Emlékek
DIA TANÍTÓ NÉNINEK a Beregi Hírek Idővonalán közzétett üzenetét örömmel olvastam. Van még remény az oktatásban! Emlékeket idéztek fel a táblára írtak a kezdő pedagógusi életemből. Az írásom mottójául a TANÍTÓ NÉNI szavait választottam:
Mottó: "A gyererkeket meg kell értenünk, tudnunk kell igazodni az ő tempójukhoz,......"
"CSAK AZT TUDNÁM, MI AZ A MONDAT!"
Az élet úgy hozta, a pedagógusi pályámat a szülőfalumban, Vámosatyán kezdhettem el, felsős osztályokban taníthattam. Akkor még türelmesebb, lassúbb tempót diktált az oktatás (volt idő az év eleji ismétlésekre). Az új ismereteket pedig követték a gyakorlási órák, majd a részösszefoglalások, az összefoglalások, és csak ezek után jöttek a tudáspróbák. Nem vitatom, a mainál talán kevesebb ismeretet birtokoltak a gyerekek, de az rendszerezett volt és maradandónak bizonyult. A hatvanas évek végén százhatvan körüli tanulója volt az iskolánknak. A kis létszámú osztott osztályokban álom volt a tanítás.
Egyik alkalommal helyettesítenem kellett az első osztályban. A faluban mindenki mindenkit ismer, ez nagy előnye az itt tanítóknak, főleg ha a pedagógus is - mint én - helybeli. Különösen kedvesek voltak számomra az első osztályosok , ugyanis a lányom is közöttük tanult. A két fiú barátja egy kicsit elevenebb, míg a lányom csendesebb, visszafogottabb volt. Gyakran játszottak szeptemberben délutánonként a szomszédos parókia öreg diófájának árnyékában. ( Az egyik kisfiú édesapja a falu református lelkésze volt.) Itt pihenték ki a délelőtti munka fáradalmait, feltöltődtek a másnapi feladatokra. Már a hetvenes évek elején "divat lett" , hogy a "rossz" magatartásért fekete pont járt. A fiúk vittek is haza néhányat . A bátyám külön utakon járó nevelési elvei szerint rossz gyerek nincs, csak életrevaló, eleven, talán egy kissé vásott is. Az unokahúgát ( a lányomat) is szerette volna egy kicsit elevenebbnek, életrevalóbbnak ( ahogyan ő fogalmazott) látni, így az az ötlete támadt, minden szerzett fekete pont jutalma 5 Ft lesz. A lányomnak bizony nagyon gyéren gyarapodott a tőkéje.
Visszatérve a helyettesítési órára, amikor beléptem, csend, visszafogottság fogadott. Elérzékenyített a tiszteletük. Szép őszi idő lévén, arra "vetemedtem", kértem a gyerekeket, mondjanak mondatokat az őszről. A lányom a padból majd kiesve szólásra jelentkezett. Felszólításom után illedelmesen felállt, de nem mondott semmit. Biztattam. Ekkor csendesen, kis könnyes szemmel megszólalt: " Csak azt tudnám, mi az a mondat!"
............és én pironkodtam, a szégyenemmel szembesültem ettől a mondattól, tanulnom kell még a pedagógiát! Közéjük ültem, érzelmileg közelebb kerülve hozzájuk, biztonságot, barátságot sugározva számukra. Ettől kezdve a madarakról , a fákról, az erdőről, a virágokról beszélgettünk lassan, ráérősen, az ő tempójukhoz igazodva, mindenkit bevonva. Nyüzsögtek, kommunikáltak, megnyíltak. Röpködtek a mondatok mindenféle szinten. Egy életre leckét kaptam ezen az órán. Micsoda türelemnek, alázatnak, küzdelemnek, érzelmi kötődésnek kell kialakulnia a gyerekek és a tanítóik között az első osztályban! Micsoda együttműködésnek kell megteremtődnie közöttük ahhoz, hogy a betűk megismerésétől az olvasásig, a ceruza fogásától az írásig eljussanak a kicsinyek! A tanítók ismerik azt a titkot is, hogy az érzelmi biztonság megteremtése lesz majd az, ami a gyerekek tudásának alapjául szolgál.
Mindig tiszteltem a tanítóimat, a szüleim mellett ők voltak a követendő példák , pedagógusként a kollégáimat is elismertem. A helyettesítési órám óta azonban az első osztályban tanítókra felnézek, ŐK voltak és maradnak számomra az igazi LÁMPÁSOK a nevelésben és az oktatásban. Csak reménykedem, van és a jövőben is lesz még sok-sok DIA TANÍTÓ NÉNI!
.JPG)
Ebben az épületben tanultak az első osztályosok( hajdanán Szabó tanító néni és családja, majd Demarcsek Gyula tanár bácsi és családja lakásaként szolgált, itt lakott Tóth Béla tanító bácsi a családjával, aztán az épület udvarra néző szobájában Gerzsenyi Katica tanárnő a férjével és később Maklári Marika tanárnő). Ma óvoda..JPG)
A felső tagozatosok iskolája ( úgy hívtuk: az új iskola). Magam is ide jártam ötödikes koromtól a nyolcadikkal bezárólag.
Bittner Erzsó, 2015.03.11.
Mottó: Vannak emlékek, amelyek örökre belénk vésődnek. Jólesik néha előhívni " őket".
A MEGMENEKÜLT ÖTVEN FILLÉREM
Még ma is mosolyra késztet az emlékeim közül az, amelyik 1958-ban ( ötödik osztályos voltam ekkor) a tanév vége táján, - emlékeim szerint - a gyermeknaphoz kapcsolódik. A Bockereki-erdő alatt ünnepelt az egész falu, akkor még Vámosatyának népes lakossága volt, akkor még az ünnepek varázsa és a hétköznapok színes világa kovácsolta össze a falu lakóit igazi közösséggé.
Ezen az ünnepségen Koncz Sándor igazgató úrtól ( nemes egyszerűséggel a falu Koncz tanító bácsijától) vehettem át a "Kiváló Üttörő" - jelvényt emléklappal együtt. ........és a ráadás ajándékot: két hét üdülés a Nyíregyháza-Sóstó Úttörőtáborában. Büszke voltam a jelvényemre, az utazásra pedig lázas örömmel készülődtem. Az indulás előtti napon Édesanyámmal rendben bepakoltunk a barna bőröndömbe. A patyolatfehér új úttörőingem, amelyiknek a gombját is úttörőjelkép díszítette, kapta a leggondosabb csomagolást. Egyik rokonunk kíséretében másnap kora reggel -sötétkék rakott szoknyában, fehér blúzban ( rá feltűztem a jelvényt), úttörőnyakkendőt kötöttem, új cipőben fehér zoknival ( a megjelenés fontosságára adva) - indulhattunk is a busszal Naményig, onnan pedig a füstös vonattal Nyíregyig. Az állomáson a tábor vezetője néhány kiváló úttörővel ( akik már korábban megérkeztek) várta a naményi vonatot. Bemutatkozásunk után a kisvasúton ( ahogyan akkor neveztük) a nyitott kocsi vitt bennünket a városon át csörögve-csattogva az úttörőtáborba.
A tábori életet megkedveltem a szigorú napirendjével együtt. Annyi programunk volt, hogy arról is megfeledkeztem, legalább egy képeslapon értesítsem a Szüleimet, rendben megérkeztem, jól érzem magam. Így telt el egy hét. Vasárnap eljöhettek a szülők látogatóba, mindegyikőnk kíváncsian leste a "nagykaput", kihez jöttek a szerettei. Határtalan volt az örömöm, amikor drága jó Édesapámat megpillantottam, a nyakába ugorva üdvözöltem. Az egyik rajvezető tanár néni meg is jegyezte:" Egyke!?", "Nem -válaszolta édesapám -, még négy ekkora apróság van otthon!" A táborban a napok gyorsan teltek, barangoltunk, számháborúztunk az erdőben, játékokat, dalokat tanultunk, az akkor még csak egy szürke betonmedencébe egy vascsövön folyó gyógyvízben meg-megmártóztunk, a város nevezetességeivel ismerkedtünk, gazdag programunk volt tehát. Tele élménnyel azt vettük észre, eltelt a két hét. A hazautazás előtti napon meglepetésünkre visszakaptuk az útiköltséget is. Félretettem a vonatravalót, a többiből meg ajándékokat vásároltam az otthoniaknak, a szeretteimnek. Két ajándékra még mindig emlékszem, a bátyámnak festett, faragott nyelű kisbicskát, az egyik húgom babáinak meg egy nyugágyat vettem. Az ajándékozási örömömön akkor esett csorba, amikor Vásárosnaményba érve rádöbbentem, innen még buszra kellene szállnom, hogy a szülőfalumba hazaérjek. A kis bőr bukszámban csak 50 fillér lapult, ami bizony nagyon kevésnek bizonyult a buszjegyre. Törtem a fejem, hogyan juthatnék haza. Első gondolatom az volt - meglátva az állomás előtt álló kétlovas, fekete fiákert ( még ernyő is volt rajta) -, hazavitetem magam ( az apai nagyapám is volt, hogy ezt tette). Aztán csak elvetettem ezt a gondolatomat, milyen arcot vágtak volna a szüleim, ha az igen drága utazási költségemet ki kellett volna fizetniük. Ekkor pillantottam meg a megmentőmet, Kázmér Jóska bácsit, aki a stráf-lovaskocsijával az állomás előtt állt. Ha jól emlékszem, kenyeret szállított haza, a falumba.
Megmenekült az 50 fillérem is, Józsi bácsival meg végig az úton beszélgettünk, gyorsan telt az idő. Napsütés, gyönyörű vidék, madarak, állatok, szóval újabb élménnyel gazdagodva értem haza végre a szeretteimhez. Ma már nincsen a pénznemek között 50 filléres, de ha a régiek között megpillantom, újra előjön ez az emlék, pedig nem is hívom.
Ilyen mozdony vitte a kis nyitott kocsikat. A fürdő 1958-ban még ennél is "szürkébb volt". Bíztunk a csodás vizében!
Már az unokáimat is elvittem erre a gyönyörű helyre, a Sóstóra.
A történetet az unokáimnak is ajánlom: Bármilyen gond, netán baj éri őket, ne essenek pánikba, keressék az utat a megoldáshoz, jusson eszükbe, hogyan menekült meg a nagyi kis bőr bukszájában az 50 fillér!
Bittner Erzsó, 2015.03.15.
AZ ALKOTÁS ÖRÖME
Sokat meditáltam, hogyan közelítsem meg ezt a témát. Ilyenkor, tavasszal elgondolkodom azon, a művészetek "tanítómestere" leginkább a természet. Ha nem sietnénk, rohannánk mindig, hanem meg-megállnánk egy kis ideig, vagy lassítanánk a tempónkon vagy nem csak néznénk, hanem látnánk is a kikelet szépségét, varázslatát, talán tartalmasabb, örömökkel teljesebb életet élhetnénk, csodákat láthatnánk nap mint nap. Egy apró magocskából hogyan lesz gyönyörű virág, egy-egy hagymácska hogyan fejlődik hóvirággá, jácinttá, nárcisszá, tulipánná, gyöngyvirággá. Hogyan bontják ki a fák a rügyeiket ezernyi virágszirmokká, különböző formájú levelekké. A természet tehát még mindig tudja azt, amit mi, emberek lassan feledünk, hogy szépet alkotni öröm, hiszen a természet csodálatos. Kezdhettem volna azzal is ezt az írásomat, ha a rohanó világunkban csak egy-egy pillanatra ámulnánk rá a tavaszra, pihentetnénk a tekintetünket a látványon, ezernyi mintakincs motívuma elevenedne meg a képzeletünkben. A díszítőművészet elemeit, formáit csak úgy, ajándékba kaptuk, kapjuk a természettől. Bizonyára a népművészek is innen meríthették a kézimunkákban is megjelent motívumokat. Beszédesek a motívumok: csillagos, tulipános, liliomos, cserleveles, gránátalmás, makkos, vízfolyásos, pávaszemes, ......sorolhatnám még. És elérkeztem a témámhoz, a kézimunkákhoz, a hímzéshez, ami öröm és egyben az alkotás öröme is számomra. A magunk készítette daraboknak pedig az értéke, az igazi öröme abban rejlik, hogy valami szépet hoztunk létre. S máris otthon, Beregben, Vámosatyában lehetek újra, amint előhívom ezeket az emlékeket. A Beregi-Tiszaháton hagyománya elsősorban a keresztszemes hímzésnek van. Már kislány korunkban kaptunk darabka (akkor még) házi szövésű kendervásznat és hímzőfonalat ( pamutot, ahogyan mi neveztük). Édesanyánk türelmes, szorgalmas tanítgatása által sajátítottuk el az öltéseket. Kezdetben csak a legegyszerűbb motívumokkal próbálkoztunk (kétszálas keresztszemekkel, ami bizony nagyon aprócska volt), néha bontogattuk a drága hímzőfonalat, mert a keresztszemes kézimunka visszájának (fonákjának) is mutatósnak kellett lennie ( szigorú " mesterünk" volt). Precíz munkát kívánt és kíván a hímzés, a munka szót használom, mert igen aktív munka a kézimunkázás, ugyanakkor pihentető is. Csendben, nyugalomban dolgozhattunk, elmerülhettünk ilyenkor a gonolatainkban, meditálhattunk, kikapcsolódhattunk. Ha sikeresen kivarrtunk egy-egy motívumot, gyönyörködhettünk benne, ilyenkor a dicséret sem maradt el. Szépen, fokozatosan nehezebb mintákat öltögettünk, egyre nagyobb örömmel. Az elkészült remekeket azután megtarthattuk vagy elajándékozhattuk. A kereszteszemes hímzés fellelhető a világ minden táján. A beregiek kék, piros, fekete hímzőfonalakat használnak elsősorban, de a színgazdagság is megtalálható. A motívumok is bővültek a szomszéd, illetve a távolabbi népek népművészetének mintáival is. Nos, nem a kersztszemes kézimunkák történeti leírását céloztam meg az írásommal. Csupán azért "fogtam tollat", hogy közzétegyem, Bereg igen gazdag ezekben az egyedi alkotásokban, és legyenek büszkék a beregi emberek, mert ízléses, gyönyörű, a hagyományokat is megőrizve, bőséges kincset birtokolnak. A kézimunkákkal díszíthetjük, egyedivé varázsolhatjuk az otthonunkat. Ezt teszem én is, őrzöm, megbecsülöm 40 év után is ( ennyi idő telt el, hogy eljöttem Beregből, Vámosatyából) a magam varrta vagy a szeretteimtől ajándékba kapott díszpárnákat, terítőket, futókat. Az alföldi otthonunkba csempészve ezzel is a szülőföldünket, Bereget. Igen, megbecsülöm, óvom, vigyázok "rájuk", mert kényes portéka a kézimunka, csak finoman lehet bánni vele. Minden darabnak története van. Maradandóak, egyediek, értékesek a keresztszemes kézimunkák, egyben alkotások is. Ne hagyjuk, hogy elvesszenek ezek a kincsek! Őrizzük meg a jövőnek is!
2015. 05. 03. Bittner Erzsó
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.jpg)
2015.április 11. Bittner Erzsó
Emlékezés az erdélyi kopónkra, avagy ÜRES MÁR A KERTI PAD
A tavasz : színpompás, illatos, gyönyörű. Az árnyékot adó virágos gömbkőris alatt pihentünk egy kellemes tavaszi délutánon Pandúrral, az erdélyi kopónkkal (már csak kettesben). Nézelődtünk, a madarak csiviteltek, a szirmot bontó virágok illatoztak, a nyarat igéző melegben jólesett a hűsölés. Egyszer csak a kopócskám elszundított, mit sem törődött azzal, hogy a virágszirmok rendületlenül hullottak a fekete bundájára..jpg)
Én csak ültem, merengtem, hallgattam Panci békés, egyenletes szuszogását. Tekintetem a virágos kőris alatt megállt egy pillanatra, s valami melegség öntötte el az arcomat. Akkor eszméltem rá, amikor a szám széléhez görögtek a sós ízek, sírok, Szamikámért sírok. Hiszen ilyen tájban - az elmúlt évben - gyakran hűsöltünk a sűrű lombok árnyékában vagy a kerti padjukon a pálma alatt. Ősszel elbúcsúztunk Szami kedvenc pálmájától ( elajándékoztuk), ez év februárjában pedig Dicső Szamócánk hagyott itt bennünket.
Megszokásból, beidegződésből reggelente a kerti padjukat a szokott helyre rakom még mindig, gyakran üresen marad mindkettő, legfeljebb én pihenek az egyiken délutánonként. Pandúr inkább a fűben - előttem - heverészik.
Csak néztem a kopócskámat, és emlékek jöttek elő hívatlanul is. A " kis pörgős ördögünk" már az első találkozásunkon megragadott bennünket - a "szerényke", amilyennek mi láttuk, valamint " félrehúzódó és hisztis", ahogyan a tenyésztője jellemezte -, mert pillanatok alatt aktív kopócskává vált. Macskákat pillantott meg, rögvest leparancsolta őket a portáról. Csak akkor nyugodott meg és jött hozzánk, amikor a cicák a kerítésen túl voltak. Ügyességével, talpraesettségével, simulékonyságával lebilincselt bennünket, "szerelem lett" az első találkozástól. A csöndesebb, nyugisabb tesójával együtt hazahoztuk őket. Itthon az öreg foxival hamar megbarátkoztak, Szamival különösen kedvelték egymást. A kutyusok rövid életűek, ez a fájdalmas valóság mindig is foglalkoztatott, ha arról volt szó, hogy kutyust hozzunk az otthonunkba. Felemelő viszont az, a rövid életük alatt annyi szeretetet kaptunk és kapunk tőlük, amennyiből meríthetünk egy emberi életen át. Szami boldog nyolc évet élt velünk családtagként, " egyedüli példány" volt, mint minden erdélyi kopó, az egyénisége adta a különlegességét. Mindig a közelünkben szeretett lenni, mellénk telepedett, ha üres széket talált, rögtön felpattant rá.....nem számított, ha csak a fele kopócska fért el rajta, összegömbölyödött és máris jól érezte magát. Hogy kényelmesebben pihenhessen, kapta a kerti padot. Minden évszakban imádta, nyáron jókat szundított , ősszel és tavasszal sütkérezett rajta, télen pedig még meleg takaró is került rá. Figyelte a ház körüli mozgásokat, a madarakat, pillanatok töredéke alatt lepattant róla, ha akció volt.
Felkészületlenül ért bennünket a halála. HIÁNYZIK!....................... .....és még mindig csendes a környék, a macskák békésen vonulnak a kert végében a szomszéd telkeken át. Szami egész éven át "életet ugatott" a környékbe. Már hónapok múltak el nélküle - bár csak fizikai értelemben - ,mert benne látom minden falevélben, virágban, bokorban , fában és bennünk, a szívünkben él örökre. A fürge gyíkok háborítatlanul sütkérezhetnek a sziklakertben, a madarak is nagyobb biztonságban vannak a korábbinál, még csak kisebb "balesetek" sem érik a virágokat, nem hallom a "farkasüvöltéseket", elmaradtak a szomszéd kutyusokkal a kerítés melletti futóversenyek. Ha hazaérkezünk valahonnan, nem hoz már nekünk "zsákmányt" senki, Szamika ugyanis a megérkezésünk örömét azzal fejezte ki, felkapott egy plédet, egy játékot,futott felénk farkcsóválva, kedveskedett az ajándékával, a dicséretünket várva. Igaz, lassan-lassan Pandúr "éledezik" , de magányos annak ellenére, hogy nem hagyjuk magára, mellette vagyunk. Nem olyan hevesen, mint Szami, de ő is "hazaugatja" már a tekergő macskákat, a csengő hangja is megszólalt , hívja a barátait a kert végében, egy kis "beszélgetés" után viszont megy a saját kis útján. Hiányzik a tesó, a "BANDAVEZÉR", ahogyan a férjem emlegeti. Bár már önállóan is elindul a körútjára, de meg-megáll, visszanéz, várja a megerősítésünket, a biztatásunkat. Most látjuk igazán, valóban Szami jelentette számára a mozgást, a kezdeményezést, a kalandokat, a turpisságokat a " minden lében kanál" természetével. Mozgósított, kezdeményezett, pillanatok töredéke alatt felmérte a helyzeteket, vágott az esze. Temperamentumos, pörgős, csupa tűz , elevenség volt élete utólsó napjáig. Pandúr megfontoltabb, nyugodtabb, erős idegrendszerű, jóságos kopócska, egy kicsit lustika, ennek ellenére csak szeretni lehet. Ő magában gyászolja a tesót, a csendessége még mindig gyakori. Néha csak leül az udvar, a kert közepébe és néz-néz, várja, egyszer csak előtoppan a DRÁGA. Nem tudom, eljut-e valaha is a "tudatáig", hogy a kedvencünk elment örökre..jpg)
Még mindig az autó mozgása a legfájdalmasabb emlék számára. Ha a férjem az autóval elmegy, csak járkál, nyugtatgatnom kell, aztán leül a teraszon a matracára és hüppög, mint a magára hagyott kisgyerek. Ha az autó megérkezik, sír, nyüszög, ugatgat, csak akkor nyugszik meg, amikor már belülről is megszemlélte azt. Autóval vittük-hoztuk a tesót a betegsége idején, de az utolsó utazást kivéve, mindig minden rendben ment, előkerült a KEDVENC. Ezt a hiányt szertnénk pótolni Pandúrnak, aki egy kicsit veszített az önállóságából, erősebben kötődik hozzánk a korábbinál. Jön velünk, kedveli a kényeztetéseket, lassan talán gyógyul a mély gyászából. Fel-felvillanó emlékképek idézik Dicső Szamócát, ha dörög az ég, ha "beindul a helikopterbázis", ha szokatlan zajt hallunk, Szami nyafogása, a bennünket való követelése sejlik elő, ugyanis ő nem kedvelte ezeket a hangokat, zajokat. Ilyenkor mellette kellett lennünk, akkor megnyugodott. Helyette csend, Pandúr csak felfigyel rá, de nem nyafog, csak szemlélődik, hallgatózik. Hat hónap telt el bennalvással, mert hiába elment a TESÓ, a bátyuska továbbra is igényelte az éjszakai ügyeletünket, felváltva őriztük az álmát a férjemmel,........ múlt idő már! Megtört a nagy felügyelet, Szent György-nap éjszakája előtt, a kora esti benti szunya után kikívánkozott, az udvaron és a kertben bóklászott, végül a teraszon telepedett le a matracán. Kapott plédet, takarót és végigaludta kinn az éjszakát.......persze, ki-kinéztünk rá. Azóta nem igényli, hogy vele legyünk éjjel. Viszont minden hajnalban ébreszt bennünket, kopog a bejárati ajtón, majd amikor a kilincs mozgatására sem jelenünk meg, akkor finoman vakkantgat, itt a reggelizés ideje, ébredés, GAZDIKÁIM! Aztán a simizés és a nagy kerti bóklászás következik. Társául szegődöm, és minden bokrot-fát megszemlélünk a hajnali harmatban. Eltöprengek azon, mennyire érző lélek egy kutyus, micsoda finom, érzékeny lelkivilága van. Mennyire erős a kötődése a társához, a gazdikhoz. De jó lenne tudni azt a titkát, titkot, amiből mi, emberek is tanulhatnánk! Május, a gyönyörű, a virágos! Azonban ezen a májuson a boldogságunkon most egy kis csorba esett, a tengernyi bánatunk nem akar elmúlni..... Az egyik KEDVENCÜNK, DICSŐ SZAMÓCA elment, de velünk marad az emléke örökké. A kert volt a mindene, a bokrok, a fák, a virágok. Egy tavaly májusi fényképével búcsúzom el TŐLE, imádott a lombos, virágos veresgyűrű-som bokorban kutatgatni, a madarak kedvenc helye is ez volt..JPG)
Csak reménykedünk, Délceg Pandúr, a tesó még sokáig aranyozza be az éveinket!
2015. május 6. Bittner Erzsó
ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ HELYETT
Ötven év telt el azóta, hogy a "Ballag már a vén diák......, valamint az Elmegyek, elmegyek,...nótákat" zengtük mi is (1965-ben), az akkori "Rákóczisok" Vásárosnaményban. A ballagás az érettségi előtt álló diákok ünnepsége, a szó a latin valentas( búcsúzó) szóból származik, ami igen találó kifejezés. A ballagással ugyanis egy korszak zárul le az életünkben, a gyermekkor végét, egy új élet, a felnőtté válás kezdetét is jelenti. Ilyenkor búcsúzunk a boldog négy évtől, és nem az elmúlt évtizedek szépítik meg az emlékeimet, valóban boldog diákévek voltak. A ballagás után az írásbeli és a szóbeli érettségi vizsgákon "mérettettünk meg". Az írásbeli után fellélegezve gyakran töltöttük tanulás helyett a napok egy részét - különösen napsütötte időben - a Tisza-partján. A bátrabbak, a fiúk megmártóztak a folyó kellemesen hűs vizében, mi, lányok inkább a homokos parton sütkéreztünk, vagy érdeklődve néztük, hogyan változtatja meg a zavaros vizű Szamos a Tisza kristálytiszta vizét, amikor beleömlik az "anyafolyóba". Ha csak kevéske időnk maradt a kikapcsolódásra, a sulihoz közeli Kraszna-folyó töltésén ücsörögtünk vagy mezei virágot szedtünk, néha a folyó hídja alatt a köveken ülve álmodoztunk. Még az első osztályban 41-en voltunk, negyedikre csak 26-an maradtunk, ennyien is érettségiztünk. Megfogadtuk, legalább ötévenként találkozunk. Ebből aztán három valósult meg. Az élet az ország valamennyi tájára szórt szét bennünket. A Tisza-parti városban eltöltött diákéveket azonban a maradandó emlékeim között őrzöm. Ebben az évben lenne a fél évszázados találkozónk, kimondani, leírni is sok, helyette csak a régi képeket nézegetem, az emlékek sora elevenedik meg. Boldogan emlékezem. Az 1961/62-es tanévet a vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Állami Általános Gimnáziumának - az akkor már működő - szakközépiskolai osztályok egyikében kezdtem el. Ez a nyolc tantermes épület a Rákóczi úton állt, az osztálytermünk az alagsorban volt. Az osztályfőnökünk Kádár József tanár úr lett. 
Ebben az épületben laktak a kollégista fiúk is, a lányokat - ha jól emlékszem - a Tomcsányi-kastélyban helyezték el. Az alagsorban kalandozhattunk a régmúlt emlékei között, ugyanis Csiszár Árpád , gergelyiugornyai lelkész úr egy egész múzeumra való összegyűjtött értékes régiségei is itt kaptak helyet. Majd az udvar egyik "sarkában" építettek egy két tantermes, lapos tetejű épületet, ahol az új osztálytermünk lett, ami különösen télen nem bizonyult kellemes helyiségnek, ilyenkor gyakran nagykabátban tanultunk. Ekkor már Báthory György tanár úr volt az osztályfőnökünk. Mivel szakközépiskolai osztályba jártunk, a szellemi munka mellett a "munkás napjainkon" és a nyári gyakorlatokon is helyt kellett állnunk. Ősszel viszont az egész iskola (tanárok, diákok) mezőgazdasági munkában vettünk részt, ami általában almaszedés vagy kukoricatörés volt.
Szép őszi időben imádtuk ezeket a napokat. Az őszi munkákhoz és a nyári gyakorlatokhoz kötődnek a romantikus emlékeim. A nyári gyakorlatok estéinek a varázsa, a nótázgatások, a szalonnasütések, a kirándulások, az országjárások, a meghitt beszélgetések, az első szerelem boldog érzése, mind-mind szép és maradandó emlék számomra. 
Bejáró tanulóként sokunknak hajnalban kellett a zsúfolt buszon utaznunk, hogy időben érkezzünk a suliba. Néhány évig nem voltak diákjáratok, és a kollégimba 25 km-es körzetből nem vették fel a tanulókat. Különösen a téli fagyos reggelek voltak kellemetlenek azért is - hiába érkeztünk meg korán -, mert az iskola kapuit csak 7-kor nyitották ki. Ezután órakezdésig még tanulhattunk felügyelet mellett. Az igazgatónk Joó Károly tanár úr - aki szigorú, következetes, precíz, csendes, igen nyugodt természetű ember - volt. A harmadik osztály félévében a Kossuth úton felépült új gimibe költöztünk, ekkor már a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola nevet viselte az intézmény. Az épület tágas, világos, tornateremmel, ebédlővel, nagy udvarral már-már kényeztetett bennünket. Igaz, a testnevelő, Homoki Ottó tanár úr a szép őszi és tavaszi napokon ragaszkodott a Kraszna-parti sportpályán tartandó testnevelési órákhoz. Ilyenkor a gimiből katonás rendben, menetelve, énekszóval vonultunk a városon át a pályáig. A negyedik osztályban Szűcs László tanár úr volt az osztályfőnökünk. Tanáraink szigorúak, következetesek, diákcentrikusak voltak. A tanárainkkal együtt az idősebb diákokat is tiszteltük, jó hangulatú intézmény volt a szigorúsága ellenére. Az iskolai megjelenésünket is követelmények írták elő. A fiúk általában hosszú nadrágot és zakót , a lányok karton vagy szatén anyagú sötétkék vagy fekete köpenyt fehér gallérral viseltek a hétköznapokon. Az intézményen kívül kötelezően hordanunk kellett a sötétkék színű Bocskai-sapkát, amire az intézményünk jelvénye is felkerült. A bejáró lányok - így magam is -, hogy a patyolatfehér gallérunk ne gyűrődjön a hajnali úton, az atlaszunkban vagy egy nagyobb alakú füzetben "utaztak" a suliig, ott aztán felgomboltuk a vasalt gallért a köpenyünkre. A "magasabb osztálybeli" lányok már finomabb anyagból, szaténselyemből varrt köpenyt vehettek fel mutatós csipkegallérral. 
Az ünnepélyeken a lányoknak matrózblúzban, sötétkék vagy fekete szoknyában, a fiúknak sötét nadrágban, fehér ingben, esetleg zakóban volt kötelező a megjelenés. Nézegetem a megkopott, elhalványult képeket, az arcokról a vidámság, a csupa élet, a sugárzó fiatalság árad. Aztán eszembe jut, ahogy teltek, telnek az évek, egyre kisebbre zsugorodott, zsugorodik a hajdanán volt nagy létszámú osztályunk. A drága tanáraink közül is sokan elmentek már. Még a 2009-es, a legutóbbi osztálytalálkozónkon örömmel köszönthettük Kádár József és Szilágyi Klára tanárainkat. Azóta már az akkor viszontlátott kedves osztálytársaim közül is elmentek néhányan. Fogyunk tehát, ez az élet rendje, mondják a bölcsek, de nagyon fájó ezzel a "renddel" szembesülnünk. A találkozó helyett maradt egy telefonhívás, egy e-mail-es megkeresés, de ezek is egyre ritkábban. Az elmaradt fél évszázados érettségi találkozó helyett most gondolatban egy főhajtással emlékezem azokra a tanáraimra, osztálytársaimra, akik már nincsenek közöttünk. Feledhetetlen marad számomra a 2009-es, az utolsó érettségi találkozónkon megtapasztalt őszinte viszontlátás öröme, aminek a jó hangulatát,szépségét, gazdagságát őrzöm, míg élek.
2015.május 10. Bittner Erzsó
AZ ÉVSZAKOK VARÁZSA A BEREGI-TISZAHÁTON
( A boldog élet titkai)
" Ezen a földön születtem én, / ahol a fák, a virágok nőnek! / Hol az élet, mint lenge fény, / esélyt ad minden felnövőnek." A költő szavainak reményével egy kis otthoni, beregi időutazást már régen tervezek, sokat mesélek a Dunántúlon élő unokáimnak a gyermekkorunkról, amit szívesen hallgatnak. Ők ugyan nem unatkoznak soha, szokták mondogatni, mégis rácsodálkoznak, milyen kalandos gyermekkora lehetett a nagyiéknak. Először arra gondoltam, a téllel kezdem a visszaemlékezésemet, de azt az ősszel együtt hagyom egy kicsit későbbre. A tavasz és a nyár élményei talán most élénkebben élnek bennem. Varázslatos táj még ma is a Beregi-Tiszahát, csak hiányolom - ha hazafelé tartok - a ménest, a gulyát, a nyájat, bár már az utóbbi időben itt-ott legalább békésen legelésző juhnyájat újra látok. Aki kevés időt is tölt Beregben, megtapasztalja, mennyi szépséget, mennyi értéket rejt még ma is e táj. Vendégszerető, dolgos emberek lakják most is az itteni falvakat. Ritkán, de hazajárok Vámosatyába, a szülőfalumba, ahonnan több évtizede, hogy eljöttem, mégis otthon érzem magam, ha a szeretteimmel, a falubeliekkel lehetek. A kissé kapkodó világunkban szeretettel gondolok vissza a tartalmas gyermekkorunkra. Valami nagy-nagy biztonságban éltünk. Bizonyosan akkor is akadtak gondok, de valahogyan a gyerekekhez nem jutottak el, élhettük, tervezhettük felszabadultan a tavaszi kirándulásainkat, a nyári programjainkat. Nem az idő szépíti meg, de több mint fél évszázaddal ezelőtt még az évszakok között is tisztességes választóvonalak voltak: a tavasz, tavasz, a nyár ,nyár volt. Február végén a Beregi-Tiszaháton már engedett a tél a keménységéből. Lassan csordogált az eresz, egyre hosszabban sütött a nap, mi, gyerekek, ilyenkor az ébredő természet felé vettük az utunkat. Először a Nemeseké( ligeterdő) volt a célpont, ott nyílott ugyanis a hóvirág, a tavasz hírnöke, aztán a ligeti, de lehet, pontosabban erdélyi csillagvirág is. Nem kis örömünkre néha még szarvasagancsokat is találtunk. Az iskolai kirándulások is szaporodtak, a Bockereki-erdő ébredését is megcsodáltuk minden tavasszal. Amikor már pirosra fújta a tavaszi szellő vagy a szél az arcunkat, az erdő közelében lévő juhakol szélvédett, napsütötte oldalán melegedtünk, néha még fényképek is megörökítették a jó hangulatot. Az igen szigorú, nagy felkészültségű, következetes tanár, ugyanakkor a gyermeki lélek igazi ismerője volt Koncz tanító néni( Évike néni), akivel mindannyian szerettünk volna közös fényképet. (Hogy az olvasók is tisztában legyenek azzal, miért írok tanító megnevezést a tanárainknak is, az egyszerűség kedvéért a mi iskolánkban minden pedagógust hajdanán tanító néninek vagy tanító bácsinak szólítottunk. A pedagógusok a felnőtteket is segítették, ha elakadtak az ügyes-bajos hivatali dolgaikban. A falu lakossága remek közösségben élt, a tudásnak mindenki nagy tisztelője volt, a gyermekeiket biztos kezekben tudó szülőkkel együtt a falu apraja-nagyja is felnézett a nevelőkre.).jpg)
.A tavasz az erdei és a patakok melletti virágcsodák ideje volt. Ahogy teltek a hetek, egyre kedvesebb és színesebb virág csalogatott bennünket a szabadba. Márciusban már az árokpartokon, a kertekben, a patakpartján fellelhető fehér és kék ibolyák, az erdőben az egészen halványkék , a várromnál pedig a sötétlilás árnyalatú virágaik árasztották illatukat. A tavaszi tőzikéből ( mi kacsabirinek neveztük), később a gyöngyvirágból, majd a patakok szélén nyíló nősziromfélékből szedtünk csokrokat. Az erdőben is virágszőnyeg fogadott bennünket. Madárfészkeket , rókalyukakat lestünk, patakokban mászkáltunk, a tavasz tehát az igazi barangolások ideje volt. Persze, a tanulásról sem feledkezhettünk meg, és falusi gyerek lévén a ház körüli munkákba is be kellett kapcsolódnunk. Amikor az iskola udvarán a "vendégmarasztaló beregi agyagos sár" megszikkadt, előkerültek a tanítási órák szünetében az ugrálókötelek, igazi kender alapanyagból készültek, erősek voltak. A rövidebbekkel egyedül, míg a hosszabb kötelekkel csoportosan ugráltunk. Ez a lányoknak volt igazán hatékony mozgásformájuk. A fiúk gomboztak vagy bigéztek, az utóbb említett játékot az igazgató bácsi( Koncz Sándor, igazgató úr) tanította meg a fiúknak, ez is csoportos mozgásos, ügyességi játék volt. Fegyelmezettséget igényelt, nem is történt baleset az emlékeim szerint. Mosolyt csal még most is az arcomra a gombozással kapcsolatban az időközönkénti ( a tanáraink általi)"gombellenőrzés" a fiúknál. Már felnőttek lettünk, amikor megtudtuk, ez a szülők kérése volt, mert a fiúk "kisujjasáról" (férfi kiskabát, ezt viselték akkoriban a fiúk iskolában) gyakran hiányoztak a gombok. Menőnek számított az a fiú, akinek minél több és szebb gombja volt. Kedveltük az énekszóval kísért körjátékokat is, a nagy területű udvaron az óraközi szünetekben békésen játszhattunk. Nem is volt fegyelmezetlenség a tanítási órákon. Szigorú, nagy tudású, felkészült és igen jóságos tanáraink voltak, akik tiszteletre méltó példaképeinkké is váltak. Gyorsan teltek az órák, tizenkettő és egy óra tájban már indulhattunk is haza rendezett sorokban, otthon már várt a finom ebéd. Nem emlékszem éhező gyerekre a falunkban, éltek szegényebb és tehetősebb emberek is otthon, akik igen szorgalmas, dolgos, törekvő emberekként maradtak meg az emlékeimben. A május langyos, de frissítő záporai után a falu apraja-nagyja kosarakkal a Bockereki-erdő felé vette az útját, ekkor volt a "nagy" gombaszedések időszaka. A kivágott tölgyfák megmaradt törzsén hatalmas bokrokkal kínálgatta magát a "bokrosgomba", ahogyan mi neveztük. A gyerekeknek csak ezt a gombát engedték a szülők szedni, sokféle ehető gomba termett a beregi erdőkben, a legelőkön, de azért mutatós mérges gombák is akadtak bőven. A felnőttek között sokan ismerték a gombákat, Édesanyám is nagy szakértője volt, nem is történt gombamérgezés egy esetben sem. A finom étek nemcsak a májusi étrendet tette változatosabbá, szárították is a gombát, hogy a téli napokon is az asztalra kerülhessen. Május vége felé izgatottan vártuk már a tanév végét. Az utolsó iskolai napokon úgynevezett "vizsganapok" voltak. Ma is megfejthetetlen számomra, hogyan futotta az időnkből és az erőnkből akkoriban, ugyanis ezeken a napokon már hajnalban a határban gyűjtöttük a szebbnél szebb mezei virágokat( búzavirág, szarkaláb, margaréta, pipacs, konkoly, vadrózsa). Miért is? Mert a vizsganapokon az iskola termeit díszbe kellett öltöztetnünk, a legszebb virágok a tanári asztalra kerültek, de a padjaink is ragyogtak a sok mezei virágtól. Nyolc órára pedig nekünk is ünneplőben kellett megjelennünk. Ünnepélyes és izgalmas, reménnyel és várakozással teli napok voltak ezek. Senki nem háborgott, tettük a dolgunkat, a kötelességünket. A tanév végén évente busszal a tanáraink országjárásra is elvittek bennünket. A legkedvesebb emlékeim Lillafüredhez, Misloc-Tapolcához, az Aggteleki-cseppkőbarlanghoz fűződnek. A tanévzárót "tornabemutatók" tették színesebbé. Az alsótagozatos "kis akrobaták" által bemutatott gyakorlatok 
nagy sikert arattak. Büszke is volt Kocsis Piroska tanító néni és Demarcsek tanító bácsi a tanítványaira. A bizonyítvány-osztás után ránk tört a nyár minden szabadságával. Igaz, a "Micsurin-kertek" (gyakorlókertek) kitalálásával minden tanulónak volt tennivalója a kertben. Ha jól emlékszem, a nyári szünetben egy-egy hétig látta el minden diák a kert adta feladatokat, örömmel dolgoztunk a veteményesben. A nyári napokon jólesett egy kis fürdőzés is, korábban, amikor még létezett a Lucskaszeg (tanya), a tanya után ha az első fahidat elhagytuk ( emlékeim szerint), balra a Bockereki-erdő szélén lévő "Szilva-strand "volt a kedvencünk, a kissé sárgás, langyos, de tiszta vizében hűtöttük magunkat, nem zavart bennünket az sem, hogy a békák hada és a siklók is a "strand" lakói voltak. Később (a falunk és Barabás között folydogáló) Kanális vize lett a fürdőzőhelyünk, de a patakok bármelyikében megmártózhattunk, nem kellett félnünk, hogy fertőzést kapunk. Otthon azért egy kis tisztasági fürdés nem ártott a fateknőben (mosóteknő) vagy a horganyzott lemez fürdőkádban.
Kis csapatokba verődve gyakran jártuk az erdőket, a réteket, a várromot. A nyár falun a kaszálások, a szénagyűjtés ideje is volt, akadt nekem ilyenkor elég bajom a kerülőkkel ( ma mezőőrnek nevezik talán), a kaszálókon voltak ugyanis a legszebb mezei virágok. Ez eddig természetes is, a gondot az én virággyűjtő szenvedélyem okozta. ( Egészen kisgyermek lehettem, amikor már lelkesen gyűjtöttem a virágokat, a ház körül a pillangóvirágok a szivárvány minden színében nyíltak, csábítottak is, szedjek belőlük, de a méhecskék is szerették, így gyakran megcsíptek. Persze sírva szaladtam segítségért, csak annyit mondtam: "CSÍPI", így ragadt rám a "Csipi" becenév. Ma is kedvenc virágom ez a kecses szépség. ) Folytatva az előző gondolatomat, nem tett jót a fűféléknek, hogy kaszálás előtt összejárkálta az emberfia. Gyakran futottam tehát hazáig az ölnyi virággal, majd otthon, a Lucskaszegben , az apai nagyapám birtokán a lovak vályúját raktam tele a vadvirágokkal......, ami megint nem számított bölcs cselekedetnek, mert a lovak igen tiszta állatok, így az itatójuknak is ragyognia kellett. Talán kilenc-tízéves koromig örülhettem a határtalan boldog szabadságnak, amit ez a tanya nyújtott számomra, 1957-58 után nyoma sem maradt ennek a településnek, csak az emlékekben. A falunk szélétől a MACSKA-' nak nevezett földúton a több kilométert a tanyáig sokszor gyalog is megtettük. (Még gimnazista koromban is el lehetett jutni a Bockereki-erdőn át a "Marci bácsi" tanyájáig, onnan már Gergelyiugornya csak egy röpke távolság volt, a patakokat átszelő fahidak még biztonságosak voltak. Gyönyörű út volt!) Amikor már nagyobbacskák lettünk, a nyár igazi varázsa a szabadban való alvás lett. Kunyhót építhettünk a szomszéd cimborákkal, komfortosabbá is tehettük, kaptunk a szülőktől plédet, sőt párnahuzatot is, amit szalmával tömtünk meg. Ezek az éjszakák voltak a bátorság próbái. A tavasszal bőségesre duzzadt patakokban nyárra is maradt bőven víz, a falunkat hatalmas patak szelte ketté, de több patak és tó is volt a faluban és környezetében. Az egyik bővebb vizű patakban egy csónak is árválkodott, a csónakázási tudományunkat is kipróbálhattuk. A patakokban csík, harcsa, csuka is előfordult, a bátrabbak bizony ( általában a fiúk) tapogatóval szerezték a zsákmányt, egy-egy kilyukadt fenekű vesszőből font tyúkültető kas(kosár) is megfelelt a célnak. Én a halat nem szerettem, de a kaland vonzott. Tudtuk azt is, kinek a kertjében van cseresznye, nyári alma, aztán korán érő szilva, körte. Néha megszabadítottunk néhány ágat a terhétől. (Hajdanán a Lucskaszegben , a "Drótkert" gyümölcseit kóstolgattuk nagy titokban.) Közben azért otthon is kaptunk feladatokat: a házőrzőink edényébe, a baromfiudvar itatóiba is friss vizet kellett öntenünk. A kiskacsáknak, a kislibáknak csalánt kellett szednünk. A gyerekek feladata volt a porta és a ház előtti utcaszakasz takarítása is, amit szombatonként kellett elvégeznünk. És végre jött egy kis különleges szórakozás, a "VÁNDORMOZI", kezdetben kéthetente érkeztek a faluba Beregdarócról a "mozisok", ritkán azért előfordult, hogy mi, gyerekek nem nézhettünk filmet , mert "korhatáros" volt. Ilyenkor maradt a rádió hallgatása, amit én különösen kedveltem. Gyerekkoromban csak néhány családnak volt rádiója a faluban, a nagyapám már a Lucskaszegben is rendelkezett vele. "Miska bácsi levelesládájának" rendszeres levelezője voltam, de az esti mesét, a rádiójátékokat is kedveltem. Édesanyám és az apai nagyapám is szerettek olvasni, talán tőlük örököltem az olvasási szenvedélyemet. A nyári szünetben a forró napokon a lakás hűvösében vagy egy fa árnyékában a többi gyerekkel együtt olvastunk , ötödikes korunkban (magyarosan) Verne Gyula regényeit "faltuk". Aztán volt nekünk mikszátos, jókais időszakunk is, Fekete István, a természet minden titkát ismerő író regényei is a kedvenceink közé tartozott ( Csí, Kele, Lutra, Bogáncs, Tüskevár,........... felnőttként a Ballagó idő lett a kedvencem). Természetesen a kötelező olvasmányokat is elolvastuk szeptemberre. Augusztus vége felé be kellett segítenünk a (bab-)paszulyszedésbe, a fejtésébe, a lekvárfőzést megelőző szilvaszedésbe, ahol bizony minden kézre szükség volt. ( Ezek a munkák már belenyúltak szeptemberbe.) Azért bánatunk is akadt a nyár vége felé, a legkedvesebb patakjainkba kerültek az áztatandó kenderkévék, bizony ilyenkor az egész falut kenderillat járta át. A patakokban való "játszadozásnak" ezzel vége szakadt. Majd a kévék az udvarokon száradtak, és várták a feldolgozásukat.
Nem voltunk egy pillanatra sem játékötletekben, kalandokban szűkölködők, ki a kedvenc macskáját, kutyusát, ki a babáit dédelgethette. Nem emlékszem unatkozó napjainkra, talán a gyerekkorunk szókészletében nem is volt ilyen szó. Aratás idején a négy fiatornyos fatorony kilátójában ügyeltek, szemlélték a mezőt az asszonyok, nem lobban-e fel valahol láng a nagy forróságban. Ha tüzet észleltek, a harangokat kellett "megverni", így mindenki tudta, azonnal segítség kell. Az emlékeim között nem is találok tűzesetet, az idősebbek elbeszéléséből csupán. Nekünk, gyerekeknek néha megengedték, hogy szétnézzünk a magasból. Akkor még fürgén tettük meg a sok-sok felvezető lépcsőt. Gyönyörű természet vette körül a falut, nagyon tiszta időben a hegyeket is láttuk. Később, aratás után bámészkodhattunk a cséplőgépek körül is, hogyan lesz a kévékbe kötött búzakalászokból az izzasztó munka végén a kenyérnek való tiszta búza. Vihettünk ebédet a felnőtteknek a mezőre. Barangolhattunk egész nyáron. Már a nyár elején, de egész nyáron át érett az erdei szamóca. Míg az erdőben apróbb szemű szamócákat találtunk, addig a kaszálókon - ahol újra meggyűlt a bajunk a kerülővel -, az árokpartokon, a fasorok aljában, a bokrok tövében akár meggyszem nagyságú "komócsát"(ahogyan mi neveztük Beregben) ízlelgethettünk. Eszegettük is, majd a legszebbeket a szárával együtt csokrokba szedtük, amit fűszállal kötöttünk össze, így haza is vittünk az ízletes gyümölcsből. Aztán újabb kalandok csábítottak bennünket, augusztusban a mély árkokban, az erdő szélén, a várromnál a hamvas szeder érett, amit szintén nagyon szerettünk. Kis kannákba gyűjtögettük, mire tele lett az edényünk, mi is jóllaktunk a különleges finomsággal. Városi rokon gyerekek is töltöttek néhány gondtalan, kalandokkal teli hetet a falunkban, a falusi gyerekek viszont megismerhették a városi életet, már akinek volt rokona városban, így én Debrecennel ismerkedhettem, ott lakott ugyanis a keresztapám. Kalandokkal, élményekkel gazdagodtunk, fizikumunkban megerősödtünk, barátságokat kötöttünk, valami új ismeretet mindig elsajátítottunk az iskolai nyári szünetben. A festői környezetünkre mindig vigyáztunk, ha nem is tudatosan, de tudtuk, ezért az erdők, a ligetek, a rétek tárt karokkal fogadnak bennünket. A boldogság titkait nem kellett keresnünk, ott volt minden virágban, minden bokorban, fában, a patakban és a mi lelkünkben, szívünkben is. Mire elröpült az augusztus, a gyülekező fecskék emlékeztettek, itt az új tanév! Amit már vártunk is lelkesen. A természet titkait fürkészhettük, a természettel együtt élhettünk boldogan, mint ahogyan Fekete István fogalmazott: " Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt,.......s közben-megtaláltam a Hazámat."
2015.06.12. Bittner Erzsó
