Karácsony közeledtével
AJÁNDÉK és az ajándékozás
" Az emberszívek örökélő őre/ Tegye ma össze mind a kezeket!/ Karácsony édes ünnepén/ Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!
.jpg)
Karácsony közeledtével, amikor az első adventi gyertya lángja fellobban, hívatlanul is előjönnek azok az emlékeim, amelyek a szülői ház ünnepi pillanatainak varázsát őrzik. Életem során megtapasztaltam, mérhetetlenül áhítozunk a szeretetre. Boldog többgenerációs családban cseperedtem, és nagycsaládban nőttem fel, ahol megtanultuk, az apró örömöket is meg kell becsülnünk. Továbbá azt is, az ajándékot nem a pénzben kifejezett értéke teszi naggyá, hanem az örömszerzés, a kifürkészett legtitkosabb vágy beteljesedése, vagyis az ajándékozás meghatározója, a szeretet.
Már néhány századdal ezelőtt szokássá vált a szeretet ünnepén az ajándékozás. Talán ma már nem is gondolunk arra, hogy a nagy kezdőbetűs Ajándék szó egy magyar női név- az Árpád-korban gyakori név volt-, ami azt az érzést fejezte ki, hogy a gyermeket Isten örömet szerző ajándékának tekintették (Ladó J. : Magyar utónévkönyv). A családunkban mindig nagy áldás volt a gyermek várása, születése, szeretettel, gondossággal neveltek, oltalmaztak bennünket. Azt is megtapasztaltuk és megtanultuk a szüleink és a nagyszüleink példájából, hogy a kedvesség, a tisztelet, a meglepetés, az örömszerzés jó cselekedet. Meghatódva gondolok még ma is arra, hogy az ünnep előtti heteket a boldog együttlét öröme és a készülődés, a várakozás izgalma töltötte be. Tudtunk megállni, beszélgetni, tervezgetni, édesanyánk bibliai történeteket vagy mesét olvasott nekünk, és lelkesen énekeltük a karácsonyi énekeket is. Megható pillanatok, csendes béke, szeretet uralta az előkészületeket és az ünnepeket is. Még egészen kicsi gyermekként örömmel és ámulattal fogadtuk a feldíszített karácsonyfát és az ajándékokat, amit a Jézuska az Angyalkák segítségével csempészett be a szobánkba. Azt gondoltuk, a Jézuska ajándékait azért kaptuk, mert igyekeztünk a jóságunkkal a szüleinknek örömet szerezni. Egyszer aztán kicsikét megtört a varázslat, az idősebb testvéreink "felvilágosítottak" bennünket, a fiatalabbakat, nem is a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a szüleink és a nagyszüleink meglepetése a karácsonyi varázslat. De a csodavárás és a szép ünnep közeledtével később sem okozott törést a "felvilágosítás", mert édesanyánk gyakran mesélt az Ő karácsonyi várakozásairól, a távolban élő szeretteiről, a Jézuska születéséről, az emberek nehéz sorsuk miatti csodavárásáról, és mi szerettünk tovább is hinni, gyermeki kíváncsisággal vártuk a legszebb ünnepet, a karácsonyt. Az ünnepi előkészületekbe is bevont mindnyájunkat édesanyánk, gyűjtöttük a sztaniolpapírokat, hogy bevonva vele a diót, legyen nekünk ezüst és aranydiónk is. A mézeskalács tésztájából a különböző formákkal kiszaggathattuk a kedvenceinket. Készült tehát szívecske, őzike és fenyő formájú mézes kalács is, ezek voltak a kedvenceink. Amikor sültek a kalácsok, finom fahéj és mézillat lengte be az egész házunkat. Aztán színes papírokból csíkokat vágtunk, azokból ragasztással hosszú füzért készítettünk, ezzel is díszesebbé, tettük a karácsonyfát. Besegítettünk a szaloncukrok, a mézes kalácsfigurák kötözésébe, a csillagszórók és a gyertyák elhelyezésébe is, szóval közösen varázsoltuk csillogóvá az ünnepre a karácsonyfánkat, már rég el is felejtettük a korábbi "csalódásunkat". Az ajándékozás viszont továbbra is meglepetés maradt. Majd arra is rájöttünk, a karácsony előtt kapott titokzatos nagy csomag az anyai nagyszüleink Jézuskájától érkezett, akik egy cseh kisvárosban, Vyssi Brodban éltek. Egyre gyakrabban mesélt édesanyánk a szüleiről, a testvéreiről, akikkel a 45-ös határzár után csak levelezéssel tartottuk a kapcsolatot. Esténként fényképeket nézegettünk, ismerkedtünk, reménykedtünk igazi találkozóban is az édesanyánk családjával. Amikor már iskolás lettem, nagyon szerettem írni. Sok levelező pajtásom volt, de feljegyzéseket is készítettem a virágokról, a madarakról, a családi eseményekről. Gyakran viccelődve mondogatták otthon, a család krónikása, íródeákja vagyok. A cseh kisvárosban élő nagyszüleimnek levélben számoltam be minden családi eseményről. Szerettem volna találkozni is Velük. A hatvanas években kicsit enyhült a politikai helyzet, talán könnyebben lehetett útra kelni Beregből, ugyanis a szigorúan őrzött Szovjetunió határárnak közelsége miatt sok utánajárással lehetett csak innen utazgatni. Különösen oda, ahol az anyai nagyszüleim éltek, közel az osztrák és a német határhoz. Ekkor még a leveleinket és a nagyszüleinktől kapott csomagokat is felbontották, ellenőrizték a vámon. Így tehát különleges ajándék és igen nagy öröm ért akkor, amikor 1960-ban az iskolai téli szünetben a szüleimmel "nagyvilági útra"kelhettem a nagyszüleimhez. Ábrándjaimat a boldog találkozás reménye töltötte be. Felnőtt fejjel tudtam azt is igazán értékelni, mennyire nagy kincs is a többgenerációs családi életforma, ahová a karácsony mindig szeretetet hozott. Ekkor egyedül én utazhattam a szüleimmel, de a testvéreim sem nélkülözték a boldog ünnepvárást, ugyanis az apai nagyszüleimmel és Imre nagybátyánk családjával tölthették a szeretet ünnepét. Varázslatos dolog, ugyanakkor ünnep és várakozás is az utazás, különösen, ha egy régóta vágyott találkozás az úti cél. Kassa- régi gyönyörű magyar város- volt az első állomás, a szüleim szülővárosa, ahol édesanyám testvérei, édesapámnak pedig a nagynénje és a nagybátyja kedves vendéglátásában volt részünk. Eljött aztán a pillanat, amikor az egyik nap estéjén indultunk tovább, gyorsvonat röpített bennünket a nagyszüleim felé. Kora reggel szikrázó napsütésben, csikorgó hidegben érkeztünk Prágába. A hatalmas pályaudvar, nyüzsgő sokaság ámulattal töltött el. Amikor az utazók között megpillantottam egy fekete bőrű embert, rácsodálkoztam, mert eddig csak a könyvek illusztrációjában láttam színes bőrű embert. Bámészkodtam volna még kicsikét, de átszállással Ceské Budejovicébe száguldott tovább velünk a vonat. Nyelvi nehézségek nélkül utaztunk, ugyanis édesanyám mind a szlovák, mind a cseh nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Ceské Budejovicében, a gyönyörű történelmi városban volt időnk egy röpke városnézésre, édesanyám volt az idegenvezető. Az érdekes tornyok, a különleges épületek, a hatalmas havas fenyők feledtették a nagy hideget. Végre az utolsó átszállás következett, egyre izgatottabban és egyre közelebb a nagyszüleimhez. Vyssi Brodba egyetlen kocsival "robogott" a motorvonat, egyre közelebb kerülve a téli szépségek, a Sumava hegység és a Cseh erdő felé. Az ablakon kinézve az egyik oldalon a magas sziklák, a másik oldalon a mély völgyben hömpölygő folyó látványa nyűgözött le. Végre a hótakaró alatt roskadozó fák között megbúvó városkába érkeztünk. Milyen csodálatos is tud lenni egy különleges, nagyon várt találkozás! Amikor a nagyszüleimet megláttam, mindenféle érzések kavarogtak bennem, de szorosan megölelve Őket és számtalan csókot hintve az arcukra, feloldódtam, a boldog találkozás örömét éreztem csak. Erre a pillanatra vágytam, mióta megtudtam, hogy ebben az évben én utazhatok a szüleimmel a nagy útra. Könnyek, meghatódottság, elcsukló hangok, ezernyi kérdések röpködtek, míg haza nem érkeztünk. Várt a csillogó karácsonyfa és a sok ajándék alatta. A meglepetés sikerült, áradt az öröm és a szeretet mindnyájunkból. Én késő estig csüngtem a nagymamámon, se vége se hossza nem volt a mondanivalónknak, majd lassan elszenderedtem. Másnap délelőtt a szentmisén adtunk hálát a szerencsés hosszú útért, és hogy végre együtt lehettünk. Csodálatos néhány napot töltöttünk szeretetteljes boldogságban a nagyszüleimmel. Jó volt látnom édesanyám boldogságát is, hiszen évek teltek el az utolsó találkozásuktól. Nagyokat sétáltunk, gyönyörű volt a város környezete, a Cseh erdő, a Sumava hegység, az itt eredő Moldva folyó, ami a hegyekből a lombját vesztő, de havas fák között és a fenyves erdőn át jövő kis csobogásokból a hidegre fittyet hányva habos tajtékkal zúdult, hömpölygött és a völgyben széles, fodros vizű folyóvá terebélyesedett. A havas szépséget, a természet csodáját, a fenséges látványt a nagyszüleimmel való találkozás öröme múlta csak felül. Még most, évtizedek múltával is sokat gondolok Rájuk, a felénk áradó szeretetüket megőriztem. A feledhetetlen öröm és ajándék, a nagyszüleimmel való találkozás örök emlékként vésődött a lelkembe. Az anyai nagyszüleim hamvai már régóta a prágai temetőben pihennek, karácsony táján azonban nekem újra előjönnek az együtt töltött, boldog, szeretetteljes napok, amelyekből az életem során meríteni tudtam. A hosszú évtizedeim alatt kapott ajándékok közül még most is a legfényesebben csillog az, amit a szüleimtől kaptam ajándékba 1960-ban, az anyai nagyszüleimmel való első találkozást és a felejthetetlen utazást. Az adventi várakozás ideje ma is bizakodással tölt el, a családommal együtt töltött felhőtlen, meghitt napok beteljesedését jelenti, hogy a szent ünnepen újra együtt lehessen az egész családunk. Mert a karácsony a lélek ünnepe is, az ünnep öröme, a legnagyobb ajándéka pedig az egymás iránt érzett szeretet. A csendes, meghitt ünnepnapoknak is van üzenete, hogy a karácsony ne egy múló hangulat legyen, hanem olyan új életnek a kezdete, amelyik lelkiekben egyre inkább gazdagodik. A karácsony öröm és ajándék, Jézus születése napja. Aminek eljövetele mindig valami új reménnyel tölt el. Még boldogabb az ember életérzése akkor, ha az ünnep elmúltával is megmarad a békesség, az egymás iránt érzett tisztelet és felelősség. A várakozás csodája és annak beteljesülése megerősít bennünket abban, hogy egy életen át a hit, a remény és a szeretet öröme töltse be a szívünket. Jó lenne, ha a jövő karácsonyai is úgy jönnének el, mint ahogyan Mécs László sorai idézik, miszerint: " Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony, jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon a fény."
2016. Bittner Erzsó
