EMLÉKEIM RENDEZGETÉSE

2015.07.16 16:14

( Az évszakok varázsa a Beregi-Tiszaháton) Ahogy múlnak fölöttem az évtizedek, egyre szívesebben rendezgetem az emlékeimet, közben az egyik költő igen találó verssorai jutnak az eszembe , miszerint: "........az élet őszre jár,..// Nosztalgia...csordul a lélek, / emlékek útján csodaszép. / Már nem csak előre, inkább, / hátra-hátra nézek olykor még." // Adós vagyok az ősz és a tél pompájának bemutatásával, illetve azzal, hogyan is teltek a felhőtlen gyermekéveim ősszel és télen Vámosatyában. Az emlékezésemben boldogan idézem és újra átélem a múltat, az események, a színhelyek ilyenkor megelevenednek. Gyermekkorom PARADICSOMA vagy Móricztól kölcsönözve , "Tündérszigete" volt ez a vidék. Augusztus vége felé már egyre bágyadtabban sütött a nap, de még volt ereje, kellemes meleget árasztott. Kora hajnalban az erdőnk mélyében, de a szélén is már pára szállt, figyelmeztetett bennünket, rögvest megérkezik az aranyló ősz. A gyülekező fecskék is sugallták, nemsokára útra kelnek, bennünket pedig a tudás házának kapuja, ajtaja nyitva vár jó néhány nap eltelte után. A földeken már ilyen tájban megkezdődtek az őszi munkák, a gyerekeket is mozgósították a szülők kisebb feladatokra. A mezőn a kukoricásban a köztesnövényként vetett babot( paszulyt) főleg nekünk kellett leszednünk, majd otthon a fák vagy az oszlopos tornácok hűvösében, esetleg a "színekben" fejtettük ki a babhüvelyekből a magokat. A felnőttek feladata volt a babszemek tisztítása (szeleltetése), szárítgatták még kicsikét, aztán szakajtó kosarakba rakták, végül vászonzsákokban tárolták. Változatos, kiváló ételek készültek belőle ( levesként édes-és savanyú káposztával, zöldségekkel, gombódával, füstölt hússal, kolbásszal, rántva, habarva, törtpaszulyként sült hagymával és kolbászkarikákkal). Eszembe jut egy kedves mondóka, amikor a kisgyermeket Beregben megkérdezték ébredéskor: Mit álmodtál?...a válasz : " Gombódából folyt a Tisza, mellé ültem, kanalaztam." ( Az egyik kedvencem volt nekem is a levesek közül a gombódás bableves.) Augusztus végétől szeptemberbe is benyúlott a lekvárfőzések előkészülete a szilvaszedésekkel, ahol bizony minden kéz számított, így bennünket is igénybe vettek erre a munkára. Nem mindenkinek az udvarán volt katlan ( így a mienken sem), megvolt a rendje annak, ki hol és mikor főzheti a lekvárt. A lekvárfőzések napjai már a kedvenceink közé tartozott. A híres kavarókon fergeteges hangulat volt. Mesélésektől, viccelődésektől, nótázásoktól volt hangos a környék, a fiúk késő este ijesztgették a lányokat töklámpákkal, de barátságok, szerelmek is szövődtek ezeken az estéken. Mi gyerekek csak addig segíthettünk a rézüstben rotyogó cibere kavarásában ( a favitorlákra erősített kavarórúd segítségével), amíg könnyű volt a vitorlákat mozgatni. Sőt meg is kóstolhattuk a mézédes étket. A nehéz munka a lekvárnak való öregítésével kezdődött, ide már felnőtt, erős karú emberekre volt szükség, hiszen hosszú-hosszú órák állandó kavarása után lett végül a ciberéből a fekete nagyon finom, még ma is híres lekvár. Már az igazak álmát aludtuk, amikor a háziasszonyok az üstből a dagasztó teknőbe, majd kihűlés után szilkékbe rakták a kitartó munka "gyümölcsét", amit gyermekkoromban csak "nemtudom" szilvából főztek. Sok finomság készült a lekvárból, a kedvencem a bukta és a gőzön főtt zsemle nagyságú gombóc volt ( mi csak cseh gombócnak neveztük, valóban egy szlovák étel, ami édes knédli tésztából készült), aztán a derelye, a (krumpli)gombóc, a rakott lekváros tészta, a kelt kifli, néha a palacsintába, sőt még egy-egy karéj( szelet) finom házi kenyérre is került a finomságból. Annyi lekvár lett, hogy a következő lekvárfőzésig kitartott, és az ízét is megőrizte. Augusztus végén a sűrűn vetett kendert is kinyűtték, kévékbe kötötték, majd a kévéket kúpokba rakva szárították, száradás után a patakjainkban áztatták. Már egy korábbi írásomban szóltam arról, ezt a műveletét a felnőtteknek nem díjaztuk, csak később értettük meg ennek a munkának a fontosságát a falu életében. Bámészkodóként vettünk részt ebben a tevékenységben, no, meg a patakjainkat sajnáltuk, a kedvenc játszóhelyeink egyikét. Amikor a kender megpuhult, kiszedték a sáros kévéket, lemosták, szekerekkel hazaszállították, ott kúpokba állítva újra szárították a tűző napon. Ettől kezdve mi is részesülhettünk egy kis munkában. A szembe szomszédunknak is ( Deák Tamás bácsiéknak) mindig volt kenderföldjük, így amikor már a megszáradt kenderszárak először a durvább kendertörők alá, majd a finomabb munka, az aprózásra a tiloló( tiló, törő) alá kerültek, hogy a kender fás része, a pozdorja lehulljon, Juliska néni engedélyezte néha a kendertörést nekünk is. Következett a szösz dörzsölése, ezt a feladatot a nagyobb fiúk, lányok kapták. Ez nem volt könnyű munka, de a fiatalok kedvelték ezt a programot, néha összebeszélve gyorsabb lépésekkel pörgették a dörzsölőt forgató rudat, és akik a rúd végét fogva forgatták a dörzsölőt, azok ilyenkor kiröpültek a sorból. Csupa kacagással, mókával könnyítették, enyhítették a fáradtságukat. A szösz tisztításának utolsó szakaszába, a gerebenezésbe már mi is, nagyobbacska gyerekek újra "beszállhattunk". ( A gerebenezés befejezésével a kenderből szál - szösz - kóc keletkezett). Csak ámultunk, hogyan lett végre a szürke kenderből a sok munka után a finom szálú, fonásra kész szösz. A kenderfonalból aztán vásznat, zsákot, kötelet, zsineget készítettek, a nem fonható kenderkócot tömőanyagként vagy tömítésre használták. A keresztszemes kézimunkához igen finom kenderfonalból készült a vászon. Talán már felsőtagozatos tanuló lehettem, amikor az egyik nyári szünetben az Igazgató bácsi kezdeményezésére belefogtunk a selyemhernyó-tenyésztésbe. Apró papírdobozokban kaptuk a kicsiny hernyókat, előtte a régi iskolánk folyosóját polcokkal rendeztük be, arra papírok kerültek. Közösen neveltük a selyemhernyókat. A hernyók az eperfa levelével táplálkoztak, a napi táplálékukat az akkor még igen tiszta levegőjű beregi határból szereztük, volt eperfa bőven, de minden udvar is büszkélkedett egy-két eperfával. Ha már nagyon fogyott az eleség és az időnk is kevés volt, akkor a házigazdákat kértük meg, hadd szedjünk az udvari fákról. Erre ritkán került sor, mert kevésbé voltak szennyezettek, porosak a határban lévő fák levelei, s a hernyócskák bizony finnyásnak bizonyultak. Kiváló étvágyuk volt, később már leveles gallyakat is vihettünk nekik, szépen fejlődtek a kis élőlények. Nem emlékszem pontosan, de hetekig tartott, míg egyszer csak azt láttuk, a lerágott ágakon, a polcok rácsain kezdődött a "gubózás", a selyemhernyók selyemgubót készítettek maguk köré és bebábozódtak. A hernyók a gubóban bábbá alakultak, hogy aztán lepkévé átváltozzanak. Nos, ez utóbbit nem kellett megvárnunk, mert a gubó átfúrásával a lepkék tönkretették volna a selyemszálakat. Így tehát fontos volt az ügyeletünk, jeleztük, mikor jöhetnek a selyemgubókért. Augusztus utolsó napjaiban ért véget ez a sikeres vállalkozásunk. A falu élete egyáltalán nem az unalmáról volt híres, a felnőtteknek akadt bőven tennivalójuk naponta. Mi meg szeptember közeledtével lázas izgalommal készültünk az iskolába. A könyveinket, a füzeteinket becsomagoltuk, vinyettát( cimkét) ragasztottunk rá, a tolltartónkban rendet raktunk, kihegyezett grafit és színesceruzák, sértetlen tollhegyek, tollszár, friss üveg tinta ( csak később, a felső tagozatban írhattunk már töltőtollal is) sorakoztak nagy "fegyelemben". Az új radírnak és a tolltörlőnek is volt benne hely. Nem is emlékszem olyan tanulóra, aki ne várta volna már örömmel az iskola kezdését. Néha-néha új tanító néni(vagy bácsi) is érkezett, kíváncsian szemlélgettük, milyen ember is lesz valójában. Az alsó tagozatban a két csodálatos tanító nénimre (Szedlár Jolán és Szabó tanító nénire) még ma is hálás szívvel gondolok. Az évnyitón már minden készen várt bennünket( az osztályfőnökünk, az osztálytermünk, az órarendünk, sőt még a tanév eseményeit is megismerhettük). Ünnepély volt az első találkozásunk, az évnyitó a szó valós értelmében. Mindig virággal kedveskedtünk a tanítóinknak ezen a napon. Majd kezdődtek a dolgos hétköznapok. Az első tanítási nap nagy beszélgetésekkel telt, ki hol járt, milyen élményeket gyűjtött. Azután néhány napon át év eleji ismétlések következtek, ahol kiderült, felejtettünk-e és mennyit. Pótoltuk a hiányokat, türelemmel, szeretettel oktattak, neveltek bennünket a tanítóink. A napi iskolai leckénk mellett otthon is kaptunk még feladatokat . Elvárásai voltak a Szüleinknek az iskolában teljesítettekkel kapcsolatban, de nem hajszoltak bennünket a tanulásra, érzelmi biztonságot adott az otthonunk számunkra. Kötelességünknek éreztük, a tisztességes felkészüléssel, a jó eredményekkel örömet, büszkeséget szerezhetünk a Szüleinknek. Valahogyan akkoriban mindenki akart és szeretett is tanulni. Közben azért az őszi betakarítási munkák is zajlottak, volt gyerek, aki iskola után otthon mardt, ellátta a délutáni ház körüli teendőket, volt, aki segített a tengeritörésben, a krumpliszedésben. Burgonyából is felsorolhatatlan sok finomság készült a konyhánkban. Kedvenceinkből csak néhány: krumplilángos, lapcsánka, nudli, rakott krumpli, sztrapacska(túróval). Elégedetten láttuk mi is, nem kell félnünk a téltől, mindenből termett bőven. Előfordult, hogy a kukoricát nem tisztán, hanem csuhésan törték le, ilyenkor esténként - gyakran éjszakába nyúlóan - a rokonokkal, a szomszédokkal együtt mesélések, nótázások mellett folyt a kukoricahántás( kukoricafosztás). Édesanyánk pogácsával, lekváros buktával, néha zsenge főtt kukoricával, Édesapám meg egy-egy kupica pálinkával kínálta a segítőket. Ijesztgetésre ekkor is előkerültek a töklámpák, ezt a fiúk készítették takarmánytökből, rémisztő szemeket, orrot, fogakat faragtak ki, és a tök belsejében a gyertyát meggyújtották. A munka közben váratlanul lepték meg a tengerihántókat, aztán azoknál a házaknál helyezték el titokban, akik segítettek a tengerihántásban, hogy késő este hazatérve legyen meg a hatása. Lesték a fiúk, kit hogyan sikerült megviccelniük. Szívesen éjszakáztunk volna mi is, hallgatva a meséket, de időben le kellett feküdnünk, másnap az iskolában nem szunyókálhattunk. A kukoricából zsenge korában főtt kukoricát, egy -egy őszi délutánon a már "csörgő szemekből" pattogatott kukoricát készítettek, kedveltük ezeket a csemegéket, a fonókban pedig cukros vízben főtt morzsolt kukoricával kínálták az összegyűlteket. Ősszel, a betakarítás után egy-egy hétvégén mindig akadtak házasulandó párok, ilyenkor tartották tehát a lakodalmakat. Néztük a színes, éneklő, cigányzenével kísért nászmenetet, különösen a menyasszony ruhája nyűgözött le bennünket. Volt aztán az esküvői vacsora után vigadalom, mulatozás, zene, tánc hajnalig. A bálok ideje is elkezdődött, nagyon régi emlékem, amikor a Lucskaszegben készülődtek a magtár épületében a bálra. Sejlik, hogy a földszinten egy tágas helyiség, aminek gidres-gödrös döngölt agyagpadlója volt, homokot hordtak rá, amit mi, apróbb és nagyobbacska gyerekek estig tömörítettünk a lábacskáinkkal. Jó móka volt, ugráltunk, szaladgáltunk, kergetőztünk, néha a földre huppantunk, aztán katonásan, feszesen lépkedtünk, hogy a lábnyomaink estére keményre tömörítsék a táncosok talpuk alá a talajt. A széles, vastag faoszlopokat és a közeit hajtogatott és sodort színes krepp-papír szalagokkal díszítettük. Amikor megérkeztek a bálozók - kik stáfszekérrel, kik szekérrel vagy gyalog, de akadtak már ekkor olyanok is, akik biciklivel......,- elégedetten szemlélődtek a "táncteremben". Nézelődtünk kicsikét, és bizony bennünket hazaparancsolt a szülői tekintély. Később a faluban a termelőszövetkezet biztosított egy helyiséget a mozinak és a báloknak is. Már középiskolások voltunk, amikor engedélyezték a szülők a bálozást, persze, szülői felügyelet mellett. Azért jutott idő az őszi délutánokon barangolásokra is a barátainkkal az erdőkben, a gyönyörű tisztásokon és a réteken. Csak azt kellett tudatnunk a szüleinkkel, kivel, kikkel és hová megyünk, be kellett tartanunk azt a szigorú íratlan "szabályt" is, hogy míg korábban lámpagyújtásra, később villanykapcsolásra otthon legyünk. Szeptember vége felé eljött az iskolai "gyűjtések időszaka". Gyűjtöttünk mi vasat, papírt, rongyot, fekete ribizli levelet, amit az iskola padlásán szárítottunk leadásig, gesztenyét, aztán kosárszámra a kecskerágó beérett termését az erdő cserjéseiben, a ligeterdőkben, a legelők szélein a bozótosokban. Bogarakat gyűjtöttünk, leveleket, virágokat, növényeket préseltünk, versenyeztünk, ki készíti belőlük a legszebb "tablót". A legmutatósabbak az iskola gyűjtőtárát gyarapították. Október elején egy-egy napsütéses őszi napon aztán a kedvencünk, a makkgyűjtés következett. A sűrű cserjeszintű Bockereki-erdő tölgyeseit kerestük fel ebből a célból. Ha a nyár és a kora ősz időjárása is kedvező volt, zsákszámra szedtük a makkot, csak arra kellett ügyelnünk, ne legyen közöttük férges makk. A kiskosarak néha hamar megteltek, szépen "gyarapodott"a zsák is. Izgalom is akadt ilyenkor bőven, egyik alkalommal elterjedt a csapat között, hogy vaddisznók közelednek, már azon tanakodtunk és azt szemléltük, melyik fa lesz arra alkalmas, hogy felmásszunk rá az "ellenség" közeledtével. Amikor megpillantottuk a malackákat és a kocamamát, mindenki fellélegzett és egymást cukkoltuk, mert az erdész házi (szelíd) disznócsapata túrkált a kedvenc csemegéjük, a makkok után a laza erdei talajban. A gyűjtés és a termés leadása után általában meglátogattuk az erdőben elhantolt erdészek sírjait, akik az erdő lombsátora alatt pihennek, erdei virágokat helyeztünk a sírokra........"hol minden tavaszon újra éled a természet és nincsen örök csend, mert sírjuk felett a szerelmes csalogány dalától hangos az erdő." - ahogyan Kovács József, A beregi síkság erdői írásában fogalmaz. A hazafelé vezető úton, a lénián( egyenes keskeny földút az erdőben) két oldalt a fák lombjai összeértek, lágy nesszel hullottak a fákról a sárgás, vöröses, barnás levelek, zizegett az ezerszínű avarszőnyeg a lábunk alatt. A ritkuló ágak között a bágyadt őszi napsugarak áthatoltak, megvilágították az erdő mélyét és az utunkat is. Csendben ballagtunk, mohón szívtuk magunkba az őszi avar finom illatát, közben hallgattuk a madarak önfeledt csiripelését, énekét. Néha az ágak megzörrentek, reccsentek, ilyenkor lestük, talán sikerül látnunk az eredei lakók közül egy-egy őzikét vagy nyuszit, netán vaddisznót. Az őszi erdő gazdag színkavalkádja lenyűgözött bennünket. Ez a nap felért egy igazi őszi testmozgással, és lelki élményekben is gazdagodhattunk. Nem emlékszem unatkozós napokra a gyermekkoromban, a tanulás mellett gazdag műsorokkal lelkesen készültünk a nemzeti ünnepeinkre. Színdarabbal, énekkarral, tánccal, számomra mindig akadt egy-egy vers, amit szavalásra nekem szántak a tanáraim, szerettem is verset mondani. A falu lakói és persze közöttük a szüleink is az ünnepi műsoron a belépők árával gyarapították az iskolánk szerény kis "vagyonkáját", amit mindig valami hasznos dologra költöttünk el. Talán már az erdő teljesen "levetette a ruháját" amikor egy hideg, ködös őszvégi nap éjjelén (1956-ban) furcsa zajok érkeztek az erdő felől a faluba, mi, gyerekek először csak tudatlanul lestük a suttogó, beszélgető szüleinket. Megtudtuk, a SZU határa felől, a 41-es úton hangos zörgéssel száguldó szovjet harckocsik zaja tartotta izgalomban a felnőtteket. (A 41-es utat a falunktól legelők, majd a Bockereki-erdő, valamint Tákos és Csaroda választotta csak el, az erdő, valamint a sáros utak az elzártságunk mellett védelmet, biztonságot is jelentettek a falu számára.) A rádióból az is kiderült, forradalom van a fővárosban( amit persze évtizedekig ellenforradalomnak tanultunk és tanítottunk). Ekkor negyedik osztályos voltam. Hogyan is emlékszem vissza arra az időre? Nem a történelem könyvet, az emlékeimet idézem . A falunkban többnyire higgadtak maradtak az emberek, az iskolában egyetlen napon nem volt tanítás. Egy zászlós utcai felvonulás elevenedik meg az emlékeim között, ahol néha a vonuló kis tömeg megállt, kórusban szavalták a Nemzeti dalt, elénekelték a Himnuszt, és azt skandálták: "Rákosit a Dunába, Gerő Ernőt utána!" Jó néhány nap elteltével egy szovjet tiszt jelent meg a falunkban, aki a falu eseményeire volt kíváncsi, Édesanyánk volt a tolmács, (aki a szlovák nyelvet anyanyelvi szinten beszélte, a lengyel és az orosz nyelvben is jártas volt). A tiszt a beszélgetés után elégedetten nyugtázta, rendbontás nem történt a faluban. A szomszédunkban lakott a falu már egyetlen zsidó vallású házaspárja, Janklovics Feri bácsi és a második felesége, Frida néni. Az első felesége és a két fia a koncentrációs táborban lelték a halálukat. A falu tsz-elnöke volt Janklovics bácsi, jóságos ember, tisztelték a falubeliek, az egyik este kisebb incidensben volt részük, de nem esett bántódásuk. Mégis, amikor elcsendesültek az események, kivándoroltak a Jándon élő rokonaikkal együtt, Ők azt mondták, Palesztínába (megjegyzem: az első arab-izraeli háború - 1948/49. - végén már önálló Palesztina nem volt, 1957-ben sem volt igazán békés a helyzet ott, ahová kivándoroltak). Néhány levelet még váltottak a falubeliekkel, aztán egyszer csak nem jött több levél. Visszatérve az eseményekhez, a szomszédaink a tankok "bevonulása" utáni időben gyakran vendégeskedtek nálunk, nekünk már volt ekkor rádiónk, és bizony izgatottan hallgatták az adást. Nagy Imre beszédét feszült figyelemmel kísérték, olyan sokan szerették volna a friss híreket hallgatni, hogy Édesapánk a nyitott ablakba rakta végül a rádiót, hogy minél többen és minél többet tudjanak meg az eseményekről. Mi vártuk az Esti mesét, helyette a következő szöveget olvasták be: " Kedves Gyerekek! Ma is elmarad az esti mese, Budapest utcáin vér folyik." Hogy aztán mikor lett újra műsoron a mese, arra csak nagyon halványan emlékezem. Az iskolai életünk különbözött a felsős tanulókétól, nem egy udvaron voltunk, mi a régi iskolában tanultunk, Szabó tanító néni, Boriska néni, akinek a szintén tanító férje a Don melletti (1943) harcokból nem tért haza, gyakran mesélt nekünk a háború borzalmairól, és mi a háborúban és az 56-os eseményekben elesettek tiszteletére hetekig minden délben elénekeltük a Himnuszt. A felsősök elégették a német nyelvkönyvüket, de aztán ők is lecsillapodtak. Napok múlva lecserélték az iskolánk külső falán lévő címert és új zászlót is kaptunk. Ezután hamar megérkeztek az orosz nyelvkönyvek, (ötödikes koromban már orosz nyelvet tanultunk). Budapest szomorú eseményeiről kiadványok jelentek meg a falunkban a tankok bevonulását követően már néhány nap múlva, néha mi is belelestünk, elborzadtunk a fényképek látványától. Majd ezeket a nyomtatványokat a szüleink eltűntették, az országunk a szovjet berendezkedés mintájára kezdte el az életét. Hallgatás és csend következett ezután. Mi, gyerekek akkor még nem is értettük, mi is történt valójában. Jó ideig a református templom és a katolikusok imaháza megtelt a falu embereivel az istentiszteleteken és a miséken. A falu apraja-nagyja egy békés életért imádkozott. ( Ha jól emlékszem, a falunkból hárman disszidáltak, akik közül egy fiatalember Hollandiában, a második talán Kanadában telepedett le( de évekkel később hazajött, hogy falubeli lányt vegyen, vigyen feleségül), a harmadik fiatalemberről nem hallottunk később sem híreket.) Egy néhány évvel visszakanyarodok az emlékezésemben: A Szüleink az apai Nagyapám segítségével 1950-ben kényelmes, tágas, világos szobákkal házat vásároltak a templom szomszédságában, a falu közepében, az iskola közelében, így a nővérem már itt kezdhette meg az első osztályt. Később amikor én is iskolás lettem, és a tanyasi( lucskaszegi) gyerekekért a havas téli napokon megérkezett a lovas szán, vágyakozva néztem utánuk. Otthon aztán addig pityeregtem, míg a könnyek győztek, másnap én is velük mehettem a Nagyszüleimhez a Lucskaszegbe. Este a Nagyapám meséit vagy a kalandos történeteit hallgatva merültem álomba. A reggeli korai felkelést feledtette a csilingelő lovas szán, aztán az út két szélén a hó súlya alatt roskadozó fák, vagy olykor a fák ágain csillogó zúzmarák látványa. Néha egy sompolygó rókát, az erdőből kimerészkedő őzikéket pillanthattunk meg, de volt részünk hatalmas agancsú szarvasbika látványában is. A varjak károgtak,a lovak elégedetten prüszköltek, néha gyorsabban siklott a szán, majd éppen csak lépésben haladtunk, meg-megrázták a fejüket a lovak, ilyenkor még szebben szóltak a csengőik. A szánkón suba és szőrpokrócok melegítettek bennünket, a lábamat meg az anyai Nagyszüleimtől kapott "síbakancsban" az Édesanyám kötötte gyapjú zokni fűtötte. A fejünket gyapjúkendő vagy "nagykendő" védte a zord időtől. Feledhetetlen élmények maradtak ezek a napok, felső tagozatos koromban nem ismételhettem meg ezeket a csodás utazásokat, a tanya közepében már csak a terménymagtár árválkodott, hirdetve, valamikor nyüzsgő élet volt a környékén. Aztán egyszer az is eltűnt. A lakók Vámosatyában vagy Tiszaszalkán építkeztek. ( A központosítások és a tanyafelszámolások ideje volt az ötvenhat utáni időszak.) Mi, gyerekek mindig lelkesen vártuk a telet az örömeivel együtt. A tél az egyik kedvenc évszakom, akkor leginkább, amikor fehér lepel borítja a tájat. Vámosatyába - a Kárpátok közelsége révén - már november vége felé megérkezett a tél. A hóesés hozta meg számunkra az igazi örömet: hócsatáztunk, hóembert építettünk, szánkózhattunk, a befagyott patak jegén sikárkózhattunk( csúszkálhattunk), sőt a fiúk - az édasapjukkal közösen barkácsolt - korcsolyával (kezükben a szöges végű bottal lendítették magukat) száguldozhattak is a befagyott patak jegén. Ha a templomunk mellett lévő öreg fűzfa mesélni tudna, elmondhatná, ez a hely volt a keményebb téli napokon a fő találkozóhelyünk. A patak meredek partján ( a fűzfa és a templom kerítése között) alakítottuk ki ugyanis a lesiklópályánkat. Iskola után a másnapi leckével ha elkészültünk, indulhattunk is a templom mellé, ahol délutánonként hangos gyereksereg lepte el a terepet. Rendben, sorban, egymást megvárva, egyedül vagy többen összefogódzkodva csúsztunk le a jégen a patak medrébe. Röpültünk, néha fenéken érkeztünk meg, de friss erővel újra a patak peremére jutottunk, ahol kivártuk a sorunkat, és kezdődött elölről a lesiklás. Késő este szülői engedéllyel vizet hordtunk a pályánkra azzal a reménnyel, hogy másnapra még vastagabbra hízik a jég. A havas falu csendjét olykor a szánkót húzó lovak csengője törte meg, illetve a fagyos hajnalokon a hízók visítása jelezte, hol lesznek "disznótorok" aznap. Az ilyen napokon otthon én csak két eseményt kedveltem, a hízó szalmával való perzselését, és a már kora délelőtt elkészült ízletes pecsenyét párolt savanyú káposztával, amit mi "toroskáposztának" neveztünk, jóízűen falatoztuk hozzá a pirítós házi kenyeret. Sok-sok finomság készült a friss húsokból, ínycsiklandó illatok szálltak a környéken. Ilyenkor, ha valaki betévedt hozzánk, kóstolgathatott kedvére. Bereg nagyon híres volt a vandégszeretetéről, ma is. Az igazi akkor volt a disznóvágás, ha a házak tetejét, az udvart, a fák, a bokrok ágait puha hótakaró borította, a frissen hullott hóval be is dörzsölték a hízót a forró vízzel való lemosása előtt. A tél, a mozdulatlan szépség ilyenkor megelevenedett. A fehérséget csak a kéményekből az ég felé csavarodó füstök színesítették. Ami arra is figyelmeztetett bennünket, a tavasz, a nyár, az ősz varázsa a jó meleg szobában vár mindnyájunkat, ha már elegünk lett a kintlétből. Bizony nehezen untunk rá a téli örömökre. Lelkesen kerestük fel a csikorgó, de szikrázó napsütésben a csendes, a puha hótakaró fedte erdőt, ahogy lépkedtünk, a talpunk alatt ropogott a hó. A fehérbe öltözött fák között könnyedén csúszott a szánkónk szénával, kukoricával, napraforgóval megrakodva, a vadetetőkhöz igyekeztünk. Találgattuk a nyomokból, éppen milyen erdei állat eszegetett nemrég. A vadak közül talán a fácánok voltak a legbátrabbak, csak akkor röppentek fel, ha már közel jártunk, néha csoportokban eszegető őzikéket is megpillantottunk. A szénatartó rácsok közé raktuk a szénát, a kukoricát és a napraforgót a havas talajra szórtuk, és indultunk is haza, ilyenkor hamar sötétedik, aztán a bátorságunk is alábbhagyott, amikor az erdő mélyéből vaddisznók csörtetését véltük hallani. Bár lehet, nem az etetőkhöz igyekeztek, hanem a sűrűben a hó alatt túrták az avart makkot keresve. ( Megelevenedett a fantáziánk, sokat meséltek a vadászaink - édesapám és a nagybátyám - a vadászatokról, a kalandjaikról.) A nagy fehérségben a csipkebogyótermés piroslott, a kökények kék színe is csábító volt. A csipkebogyót kóstolgattuk, már korábban, amikor a dér megcsípte, Édesanyánkkal jártuk az erdő szélét, a bozótosokat és karoskosárnyit szedtünk több alkalommal is. Lekvárt készített belőle, de egy részét zörgősre szárítva teának tette el a megfázásos időszakokra. A kökényt békén hagytuk, azzal cukkoltuk egymást, "csókra húzza a szánkat", így mindenki elhárította a kóstolási szándékot. A havas látványnál szebb csak az volt, amikor zúzmara vonta be a tájat. A zúzmarás erdő fái megannyi csipketerítőként jelentek meg ezernyi virágmotívumokkal.Ha egy-egy tanítási napon a rossz idő miatt nem tudtunk a szünetekben kinn játszani, benn sem unatkoztunk. A széles és a hosszú folyosó egyik oldalán a fogasok voltak, a másikon pedig alacsony tornapadok, ülőalkalmatosságnak szolgáltak ilyenkor. Nem unatkoztunk, rengeteg szójátékot ismertünk, illetve a lányoknak a kedvence volt a kockázás. A beregi gyerekek lehet, ma már nem is ismerik ezt az ügyességi játékot. Csak öt kocka kellett hozzá és egy kis ügyesség. A kockákat hajdanán tégladarabkákból dörzsöléssel mi készítettük, ami bizony nagy szennyeződéssel járt. Mokkacukor nagyságú kockák kellettek hozzá. Idővel a téglakockákat helyettesítettük öt formás kaviccsal, így már kicsinykét lett piszkos a kezünk. Az a lány volt a legügyesebb, aki a délelőtti szünetekben kijárta az "öt iskolát". Leguggoltunk és kezdődött a játék, általában négyen-öten játszottunk egy csapatban. A kavicsok elrendezése következett, a kavicsok felszedési sorrendje: Egyet feldobtunk a levegőbe, közben felkaptunk egyet, először egyesével kellett felszednünk mind a négyet, végül mind az ötnek a markunkban kellett maradnia, aztán a kavicsok állása: kettő-kettő, majd: három-egy és egyszerre a négyet, az utolsó művelettel mind az ötöt fel kellett dobnunk , a tenyerünket lefelé fordítottuk, és a kézfejen kellett landolnia mind az öt kavicsnak. Ha ez sikerült, kijártuk az öt iskolát. Számtalan játék volt még a tarsolyunkban ( kiszámolós, kitalálós, beugratós, stb.). Ha zord idő volt, otthon, a szobában is találtunk elfoglaltságot. Édesanyánk horgolni, kötni, varrni tanított bennünket, esténként olvastunk, Édasanyánk meséit vagy a rádiójátékokat hallgattuk. Édesapánk szűcsmunkáiból a szabás utáni maradékokat ( báránybőrt, szőrmeféléket) felhasználhattuk, papucsokat készítettünk vagy bekecset a babáinknak, a gyolcs, a karton, a pamut vagy más kelme maradékait pedig Édesanyánktól kaptuk, amiből babaruhákat varrtunk. Gyakran a kézivarrás mellett Édesanyám Singer varrógépjén próbálkoztam a varrással, még ma is hálával gondolok Édesanyámra, hogy megengedte és tanítgatott is a gépi varrásra. Édesapánk szűcs varrógépjén viszont nem dolgozhattunk. A társasjátékok, a sakkozás, a malmozás is a kedvenceink voltak. Néha még a szüleink is játszottak velünk, sokat derültünk, jó hangulatban, kacagással teltek a téli estéink. Előfordult, hogy a tengeri morzsolásába is besegítettünk. A tél, különösen a december hónap már a várakozások ideje is volt. Mikulás nap előtti estén a fényesre bokszolt cipőinket az ablakok közé raktuk, s már hajnalban lestük, mit kaptunk a Mikulástól. Volt abban minden finomság, mellette játékok, babák, a hosszú, fonott hajunkba való színes szalagok, ruhaneműk is. Csak nagyobbacskán jöttünk rá, a cseh városkában élő Nagyiék ilyenkorra és karácsonyra időzítették a csomagküldést. És már meg is érkeztem a legszebb családi ünnepünkhöz, a karácsonyhoz. Édesanyánkkal közösen karácsonyi énekeket énekeltünk, karácsonyi történeteket mesélt nekünk, közben a lakás takarításában is segítettünk. Az ünnep előtt mindnyájunknak rendet kellett raknunk a szekrényünkben. Édesanyánk az ünnep előtti napokon a kemencében sütötte a mákos és a diós bejglit. Karácsonyfára valókat is készítettünk, néhány napig a mézeskalácsok illata lengte be a konyhát, majd diókat vontunk be színes sztaniol papírral. Míg kisebb gyerekek voltunk, mindig karácsony reggelére "hozta meg a Jézuska" a felöltöztetett karácsonyfát, alatta pedig az ajándékokat. A gazdag karácsonyunkat a Szüleink mellett a Nagyszüleinknek is köszönhettük. Mi minden volt a fán? Szaloncukor, dió, mézeskalács-figurák, csokifigurák, almák, gyertyák, csillagszórók, csillag a csúcsán. Valami csodálatos szeretet, békesség uralta az ünnepeinket. A meghitt hangulatot csak a havas vidék emelte még bensőségesebbé. Karácsony estéjén (SZENTESTÉN) a menü mindig gombával készült savanyú káposztaleves és mákos bobájka volt. Másnaptól finom ünnepi ebédek következtek, ezeken a napokon is a kedvenceink kerültek az asztalra. Még talán gimnazista koromban is volt betlehemezés a falunkban, élő szereplőkkel és nem bábokkal jelenítették meg a pásztorjátékot. Vártuk a kis csapatot, finom süteményekkel kínáltuk őket, talán valami pénzecske is került az erszényükbe. A téli szünet is erre az időre esett, olvastuk a kötelező olvasmányt, a hófödte szabadban is sokat tartózkodhattunk, játszottunk, sikárkóztunk, barangoltunk, szóval nem unatkoztunk. Esténként gyertyát, csillagszórót gyújtottunk a karácsonyfán, mesét hallgattunk, beszélgettünk, amikor már diavetítőnk is volt, bizony számtalan mesés és kalandos történetet néztünk meg, olvastunk el. Ilyenkor nappal az ablak spalettáit bezártuk, hogy sötétben kellemesebb mozihangulat legyen. Vártuk a karácsony ünnepének a zárónapját, a vízkeresztet, ekkor bontottuk le ugyanis a karácsonyfánkat. Mindent testvériesen elosztottunk - a SZÜLEINKNEK is -, én a szaloncukrok közül a fehér és a barna színűt kedveltem, néha csereberéltünk. A cseh csokifigurákat beosztottuk, a mézeskalács-figurák ekkorra már megpuhultak, volt tehát csemege jó néhány napig. Az ünnepek után az iskolában igen szorgalmasan tanultunk, ugyanis lassan elérkezett a félévi bizonyítvány-osztás. Igyekeztünk örömet szerezni az eredményeinkkel a Szüleinknek. A Beregi-Tiszaháton( az egykori Bereg vármegyének a mai országhatár és a Tisza közötti, Tarpától Lónyáig terjedő része) február végéig általában megmaradt a hó, néha olvadozott, de aztán újabb pótlás érkezett. A tél örömei megmaradtak az emlékeimben éppúgy, mint a tavasz, a nyár és az ősz. Az alvó, hófehér szépséget, a zsongó, ébredező természetet, a virágos réteket, a tisztásokat, az erdőket, a patakokat, a megannyi színpompás varázsukat, a színes lombokat, mindet-mindet csodaként őrzöm ma is. Valami olyannal vértezi fel a beregi embereket az otthoni gyönyörű természet, ami talán máshol meg sem található, ami a lényévé válik az évek alatt, és a csodálata mellett szereti, tiszteli és meg is becsüli a környezetét, mint ahogyan Babits Mihály fogalmaz: " ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja." Napi csoda "termett" egykoron Beregben, és remélem, most is!

2015.július 22. Bittner Erzsó