültek új fekvőhelyek. Szamóca kapott egy kerti padot is, nagyon sokat onnan figyelte a portát, néha el is aludt, jókat szundított. Nekem is megígérték, megkapom én is a kerti padot. Úgy is lett. A gazdaasszonyunk szivacspárnát is varrt rá, hogy még kényelmesebb legyen. Volt ám szundi, persze éberen figyelhettük róla a portát is.

Erzsó Bittner

 

                                                              LASSAN HÉT ÉVESEK LESZÜNK                                                                                                                      A terasz továbbra is a legkedvesebb pihenő- és figyelőhelyünk. Innen belátjuk az egész portát.

 

                                                                       Így érkezett el a 2013-as esztendő, amikor is a hetedik születésnapunkra készülődtünk, a kopóéknál ez az életkor az időskor kezdetét is jelenti. A gazdijaink már a nyáron elkezdték a születésnapi meglepetéseket. Elsőnek a téli szállásunkat újították fel, elkészült a " ház a házban", aminek a készítésénél mindig ott sürögtünk, figyeltük, mi "sül ki a nagy munkából" . Csuda komfortos lett, a gazdi még egy tálaló asztalt is csinált, remekül berendezték nekünk a fáskamra felét. Mivel még a születésnap előtt elkészült az új kuckó, be is laktuk, igen jókat szundítottunk éjjelente benne. Kaptunk új plédeket is, amibe jól belebújtunk, mert az éjszakák már hűvösebbek voltak. A fáskamra másik felében a téli tüzelőt tartják a gazdik, Szami persze a farakás tetejét is megszemléli, én egy kicsit óvatosabb vagyok.                A szabadidőnket szívesen töltjük a betolakodók felderítésével, gyakran " tévednek" be a cicák a portánkra. Ilyenkor addig nem nyugszunk, míg a betolakodók el nem menekülnek. Legtöbbször ez éjjel történik és bizony, a gazdik is felébrednek a hangos ugatásunkra. Minket beparancsolnak a kennelbe, hogy ők nyugodtan "lesegítsék" a macskákat a fáról. Mi már csak a forró nyomukat ellenőrizhetjük villámsebesen. A hét év a kopóéknál nem jelenti azt, hogy ezután csak lustálkodjanak. Továbbra is szeretünk mindent, ami mozog , megszemlélni, felderíteni, akciózni, különösen Szami él még mindig pörgős életet. Ezért ért bennünket a gazdikkal együtt villámcsapásként az, ami Szamival történt. Mindennap átnézik a bundánkat a gazdik, mert ugyan kapunk kullancs elleni cseppeket, de az "ördög nem alszik", tehát naponta ellenőrzés. Egyik ilyen alkalommal egy kis dudort fedezett fel a gazdaasszonyunk Szami farkincájának tövében. Napok teltek el, nem nőtt a csomó, de azért a cseresznye nagyságú "daganat" csak izgatta a gazdikat, nem helyén való az éppen oda. Közben még a jobb combján egy tályog is kialakult, amire a doki bácsi azt mondta, tüskeszúrás is okozhatta, ami Szaminál nem is csoda, hiszen a madarakért még a tüskés bokorba is bemászik. Tehát figyelgettük, végül csak úgy döntöttünk, sebész doktornak megmutatjuk, mi a véleménye. A nyár végén kértünk, de csak szeptember végére kaptunk időpontot. A tályog közben szépen megnyugodott. Az időpont előtti napokban véres csöpögéseket fedezett fel a teraszon a gazdikánk. Ki is derítette, Szami a forrás. Így amikor eljött a vizit ideje, már néhány panasszal érkeztünk Szolnokra. Persze Szamikát bódítani kellett, még nem volt a portáról sehol sem eddig. Mindenki izgult, Pandúr sírt, hogy hová viszik a tesót, a gazdik izgultak, mi lesz az eredmény, Szamika hogyan viseli majd a megpróbáltatást. Szeptember 24-én tehát először vizsgálatok: labor, ultrahang, röntgen. A laboreredmények (cukor, vese, máj )rendben voltak, tehát műthető a kopócska. Mivel az ultrahang-vizsgálat megnagyobbodott prosztatát mutatott, javasolta a doktor úr, hogy a kis daganat- műtéttel egyidőben elvégezné az ivartalanítást is. Nehéz szívvel, de a kopócskánk érdekében beleegyeztünk a műtétekbe. Felszívódó varratokat használt a doktor úr a műtétek helyén, hogy ne kelljen Szamit újabb izgalomnak kitenni. Igen nehéz két óra hossza volt a kopós életünkben ez az idő, aggódtunk a kutyusért, és nagyon boldogok voltunk, amikor a doktor úr kinyitotta az ajtót: " Szami nagyon jól viselte a műtéteket, kevés vért veszített, sikeresen túl van rajta"- megnyugtatóan mondta. Végre hazakerültünk, már előre elkészítettem a "kórteremben" a fekhelyét, a nyári konyhát neveztük ki erre a célra, mert műtött kutyus nem alhat kinn. Pandúr nagy érdeklődéssel fogadott bennünket, addig nem nyugodott, míg meg nem szaglászta a tesót, nyüszögött egy kicsit, aztán megnyugodva leült mellé. Megkezdődött a 24 órás ügyelet, a gazdik egymást  váltogatva őrködtek felettünk.  A gallért nem viselte el a kopócska, ezért a nap 24 órájában ügyelniük kellett rá, nehogy a műtétek helyeit nyalogassa. Nagyon jól viselte a műtét utáni állapotát Szami, már a második napon nappal az udvart bejárta, szerencsére gyönyörű ősz volt, napozott a kerti padján, Pandúr is vigyázott rá, néha a teraszon is pihent, a negyedik napon meg már a kerti munkába is besegített a gazdinak, a porhanyós földben gödröket kapart egy szempillantás alatt. Bizakodott mindenki a családban, Szamikánk hamar rendbe jön.

Valóban erős, szívós kopócskának bizonyult Szamóca, kora őszre már el is felejtette a kellemetlen "élményeket". 

Erzsó Bittner

 

 

                                                            ÁRNYÉKOK  JELEI  A 2014-es ÉVRE

        

         Élték  családi kedvencként a  kényeztető életmódjukat. Részesei voltak a mindennapjainknak. Továbbra is velünk, a közelünknben szerettek a legjobban lenni. Mindent észrevettek, szinte már vártam, ha a konyhaablakot kinyitottam, hogy pillanatok alatt mindketten kíváncsian benézzenek, mivel inycsiklandó illatok áradtak ki a konyhából. Ha szép idő volt, nem is jelentett gondot, de esős időben a mancsuk lenyomatát az ablakpárkányon hagyták, mit sem számított ez nekem. Egy simogatás, egy finom falat azért mindig kijárt ilyenkor. Szamikámat a közelségünk sarkallta, Pandúr ekkor is a hasára, a gyomrára gondolt, imádja a nassolást.

Azt reméltük, nekünk (a gazdiknak) is véget ért a megpróbáltatás, de megint történt valami. Pandúrnak az ősz végén  jobb oldalon a bűzmirigye megduzzadt, kapott gyógyszereket és szépen visszahúzódott, de néhány hét elteltével kezdődött minden elölről. Sőt egyre nagyobb lett, aztán fel is tört, ami bizony fájdalmas lehetett szegény Pandúrnak. Orvosi ellátásban részesült, fertőtlenítős átmosása a mirigynek, majd antibiotikum befecskendezése. .....de nem jött rendbe. Így orvosi javaslatra a sebészhez fordultunk újra. Aki a képek alapján nem minősítette veszélyesnek, sürgősnek az állapotot, így időpontot csak 2014.január 21-ére kaptunk. Kezdődött tehát újra a megpróbáltatás. Pandúr sem volt még az udvarról lenn, idegenekkel is bizalmatlan, így őt is bódítva vittük Szolnokra az állatorvoshoz. Kezdődött a vizsgálat, neki már harmadik éve egy kissé megnagyobbodott a hasa is, így izgatottan vártuk az ultrahang-vizsgálat eredményét, egy kissé a mája megnagyobbodott, a prosztatája is és az epe is telt. A laboreredménye viszont elfogadható , tehát műthető. Javasolta a doktor úr Pandúr ivartalanítását is. Tehát itt is kettős műtét volt, amit jól viselt Pancikánk, igen nagy és mély seb lett a bűzmirigy eltávolítása helyén. Szintén felszívódó varratot használt a doktor úr. Kezdődött tehát január 21-én elölről a 24 órás ügyelet. Mivel Szami a heverőjét senkinek nam szívesen adta át, így Pandúrnak nagy szivacsmatracot készítettem huzattal ellátva, aztán arra még egy szivacsmatrac, rá plédek, lepedő, párna, takaró, mert bizony csak tél volt. Bár mindig fűtöttünk keveset, nehogy megfázzon a friss műtött. Pandúr nagyon nyugodt beteg volt, tűrte a kezeléseket, fertőtlenítéseket.                                                                                                                                                                                                                                                                           Mindketten nyugodtan pihenhettek, gyógyulhattak, a zord idő kívül maradt. Bár Pandúr is már a második napon  -hiába volt hó és hideg -  csak kíváncsi volt, mi a helyzet odakinn. Féltettem a hidegtől, a jeges járdáktól, de mit számít ez egy kopónak. Igaz, történt egy kis baleset, a bűzmirigy műtéti helyén a varratai szétnyíltak, és a popsiján tátongott a mély "gödör" . Mivel a doktor úr nam látta szükségesnek az újravarrást, így még gondosabban tisztogattam a sebet, amit békésen el is tűrt. Hol kamillával, hol fertőtlenítőkkel mosogattam és steril gézzel itattam szárazra a még vérző műtéti helyet, ezután pedig gyógykenőccsel bekent steril vattát helyeztem a kis üregbe. Tűrte a drága, sőt várta a kezeléseket. Napok teltek el, szépen kezdett összehúzódni a műtéti seb. Éjjelente igen nyugodtan aludt, volt nap, amikor 16-18 órán át csak a helyén pihent, nem is akart kimenni. Napközben néhány órát töltött kinn Szamival, az étkezések idején is, sőt néhány nap múlva már a macskázáshoz is megjött a kedve. Egyik alkalommal Szami megengedte, hogy a heverőjére Pandúr is felfeküdjön, egyetlen eset volt, Szami nem szereti, ha bárki is háborgatja. Hamarosan az idő is jobbra fordult, ilyenkor a teraszon napoztak, figyelték a portát, mert Szami is mellette maradt. Ha hideg és szép napsütés volt, imádtak a Vetbed fekhelyen pihenni, melegítette őket, csuda kényelmesnek bizonyult.Már nagyon vártuk mindnyájan a tavaszt, ahogy az idő kellemesebbre fordult, már csak éjjel aludtak benn, a nappalokat a teraszon, a kertben, a kapuban nézelődve, akciókra várva töltötték. Aztán lassan tavaszodott is, érezni lehetett a föld illatát, itt-ott a tavaszi virágok is szirmot bontottak, a kopócskák pedig egyre több időt töltöttek a bokrok, a fák között. Nyomokat szimatoltak, éjjelente a macskák csak megkeresték a portát, egy-egy vadgalambot és más madárkát is zsákmányul ejtettek az éjszaka vagy a hajnal leple alatt. Csak a tollakat szimatolhatta reggelente a két vadász. Hiába, a kopócskák még mindig benn aludtak, így nyugisabban garázdálkodhattak a betolakodók. A kert is egyre színesebb lett, a madarak is megérkeztek, bár ezen a télen sok rigó maradt itt, a borostyán lombjai között elrejtőzhettek, bogyókat meg találtak a bokrokon a télen.              Hónapok teltek el, a gazdik nem hagytak cserben egyikőnket sem, így szépen meggyógyult Pandúr is. A szőre is lassacskán növögetett, igen nagy helyen borotválta le a doktor úr, amikor a műtétre készült , illetve az ultrahang-vizsgálat miatt is. Szépült tehát Pancika, a műtétek helyei is alig észrevehetők lettek, amikorra az igazi tavasz beköszöntött. Gyönyörű virágos lett a kert, ahol imádtunk bóklászni, a gazdikkal együtt szerettünk lenni. No, meg a kertből a szomszédok portáját is szemlélhettük, a cicák most is adtak elég munkát, gyakran kellett őket "hazaugatni". A kertünk végében vonulnak el vadászni, olyan portákat keresnek, ahol nem laknak, ahol háborítatlanul egerészhetnek. Végre eljöttek az enyhe éjszakák, már ilyenkor késő estig a teraszról szemléltük az esti mozgást, de amikor hűvösebb lett, akkor újra bementünk a "kórtermünkbe" aludni. Az egyik kellemes estén aztán nem kívánkoztunk benn aludni, gyönyörű éjszaka volt, a gazdik néha ki-kinéztek, mi nyugodtan pihentünk a teraszon. Reggel aztán újra együtt lehettünk, egyre több időt töltöttek a kertben, az udvaron a gazdik, a tavasz sok munkát ad egy kertes ház körül. Azért ránk is volt idejük, a betegségét pedig Pandúr is rég elfeledte. Reménykedtünk a gondtalan, szép öregkori években.    Így telt el a három hónap nagy megelégedésünkre. Most már a nyolcadik életévünkben valóban az idősödő kutyusok életét kell, hogy éljük. Sok minden megváltozott.  Senior tápot kapunk, csontot, amit nagyon imádunk, nem nagyon kaphatunk, de azért a gazdi továbbra is főz nekünk egy kis húsikát, amit húslével forrázott zabpehellyel fogyasztunk el. Néha kisebb csontokat azért csak belecsempész a gazdi a vacsoránkba. Az étvágyunk továbbra is kiváló, mindkettőnknek fogyiznia kellene, de nehezen megy ez kopóéknál. Persze a gazdik is ritkán keményítik meg a szívüket, elég ha rájuk nézünk, máris minden elfeledve. A mozgásunk, a temperamentumunk a régi, bár Pandúr szeret lustálkodni, Szami még tartja a régi jó szokását, rója  a köröket naponta kétszer, edzi magát, ő nincs is annyira túlsúlyos, mint a tesó. Ritkán és nagyon rövid időre hagynak magunkra a gazdik, ilyenkor mi a kapu elé heveredünk és várjuk rendületlenül a hazatérésüket. Nem szeretünk egyedül ( illetve csak kettesben) lenni a ház körül. A tavasz ebben az évben szép volt, a virágok egymás után díszítették az udvart, a gazdik korábban megfigyelték, merre van a járatunk és olyan helyen virágosítottak, ahol nekünk nem volt útban. Így csak nagyon ritkán okoztunk "balesetet" a virágok között.                                 Az unokák jövetelét mindig izgatottan várjuk, a tavaszi szünetben csak néhány napot, de nyáron heteket tölthetünk együtt. Szaminak Márkó a kedvence, Pandúr inkább Gergővel szeret bóklászni a kertben.A nyár véget ért, a gazdik készülődtek az őszi munkálatokkal a kertben, sokat esett az eső az idén a nyári hónapokban, ősszel sem akarta alábbhagyni, így amikor napsütéses idő volt, gyakran heverésztünk a hűsítő fűben. Nagy munkálatok kezdődtek a lakásban  szeptemberben, a húsz éves kandallót át kellett rakatni, minket csak az izgatott ebből, hogy idegenek lesznek az udvaron és talán egy kicsivel kevesebb idő jut ránk. Amikor a mesterek megérkeztek, kissé idegenkedtünk, sőt Szami morogva fogadta őket. Egy-két nap múlva azonban jó barátságban lettünk az idegenekkel. Ebben persze az is szerepet játszott, megosztották velünk a finom ebédjüket. A gazdik nem szívesen vették ezt, de mi nagyon imádtuk a kiegészítő eleséget. Előnyünk is lett abból, hogy hamar megbarátkoztunk a mesterekkel, nem kellett a kennelben tartózkodnunk, míg itt voltak, szabadon heverészhettünk, akciózhattunk kedvünkre. Azért megkönnyebbültünk, mikor elkészültek a munkával és eltávoztak, igazán mi csak a családtagokkal szeretünk együtt lenni. Aztán újabb emberek érkeztek, a festők, szerencsénkre őket korábbról ismertük, így nem okozott gondot, hogy itt vannak. Különösen azért , mert 2-3 nap alatt végeztek is. Végre magunk maradtunk a gazdikkal. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk a következő hetekben.Imádtuk a háborítatlan délutánokat, a szeptemberi napsütés simogató, nincsen elviselhetetlen hőség, finom illatokat hoz a lágy szellő, a madarak sokasága benépesíti a portát. A leyland ciprus enyhe árnyékot is vet a fűre, ahol a legjobban szerettünk heverészni. A gazdaasszonyunk is egyre több időt tölthetett velünk, elkészült a takarításokkal is. A téli takaróinkat, a lepedőket, a párnákat,a szivacsokat is kimosta, nehogy a hirtelen jövő hidegebb idő meglepetésként érje. Így nyugodtabban, felkészülten  várhatjuk a zordabb időt. Elképzelte, milyen jókat fog pihenni, olvasgatni a nappaliban  a régi-új kandalló közelében. És ekkor az öregség újabb bajával zúdult ránk.  Október közepén Szamócának a hasa bal oldalán egy szemölcsszerű dudort észleltünk, amit nyalogatott is.  Az állatorvosának mutattuk, aki azt javasolta, kapjon antibiotikumot és fertőtlenítsük, de ha egy hét után is megmarad, esetleg még nőhet is, akkor bizony sürgősen vizsgálatra kell vinnünk újra Szolnokra. ...és megérkezett a bánat. November 13-án rossz hírt kaptunk, a kopócskánk citológiai eredménye pozitív lett: Grade II. mastocytoma. November 14-én meg is volt a műtét, újabb nehéz kopós órákat éltünk át. A citológus széles alapú és mély műtéti kimetszést javasolt, a nagyszerű, szakmailag  igen felkészült állatorvos minden lehetségeset megtett a műtét során az eredményességért. Délután 14:30-kor kezdődött el a vizsgálat, a műtét előkészülete, majd a műtét. 17 órakor már Szamikánkkal lehettünk az őrzőben és 18 órakor indulhattunk is haza. Ahogy ébredezett, bizony nagyon sírt, nyüszögött. Pandúr is nyüszögött, amikor a tesóját meglátta, járkált körülötte, sírdogált, aztán lefeküdt mellé. Szamika először a Pandúr földszinti ágyában aludt, bár sokat sírdogált, majd 19 órakor kiment a teraszra a segítségünkkel, egy kicsit zavart volt, félt, csak simogatni és vígasztalni tudtuk. Majd gondolt egyet és újra bejött a "kórterembe", fel az ágyikójába ( egy nagy zsámolyt előre odakészítettem, hogy könnyebben tudjon fellépni), és újra elszenderedett, de egész éjjel sírdogált. Hajnalban újra kiment a segítségünkkel, pisilt, egy kis széklete is volt, megtisztogattam és újra az ágyába ment. Kora reggel újra kaphatott fájdalomcsillapítót és megkezdhettem az antibiotikum adását is. Reggel 7-kor kekszet és parizelt evett. Délelőtt már a teraszon napozott, majd sétáltunk, nézelődött Pancival , kémlelte az utcát, elvégezte a dolgát, aztán újra kívánkozott be, a Pandúr ágyában aludt délután.                                    Izgalommal vártuk a szövettan eredményét. Örömmel fogadtuk doktor úr jó hírét, miszerint az első csatát megnyertük, a szövettan eredménye igazolta, hogy a daganatot egészséges szegéllyel, vagyis a teljes daganatos szövetet sikerült eltávolítania a műtét során. Így a vénásan adható kemoterápia helyett Szami tablettás kezelést kaphat.  December 03-án el is kezdhettük a rákellenes gyógyszer adását. Egy hét elteltével  reménykedünk, hogy a második csata is nyerésre áll, jól válaszol a kopócskánk szervezete a gyógyszerre. Szinte semmi mellékhatást nem észleltünk. Figyelemmel kísérjük a nap 24 órájában, a varratai miatt is és a tabletták hatását is. Persze meg is támogatjuk a szervezetét egy kicsit: Béres minera cseppek kutyáknak, Flavogard tabletta, Algás multivitamin és Gastroferm Pet, illetve mindennap húsos vacsora a táp mellett. Így aztán Pandúr is részesül a finom vacsiból. Mindig ügyeletben van ő is, igaz, átalussza az éjszakákat, köt is a pocak rendesen, nem kell kalóriát égetnie a kinti éjszakák miatt, de el sem maradna a tesó nélkül. Néha a Szami ágya elé ül a zsámolyra, és várja, mikor lesz már a tesó a régi, amikor minden mókába belerángatta Pandúrt is. Szami egyre jobban érezte magát, akciózott, macskázott, a bokrokat vizsgálgatta, az utcát leste, a szomszéd kutyahaverjait hívta finom ugatással, nagy volt az öröm, amikor megjelentek a haverok. Az étvágyával sem volt gond. Egyetlen kellemetlenséget a vérvételek jelentették, mert egy kicsit el kellett bódítani, amit nehezen hevert mindig ki. Január közepéig már négy alkalommal volt laborvizsgálata.Az első labor vizsgálat eredménye: a vérkémia rendben, a vérképe egy kissé csökkenő fehérvérsejteket mutatott, így az onkológus javaslatára a napi 500 mg rákellenes gyógyszert 350 mg-ra kellett csökkentenünk. A második és a harmadik labor eredményei jól alakultak, de csak a negyedik vizsgálat után, amikor már igazán jó eredményeket produkált Szami vérképe, január 16-ától újra az 500 mg dózist kapja. Közben véget értek a varratok okozta kellemetlenségek is, a műtét 38. napja után eltávolította doktor úr a varratokat. Most egy kicsit gondot okoz az, hogy eddig a májkrémbe rejtett tablettákat minden gond nélkül elfogadta, január 23-a óta rá sem néz a májkrémre, aztán egy kicsit a viselkedése is megváltozott. Éjszakánként nyugtalan, nagyon sokat iszik, ki-kimegy éjjel is, kissé izgága, bár néha meg mélyen alszik. Különösen a 23-ára és a 24-ére virradó éjjel volt nyugtalan. Kevésbé akciózik, nappal is a teraszon a kis fekhelyén beburkolózik a takarójába. Bár ami bizakodásra ad okot, azért ha macska van a láthatáron, amit  a tesó jelez, azonnal ugrik és pillanatok alatt lefutja a kert végéig a 70-80 métert. Újabb trükkel, főtt darált marhahúsba csempészem most a tablettákat, mivel a húst imádja, így már két napja nem mérlegel, azonnal lenyeli a kis húsgombócokat. Tehát újra bizakodunk! Január 26-án konzultáltunk a doktor úrral a gondokról, ellátta Szamit újabb gyógyszerrel, feltételezi a tünetek alapján, hogy a gyomorsav okoz gondokat. Már az első napon jók a jelek, szépen megvacsorázott, egy picivel kevesebbet iszik, aztán többször is akciózott a kertben. Egy kicsit elevenebb a korábbi napokban tapasztaltaknál,  a három napos esőzés is véget ért, még egy kicsit napozhatott is, amit nagyon imád. Újabb vérvétel következik, még szélesebb vizsgálatokkal. Keresve az okát a kissé megváltozott viselkedésének. A január 29-ei vérvétel eredményei kiválóak, a Szami szervei jól tolerálják a gyógyszert, nincsen gond az étkezéssel, a széklete és a vizelete is rendben. Figyelmes, éber, mindenre reagál. A 29-én éjjel is kiment, amikor a mancsait törölgettük, észrevettük, hogy duzzadt a csánkja. Bevizesruháztam, csökkent a duzzanat. 30-án éjjel nagyon nyugtalanul aludt, 31-én gyönyörű napsütéses időre ébredtünk, Szami szinte egészen délutánig a teraszon sütkérezett, pihent a Vetbed fekhelyén, még azt is eltűrte, hogy betakarjam. Igen keveset mozgott ezen a napon. A vacsorát nagyon várta, imádja a húsos vacsikat továbbra is, nehezen ment le a teraszról és amikor megpillantottam a hátsó bal lábát, már a combján is hatalmas duzzanat volt. A combtőnél viszont kitapintható volt egy nagy és igen kemény duzzanat. Konzultáltam doktor úrral, aki csak a vizes ruházást javasolta és hétfőn látni szeretné- mondta. 31-én éjjel már nyugodtabban aludt, de voltak még nyugtalan pillanatai. A fejét simogattam, mellette ültem a fél éjszakát, aztán a férjem reggelig. Február 1-jére virradó éjjel kétszer is volt kinn, pisilt, aztán leült, nézelődött, szép éjszaka volt, még ekkor nem tudtam, ezek a pillanatok  a búcsúzás pillanatai. Nappal sokat pihent, de élénk volt a tekintete, reagált mindenre, még a kert végében is macskázott, sőt a szomszéd Artúrral és Gigivel is " társalgott". Nem sok időt töltött a kertben, visszabújt a kis fészkébe, várta a kedvenc vacsoráját. Jól evett, korán és mélyen elaludt, de ezen az éjjelen is volt kinn. Amikor a dolgát elvégezte, a teraszon üldögélt , nézelődött, búcsúzott. Éjjel többször is megkínáltam vízzel, kevéskét ivott is, közben a duzzadt, meleg lábát és a combja tövét vizes ruhával próbáltam enyhíteni. Nagyon aludt, néha ha felébredt, az állát a lábamra rakta és úgy pihent. Február 2-án reggel korán kijöttek a " kórteremből", Szami nagyon élénk volt, de meglepetésemre a húsba csomagolt tablettáit semmilyen fondorlattal nem fogadta el. Kekszeket evett, a tápiját sem kérte, lefeküdt, aludt, ébredezett, mellette ültem, a fejét, az állát  szokása szerint a lábamra rakta. Hallatlanul nyugodtnak tűnt.     Nem is sejtettük, amit Ő már február elsején tudhatott, amikor a kertben az utolsó képet készítettem róla, hogy búcsúzik, mert hiába voltak a szervei épek, hiába volt a nagy területű és mély kimetszés,  csak történhetett egy kis rákos sejtszóródás, és  a kór a véráramba kerülve elkezdte gyilkos hatalmát "bizonygatni", majd  hatalmas daganatot növesztve igyekezett rövidíteni a drága kis pörgős Szamikánk életét. Kedvencünket nem nagyon érdekelte, hogy az autót indulásra készítettem, hogy kényelmesen utazhasson. Egy picinyke bódítót kapott, de éber maradt ,amikor indultunk, Pandúr a szokásához hasonlóan most is nyüszögött, sírt. Talán a kutyusok jobban megérzik a veszélyt, a bajt, mint az emberek. Mi nem is sejtettük, ez lesz az utolsó útja SZAMIKÁNKNAK. Az úton nézelődött, néha nyüszögött halkan, simogattam, nyugtatgattam. Az orvosi váróban az érkező kutyusokat megmorogta, sőt még vakkantgatott is. Minden hiába! Nem tudta doktor úr megmenteni, elindult Szamikánk egy igen hosszú úton, ahonnan nincsen visszatérés. A hó szállingózott, néha havas eső hullott, siratták az égiek is velünk együtt a drága kis pörgős ördögömet. Egy fiatalember ölben hozta ki az élettelen kis testét az autóig, ahol megnyugodva a fájdalamaitól pihent. Betakartam, nem is gondolkodik az ember ilyenkor, mit miért is csinál. Csak hallgattunk a férjemmel az úton, mit is mondhattunk volna egymásnak a tengernyi bánatunkban. Amikor hazaértünk, Pandúr nem jött le a kapuba, csak a síró, nyüszögő hangját, keserves ugatását hallottuk. A teraszon a fekhelye érintetlen volt, viszont a "kórterem" előtti ajtónál ült és be szeretett volna menni, kereste a tesót. A Szamika élettelen kis testét megmutattuk neki, sírt, kereste, vakkantgatott, hívta, mindenhová benézett, jött velünk. Csak kissé nyugodott meg. Aztán végső búcsút véve Cannus Lupus Dicső Szamikánktól , lepedőbe burkolva , a kedves hóvirágjaival , a legkedvesebb helyére: a birs, a gledícsia, az olajfa, a bodzabokor, a juhar-  és a gesztenyefa ölelésében helyeztük örök nyugalomba.     Szamikánk nem egy kutya, A KUTYA volt és marad a szívünkben örökre. Ő egy rendkívüli lény volt a kedvességével, a játékosságával, az okosságával, a pörgősségével. Óriási űrt és tengernyi bánatot hagyott maga után. Pandúrral együtt siratjuk.Pandúrnak  is nagyon hiányzik, másnap ő is keveset mozgott, pihengetett, le-lement a kertbe, nézelődött, kereste a tesót, néha hívó szavakat vakkantgatott, de hiába, a tesó végső nyugalmát megtalálta, az örökös vadászmezőn űzi a vadakat, éli tovább a pörgős kis életét.   

                                            Rettenetesen hiányzik a "BÁRSONYFÜLŰ NYUSZIKÁM" -SZAMIKÁM-!  ( 2015.) Erzsó Bittner

                                                                                                                                                                                                            

 

       

( Korábbi írásaim)

                                                           2009-ben a Jász-Nagykun Szolnok megyei napilap, az Új Néplap " Írjon velünk mesekönyvet!" című pályázatára én is tollat ragadtam. A többszáz beérkezett mese közül a zsűri az általam írt mesét is méltónak találta arra, hogy bekerüljön a mesekönyvbe. A mesémmel a gyermek-és ifjúkorom vadregényes helyszínére, a Beregi-Tiszahátra viszem el az olvasót. A mese címe:

                                                                             TAPSIFÜLES  KALANDJA

              Valahol a Tiszaháton, ahol erdők, ligetek, patakok, rétek, bozótosok teszik regényessé a tájat, éldegélt egy nyuszi család. Háborítatlan világukat az évszakok váltakozása tarkította, néha meg a vadászok és a kirándulók tették izgalmassá napjaikat.

              Ennek a nyuszi családnak volt egy rakoncátlan csemetéjük. Kalandvágyból el-elkóborolt, de szerencséjére és a család örömére mindig hazatalált. A rekettyés, ahol a nyusziék éltek, kiváló búvóhely volt a vadászok és a vadászkutyák elől is. Történt egyszer egy szép tavaszi reggelen, hogy úgy gondolta Tapsika, újra világot lát. Egy óvatlan pillanatban, amikor a mamája a többi aprósággal foglalatoskodott, nagyot ugrott, aztán még néhányat, és már a vadvirágos réten találta magát. Madárdaltól zengett a vidék, és ő boldogan, megfeledkezve a nyuszi mama intő szavairól, ugrándozott a nagy szabadságban. A virágos rét után egy hatalmas búzamezőre ért, ahol a friss leveleket jóízűen eszegette. A finomabbnál-finomabb harapnivaló egyre csak beljebb-beljebb csalogatta. Észre sem vette a közelgő veszélyt. A búzarengeteg közepén a gondatlan emberek fedetlenül, jelöletlenül hagytak magára egy rom kutat. A nyuszika nem sejtette, hogy ez a békés hely veszélyt is rejthet számára. Ebből lett tehát a baj.

               Amikor a kút széléhez érkezett a kis tekergő, megszeppent, de úgy gondolta, elég nagy már ahhoz, hogy könnyűszerrel átugorja ezt az akadályt. Ekkor éppen arra szállt egy pillangó, amit el szeretett volna fogni. Megfeledkezve a veszélyről ugrott is. Csak azt vette észre, ugrás közben repül, de nem előre, hanem a kút mélyébe. Nagyot huppant, amikor szerencséjére csak nedves talajt érzett a lába alatt, mert víz nem volt a kútban. Sajgott mindene, és közben bánta már, hogy a nyuszi mama intelmeit nem fogadta meg. Latolgatta, mi tévő legyen. Ahogy így elmélkedett, a kellemes tavaszi szellő a távolból gyerekek kacaját hozta. Akik éppen kirándultak, közben búzavirágot, pipacsot és mezei szarkalábot szedtek. A kút körül bőven virítottak már a rét ékességei. A vadvirágok csalogatták a gyerekeket is, akik egyre közelebb értek a rom kúthoz. A kis csapat egy pillanatra megijedt, mert szokatlan mocorgásra lettek figyelmesek. Valami veszélyes vadállatra gondoltak, mikor a kútba nézve meglepődtek, mert a mocorgás onnan szűrődött ki. A nyuszikánk meglapult a kút mélyében, csak remélte, megérkeztek az ő kiszabadítói. 

             És valóban, a gyerekek azon tanakodtak, hogyan menthetnék meg Tapsikát. Szerencséjükre nem volt igazán mély ez a rom kút. A segítség zsenge fűként érkezett először, a kirándulók a kútba dobták, remélve, hogy legalább az éhsége csillapodik a nyuszikának. És már loholtak is segítségért a faluba. Azt találták ki, hogy egy dióverő rúdra erősítik a merítő iszákot, egy másik rúddal pedig beleterelik füleskét. Amikor visszaértek a baleset helyszínére, elégedetten látták, a füvet eszegeti a tekergő. 

            A kis csapat csendben cselekedett, a riadt nyuszi most lapult meg igazán, mert a feje fölött sötét árnyékot látott közeledni. Ekkor leérkezett a segítség, lassan terelgették a nyuszikát az iszák felé, más választása nem lévén, besétált a csapdába. Óvatosan húzták fel a rudat, amikor a földre tették az iszákot, bátortalanul ugrott ki belőle Tapsika. Megszeppenve ült egy kicsit, aztán elgyengült lábaival ugrott egyet, majd kettőt és futásnak eredt. Meg sem állt a rekettyésig. 

           Ez idő alatt pedig nyuszi mama és családja a rekettyésen túl, a közeli erdőt is bejárták a tekergőt keresve. Volt nagy öröm, amikor a kis csavargó megérkezett. Tapsika pedig megfogadta, hogy ezután engedelmes, szófogadó nyuszi lesz. 

Erzsó Bittner

 

 

 

    Újra kellő figyelmet érdemelne a magyar beszédkultúra, az igényes nyelvhasználat. A 2007-ben írt  Édes anyanyelvünk című írásom - szomorú - , de most is időszerű. Ezért adom közre.

                                                                                                 ÉDES ANYANYELVÜNK

                          " Sokasodó gyermekkori beszédhibák" címmel újabb "kis vészharang" szólt jogosan az Új Néplap egyik korábbi számában. Én is azok táborába tartozom, akik az egyre kevesebb kommunikációt tartják ezért a fő bűnösnek. Töprengve a cikk tartalmán egy kicsit messzebbre és mélyebbre mennék.

                       Az írás kapcsán Kodály Zoltán, a neves zeneszerző, tudós és nevelő - akinek 2007-ben volt a 125. születésnapi évfordulója - jutott az eszembe. És miért éppen Ő? Az iskolai magyarnyelv-tankönyvek fejezeteit egy-egy nyelvész, író, költő, nevelő, tudós idézete nyitja meg. Méltán került a zeneszerző egy-egy gondolata is ide. Különösen kedvesek számomra a szenvedélyes és meggyőző Riadójának a sorai. Kodány 1938. szeptember 18-án a rádió nyilvánosságát használta fel arra, hogy véleményét eljuttassa a nagyközönséghez. Ezzel a nyelvünk és egyben a magyarságunk védelmében szólt. Csak néhány közülük:" Vessünk gátat a magyar nyelv romlásának!", " A magyar kiejtést is tanulni kell, még született magyarnak is....". Az idő - a világháború - azonban nem kedvezett a szép, a helyes, a magyar kiejtés mozgalmának. 

                  Hosszú idő telt el, míg a jó és szép magyar kiejtés ügyéért vívott küzdelem eredményeként - egy kitűnő művésznő, Péchy Blanka dédelgetett álmának valóra váltásával - 1960-ban megszületett a Kazinczy-alapítvány. Péchy Blanka kezdeményezését neves nyelvészek segítették: Lőrincze Lajos, Bárczi Géza, Deme László. Országos méretűvé nőtt a mozgalom. Nyelvi konferenciákon hangzott el: a film, a rádió, a televízió tömegeket nevelhet a helyes magyar beszédre. Elengedhetetlen kívánalom volt, hogy aki a nyilvánosság előtt szót kér, az szép magyar kiejtéssel beszéljen.  Bizony hittünk a mozgalom erejében, megyénk intézményei is élen jártak ebben a munkában. Sokasodtak a Beszélni nehéz!-körök, emlékezetes találkozások voltak Péchy Blankával, Deme Lászlóval. A magyartanárok a " Beszédművelés tanfolyamain" csiszolhatták módszertani kultúrájukat. Büszkék voltunk tanítványaink sikereire: országos versenyek Kazinczy-érmeire,-díjaira vagy a " Beszélni nehéz!-körök többszöri Kazinczy-jutalmára. 

                Hogy miért is forgatom vissza az idő kerekét? Ez a korábbi lelkes mozgalom hanyatlani látszik. Régebben számtalan lehetőség adódott a mozgalom céljainak megvalósítására. A magyar nyelv és irodalom tanterve megengedte a beszédművelési gyakorlatokat, és időt is adott rájuk. Ha évente csak 15-20 vásott fölű gyermeket neveltünk intézményenként az igényes beszédre, a helyes, szép kiejtésre, már megérte. A megszorításokkal a szakkörök köre szűkült, ( netán meg is szűntek ezek az alkalmak), az anyanyelvi órák száma is csökkent. Évek óta egyre kevesebb tanuló indul a még meghirdetett versenyeken. ...Meditálhatunk. A nagy változás, a spórolás az oktatásban megérte-e? 

             Nem vitatom, a beszédhibáknál a szervi és a funkcionális okok szoros egységet alkotnak. A beszédjavítás tehát a jól képzett szakemberek, a logopédusok hatásköre, amely igen tapintatos és türelmes nevelői magatartást kíván. Nehezen győzhetnének meg viszont arról, hogy egyre több a gyerekek között a valódi beszédhibás.  Visszatérnék Kodály Zoltán gondolataihoz, aki a kiejtés tisztaságáért szállt síkra és vallotta: a jó ejtés alapozó műhelyei a családok és az iskolák. Mi az, amit a nyelvművelésünk egyik ágáért, a beszédművalésért, a helyes kiejtésért tehetünk a családokban, az óvodákban, az iskolákban? A következőket vallom. Ahhoz, hogy jól hallhatóan beszéljünk, nem kell hangoskodnunk. A hangoskodás helyett ajánlom a jól vívő beszédet. A jól vívő hang feltétele a tökéletes zöngeképzés, a jól hallható beszédhez gazdag rezonancia szükséges, valamint - mivel a magyar nyelvnek lényeges vonása a nyitott szájjal való beszéd - a messzire hangzó beszédhez a szájüreg növelése is kívánatos. Ezzel érjük el azt, hogy a nagy vívőerejű hang veszteség nélkül távozzék az "adótól". Ne "motyogjunk" tehát az orrunk alatt! Megtapasztaltam az évtizedek során, hogy a kisebb beszédfogyatékosság - és renyheség - leküzdhető még az óvodában, az iskolában, csak türelmes szülőkre, óvó nénikre és tanárokra van szükség. Ha ezt tesszük, egyben gyermekeink személyiségét is fejlesztjük. Ne mondjunk le könnyen róluk! ( Megjegyzem: ha az intézményben a nevelők mégis beszédhibát ismernek fel egy-egy gyereknél, a szakszerű kezelés végett irányítsuk őket logopédushoz.)

             Az ügy érdekében a Kodály által említett "alapozó műhelyekben" mit is tehetünk? Kicsinyeinket altatódallal ringassuk álomba, szép magyar kiejtéssel beszéljünk hozzájuk, az óvodásoknak, a kisiskolásoknak meséljünk sokat, tanítsunk velük mondókákat, nyelvtörő verseket, népdalokat! Fejlesszük ritmusérzéküket! A serdülőket hallgassuk meg, beszélgessünk velük, figyelmeztessük, korrigáljuk, az olvasás élményével gazdagítsuk őket! Így válhatnak majdan ők is a szép magyar beszédet helyesen művelő anyaként, apaként példaképpé gyermekeik előtt.  Mi felnőttek fogadjuk meg Péchy Blanka ".... beszélni nehéz"  intelmét ( a Beszélni nehéz! című könyvéből), és tegyünk is érte! Gondoskodjunk, őrködjünk  a szép, a tisztán csengő, helyes dallamú kiejtés fölött! Legyünk igényes nyelvhasználók, követendő példák! Érezzük annak felelősségét, hogy a nyelvünk művelése mindannyiunk kötelessége!

            Gondolataimat Péchy Blanka mot is érvényes idézetével zárom: "Kirakatba került a beszéd. Közszükségleti cikké vált, ennélfogva senki számára sem közömbös, hogy minősége javul-e, romlik-e. Égetően időszerű tehát az általános beszédkultúra megteremtése." Kazinczy figyelmeztetése szintén aktuális: " A magyar nyelv tanítására különös gond fordítandó, hisz ez tartja fenn a nemzeti jellemet." S ha a jó ejtés alapozó műhelyeiben a fentiek szerint végezzük a munkánkat, akkor mondhatjuk, taníthatjuk büszkeséggel, hogy anyanyelvünk a magyar nyelv, mely a NYELVÉDESANYÁNK.

Erzsó Bittner