Írásaim

2015.12.14 06:59

                                                           A MADARAK, A NÖVÉNYEK ÉS AZ ÉVSZAKOK                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          " Havas téli nagy ég alatt                                                                                                                                                                                         Vendégeim a madarak."

 

      Varázslatos, sokszínű ország a mi hazánk, Magyarország, dombokkal, hegyekkel, végtelen rónával, kanyargós folyókkal, csodálatos tavakkal, változatos élőlényekkel. Az északi félgömb mérsékelt égövi régiójába tartozik. Négy, többé-kevésbé elkülöníthető évszak jellemzi. Természetrajzi környezetének köszönheti, hogy ma is gazdag az élővilága, növény-és állatfajok százai népesítik be. A magyarok földjét, erdejeit, mezőit, rétjeit, vizeit, a változatában is gazdag négy évszakát a Jó Isten a növények, az állatok és közöttük a madarak gazdagságával is megajándékozta. Az emberek ősidők óta tisztelték, csodálták a fákat, az erdőket, a madarakat. Sokat meditálok azon, ezt a pazar ajándékot hogyan lehetne megbecsülni, megőrizni, a jövő nemzedékeinek hogyan tudnánk átörökíteni.                                                                                                                                                                                                           Jómagam is a természetet kedvelők, a természetrajongók táborába tartozom. Évek óta megörökítem és albumokba rendezem az otthonunk élővilágáról készített fényképeket. Mostanában, a késő őszi, illetve  a kora téli borús, ködös napokon szívesen "barangolok" a fényképeket nézegetve. A virágba boruló tavasz, a nyár nyüzsgése, pompája, az aranyló ősz vagy a hófödte, szikrázó napsütötte tél emlékeket varázsol elő a gyermekkoromból is. Falusi környezetben, lenyűgöző vidéken, a Beregi-Tiszaháton nőttem fel. Évtizedek óta városban, ahol immár két évtizede kertes házban élünk, itt minden fának, bokornak és a lakóinak is története van. Megélhettem, hogyan népesül be évről évre egyre gazdagabb madárvilággal a kis birodalmunk. Különösen kedvelem a madarakat. Ez a rajongás értük már gyermekkoromban kezdődött, amikor a szülőfalumban kora tavasszal vártuk a fecskék és a gólyák érkezését. Csodáltuk ahogyan a fecskék fürgén, cikázva szálltak a magasban, és röptükben kapdosták el a rovarokat. Naphosszat lestük volna azt is, amikor a gólyák a patakjaink szélén, aztán a vizenyős lapályokon lakmározták az ebihalakat, a békákat, de néha egy-egy vízisiklót is sikerült "halászniuk". Figyeltük, hogyan építik a fészkeiket, nem volt nehéz lesekednünk, mert mindkét hazajáró emberi környezetben fészkel. A fecskék az eresz alatt, a gólyák kezdetben a nád- vagy szalmataetős házak kéményein , később a villanyoszlopok tetején találták meg az ideális fészkelőhelyet. Lenyűgözött bennünket az is, ahogyan a kicsinyeiket táplálták. Majd ősszel a vonuló madarak ejtettek rabul, amikor: " Benépesült az ég légifolyosója, // ott repül a fecske, ott úszik a gólya. //....végtelen utakon repülnek a célig."                                                                                                                                                  Szívesen idézem a gyermek-és ifjúkoromnak a jeles  napjai közül a Madarak és a Fák Napja ünnepét, amikor a Bockereki-erdőbe vagy egy-egy ligeterdőbe kirándultunk. Ünnepeltük a tavasz ébredését, kiteljesedését, hallgattuk a madarak énekét, találgattuk, éppen melyik madár trillázik, csodálkoztunk,  egy-egy bokor mekkorára terebélyesedett vagy a facsemeték mennyit erősödtek az elmúlt egy év alatt. Mindenkinek volt kedvenc bokra, fája, madara. Ilyenkor a természet ezernyi csodájával gyarapíthattuk az ismereteinket. A sokoldalú magyar természetkutató Herman Ottó szellemében teltek el ezek a napok, akit a madarak atyjának neveznek, Ő mondotta:"....évente egy nap szenteltessék a madarak és a fák védelmében."                                               Olvasmányaimból idézva még ma is kedvesek számomra a következő gondolatok: A madarak az éghez - az isteni szférához - tartoznak, ezért az égi lélek szimbólumai. A honfoglaló magyarok totemállata a turulmadár ( valószínűleg valamely sólyomfaj) volt. A madárlélek szimbólum jelentése jellemző a kereszténységben is, például a Szentlélek galamb képében jelent meg Jézus feje felett, amikor megkeresztelkedett. Míg az ember a gondolataival szárnyal tova, addig a madaraknak a mellső végtagjaik módosultak röpülésre. A nemzetközileg híres román szobrász, Constantin Brancusi munka közbeni elmélkedése elgondolkodtató: - Te dudsz repülni? - kérdezte a madár. / - Tudok - válaszolta az ember. / -S te hogyan repülsz? / -Így - válaszolta az ember, s tovább faragta a szobrot. / - Érdekes - csodálkozott a madár, s elrepült.     .......................               A szobrász célja  "....minden bonyolultból a legteljesebb egyszerűséget kihámozni....., ugyanakkor azt is mondotta: " az egyszerűség nem vég, hanem kiteljesedés." S valóban a természet is, ami körülvesz bennünket míly egyszerű és mégis csodálatos, amit tisztelnünk, óvnunk kell!  A madarak mellett a fa a legősibb, az egész világon elterjedt egyetemes növényszimbólum. A fa az örök fejlődés, a termékenység, a kiszáradt fa pedig az elmúlás jelképe.Az életfa ágai az égi világba vezetnek, gyökerei az alvilágba nyúlnak. Ahol a fa, a bokor "megterem", ott a madárvilág is otthonra lel. Azt a csodálatos növényvilágot, ami az otthonunkban körülvesz bennünket, népesítették be évről évre a madarak. (Húsz évvel ezelőtt, ha hajnalonta szétnéztünk a portánkon,  a magasban röpülő pacsirták csodálatos énekét hallhattuk, ma már nem hallom őket.) Viszont néhány év kellett csupán ahhoz, hogy a gondosan kiválogatott és elültetett fák, cserjék cseperedjenek, és rögvest megjelentek a kis jövevények. A kerti rozsdafarkú és a verebek már az első évben ellepték a portánkat, verebekből egész hadseregnyi van még ma is. Egész éven át hűséges lakói a bokrok, a fák lombjainak, de még a házunk leggondosabban szigetelt tetején ( cserép, kúpcserép, az esőcsatorna mögött) is megtalálják a legkisebb rést, ahol menedékre lelhetnek, aztán tavasszal a fészkelő helyüket, hogy sokasodjanak. Korán ébredő madár a veréb, már hajnalban mocorognak, fészkelődnek, egyre hangosabban csiripelnek, majd amikorra a nap felkel, már mindenhol élelem és víz után kutatnak. Minden hulladékot felcsipegetnek, ha a kopócskák a vacsorát befejezték, rögvest megjelennek a legapróbb maradékért is. Nekik aztán mindegy, víztócsa vagy itatóedény, csak olthassák a szomjúságukat és fürödhessenek, nyáron a porfürdőzést is kedvelik. Estére éppoly csiripeléssel, hangoskodással térnek nyugovóra a fák, a bokrok sűrűjében vagy az eresz alá, mint reggel, majd hirtelen lesz csend . Bőven van utánpótlás, az izgalom akkor uralkodik el a portánkon, amikor a fiókák a kiröpülést próbálgatják. Ilyenkor a vadászebeim sem restek, könnyű az alacsonyabb bokrokban meglapuló madárkákat sikeresen vadászniuk. Télen a bokrok, az örökzöldek mélyébe, a tető alá bújnak, néha a havas ágakon napoznak, a tavasszal kezdődő fűnyírások után csapatokban lepik el az alacsony füvet, könnyebben lelnek rá a magokra, a bogarakra ilyenkor.                                                                                                                                                                                                  A madarak fajai közül vannak, akik itthon maradnak, számosan közülük elvonulnak, de hozzánk is érkeznek telelni. Tavasszal és ősszel az érkező és a vonuló madarak látványa lenyűgöz. A fecskék már augusztus végén gyülekeznek, ők indulnak legkorábban a melegebb vidékre. A tél közeledtével a dél felé repülő darvak és vadludak csak elhúznak felettünk. Az első hóesés idején viszont az átvonuló fenyőrigók nagy csapatokban napokon át vendégeskednek a portánkon. Jól megférnek a fekete rigókkal is. Megszállnak minden bogyós fát, bokrot, különösen kedvelik a keskenylevelű ezüstfa csontárját( álcsontár), de ha hosszabb időt töltenek itt, bizony megkopasztják a bogyóitól a többi fát és bokrot is. Ők aztán távoznak, de maradnak a fekete rigók. Régebben, egy-egy nagyon hideg télen csak a hímek maradtak itt, megbújtak a sűrű borostyánban vagy más örökzöldekben. Az utóbbi enyhe teleken a párjukkal várják a kora tavaszt, a fészekrakás idejét. Megfigyeltem, csak a tojó építi a fészket vékony gallyakból, fűszálakból, sárból és pihetollakkal béleli ki. A hím eltereli a dolgozó párjáról a figyelmet, és fütyörészésbe kezd, ha  biztonságban kiröppenhet a bokorból az újabb építőanyagért az "anyóka". Néha még a virágcserepekből is kicsempészi a nedves földet. Egész nap rendületlenül munkálkodik a tojó, így egy-két nap alatt el is készíti a fészket. Az egyik május elején a lakáshoz közeli tűztövis bokorban akkor pilllantottam meg a fészküket, amikor már hat éhes apróság tátott csőrrel várta az etetés idejét. Napokon át óvatosan figyeltem, hogyan cseperednek, tollasodnak, majd a szárnyaik próbálgatásaiban gyönyörködtem. Amikor kirepültek, a bokrok aljában várták a jelzést, mert a szülők még etetik egy ideig a fészeküket elhagyó rigócskákat. Kedvenceim a rigók, a  lágyan csengő énekük kellemes hangulattal tölti be a portánkat, különösen a hímek éneke szép. Emberközeli életmódjuk van, a fészkelőhelyeik választása is ezt bizonyítja. Mostanában már csapatokban szállják meg a bogyós fákat. A sárgarigónak általában csak a "nótázását" hallani, ritkán pillanthattam meg az évek alatt, a fekete rigókat viszont nem zavarja a közellétünk, sőt a kopócskákkal is "jóban vannak", és ahogy múlnak az évek, egyre többen élnek a kertünkben. Nagy pancsolók, fürdőzők még most a tél elején is. Fegyelmezetten, sorban, rendben, kora reggel és estére van a nagy tisztálkodás ideje. Amikor a lakásból kilépek, lehet hallani a szárnyuk csapkodását, az egész testükkel megmártóznak a vízben, természetesen a nagy cserépalátét itatóedényüket használják ivásra és fürdőzésre egyaránt. Amikor kifüröcskézték magukat, keresnek egy bokor vagy faágat, azon tollászkodnak, nyáron a bokrok napsütötte tövében szárítkóznak.A vadgalambok a rigókkal ellentétben laza fészket építenek. Néhány éven át az egyik ezüstfenyőn volt a kedvenc fészkelőhelyük,  kedvelték a keskenylevelű ezüstfa lombjait is, de ezeket a fészkeket gyakran kifosztották a kóbormacskák. Ezért az utóbbi időben a feketefenyők magasabb ágain költenek. Szeretem hallgatni a búgó hangjukat. Kissé félénkek, bizalmatlanok, amikor először fényképeztem őket, mélyen behúzódtak a fészkükbe. A szülők gondosan etetik a fiókákat, sőt amikor az ifjak( általában két galambot költenek a szülők) kiröpülnek a fészekből, egy-egy közeli fa ágán vagy a háztetőn várják a táplálékot a már röpködni is tudó madarak. Aztán egyre nagyobb távolságra repülnek, a fészkükbe nem térnek vissza a fiókák, miután elhagyták azt. Egy-egy fa lombjában vagy a házunk kéményének tövében meghúzódva töltik az éjszakát. Megfigyeltem, míg a vadgalambok többször is költenek ugyanabban a fészekben, ahol az első fiókákat nevelték, a fekete rigók nem térnek vissza a korábbi fészkeikbe. Sajnos, a fiatal rigókat és a vadgalambokat is  a portánkra betolakodó tolvaj macskák ritkítják. . Sőt, mint említettem, a rigók a kopóimmal barátságban élnek, de előfordult, hogy a még nem biztonságosan repülő vadgalamb - ha a bokrok alatt bogarászva nem mérte fel helyesen a felröpüléshez " a kifutópályáját" - , bizony a nagyon éber kopóim "levadászták" őket.                                                                                                                                                                     Megfordulnak tehát vándorló, vonuló, megpihenő, itt élő, ide érkező madarak a ligetes portánkon. Még alig olvad el a kásás hó, a fák csúcsán vagy a magasabb ágain hangos éneklésbe kezd a zöldike. Ezen a tavaszon két seregélypár tisztelte meg a kertünket, néhány héten át minden nap megjelentek, "beszélgetve" bogarásztak a zsenge fű között. Valami különlegesen szép, színes a tollazatuk. Nehéz lencsevégre kapnom a kis csapatokban megjelenő és a terebélyes veresgyűrű-som  bokorban fészkelő, igen gyors röptű és nagyon mutatós tengeliceket. Nagy szélviharok idején, ha egy-egy fióka kiesik a fészekből, a mama hangos ricsajjal próbálja elterelni róla a figyelmet, de hiába! Az erdei kopóim a legnagyobb sajnálatomra éberen reagálnak, így az ügyetlen, talán gyengébb fiókákat "szelektálják", de a betolakodó macskák is ritkítják az énekes madarakat. Mutatós, szebbnél szebb tollazatú és hangú madarak sokasága jelenik meg a portánkon: citromsármány, parányi ökörszem, tövisszúró gébics, pintyek, cinegék, és a hozzájuk társuló  Európa legkisebb madaraiban is gyönyörködhettem ennek a télnek a kezdetén, a sárgafejű királykákban. Míg a cinegék a földön is keresik a táplálékot, addig a királykák ügyesen mozogva a fák ágain, a kéreg repedéseiben keresik, csipegetik a rovarokat. Kis nyüzsgő, fürge madárkák, ilyen nagy számban még sosem jelentek meg a kertünkban. Sőt a fák doktorai, a harkályok is találtak már gyógyítani valót az öregebb fákon. Volt már szerencsém a kertbe is bemerészkedő és a fák, bokrok között röpködő szarkák látványában is. A madarak közül néhányan fészket is raknak a bokrokban, a fákon, az eresz aljában.  Tavasszal gyakran hallom a kakukkmadár szép énekét, de nem tudtam még meglesni magát a madarat. Sajnos, nem kell kemény tél ahhoz, hogy ilyen tájban a madarak tolvaja, a karvaly vagy a héja is megjelenjen, már mostanában is történtek balesetek, aprócska énekes madarak, de vadgalamb is volt már áldozat. Viszont ha sötétedés után vagy éjjel támad ribillió a verebek között, szinte biztos, hogy az éjszakai ragadozó baglyok a zsákmányszerzők. Olyan halkan röpülnek át késő este vagy kora hajnalban a portánk fölött, csak a fejünk fölött suhanó sötét árnyukra leszünk figyelmesek a kopócskámmal együtt. De a tehetetlen düh volt bennem, amikor egy ragadozó, talán karvaly, a havas borbolyabokor tetején sütkérező verebekre csapott le, egy pillanat alatt történt, és már vitte is a karmai között az áldozatát. Különös vendégünk is érkezett a nyár elején, fél napnyit rikácsolt egy - valószínű, hogy a gazdájától megszökött - nimfapapagáj a gömbkőris lombjai között. Ágról ágra ugrándozott és csak hangoskodott. Nem akartuk leszállásra bírni, féltettük az erdélyi kopónktól, aki szívesen vadászott volna rá. Aztán amilyen váratlanul jött, olyan titokzatosan el is tűnt, tovarepült. Reményeim szerint hazatalált.                                              Ha közeleg a hideg vagy tartósan fagyos az idő, a varjak is megjelennek - először csak köröznek a város felett, majd ellepik hangos károgással a nagyobb és magasabb fák koronáit - közülük néhányan a kertünkbe is bemerészkednek, leszállnak, járkálnak, csipegetnek a fű közül, igen bátor, okos madarak. A nyolc diófánk közül csak kettőt ültettünk, a többit a férjem " varjú-hozta-diófának" nevezte el. Ugyanis a varjak is nagy diótolvajok, s ha a csőrükből néha egy-egy dió kipottyan és termékeny talajra ér, nagy a valószínűsége, ott diófa cseperedik fel.                                                                                                                                                          Az a csodálatos világ, ami körülvesz bennünket a portánkon, állandóan alkot, naponta rácsodálkozhatunk valami újra, valami szépségesre minden évszakban. "Árnyas erdőben szeretnénk élni nyáron át,..." zengtük a dalt gyermekkorunkban a varázslatos kirándulások idején. Nos, ha nem is erdőben, de a magunk teremtette ligetes portánkon itthon érezzük magunkat. Hitelesen, nyugodt szívvel gondolom, hogy madárbarát kert(porta) a mi városi otthonunk. Húsz évvel ezelőtt - mielőtt kiválasztottuk volna a cserjéket, a fákat telepítésre -, jártuk a környék arborétumait a különböző évszakokban. Otthonról, Beregből is hoztunk "színeket", olyan bokrokat, fákat, amelyek kedvesek voltak számunkra, ismertük, melyik növény mikor a legmutatósabb. A kiválasztásnál a körültekintés, a válogatás a látványt is célozta, de a madarak őszi-téli etetéséért is ültettünk olyan cserjéket, fákat, amelyeknek a terméseit a madarak szívesen fogyasztják (  galagonya, bodza, madárbirs, fűzlevelű madárbirs, tűztövis, csipkebogyó, fenyők, borókák, kökény, veresgyűrű-som, mahónia, keskenylevelű ezüstfa, vadszőlő,.....). Igaz, most enyhe a tél,  a "bogyósokat"  (az ezüstfa kivételével) szinte már megkopasztották a terméseitől az itt lakó, a vonuló, az ide érkező, a vándorló madarak. A madarak ősszel és télen a nyugalmi időszakukat élik. A hideg, a havas napok közeledtével, megérkezésével is szeretettel gondoskodunk róluk, lassan magvak kiszórásával, az etetők feltöltésével pótolhatjuk az eleségüket, így bizonyára maradnak velünk továbbra is. Az itatókat sem rakhatjuk el tavaszra, hanem naponta egy kis langyos vízzel megtöltve az ivásukat is biztosítanunk érdemes és kell is.  A fagyos napokon sem szemlélhetjük közömbösen az eleséget, az ivóvizet kereső madarakat, mert: .......... "    Így élnek ők a nagy télben, // Vendégeim minden délben. // Meghálálják majd tavasszal. // Madárfüttyel, madárdallal."

           Bittner Erzsó, 2015.12.19.