A CIRMOS, A KIS GAZDI ÉS AZ ÉVSZAKOK
A CIRMOS, A KIS GAZDI ÉS AZ ÉVSZAKOK (mese)
Valahol a hegyek közelében nagy megértésben él két jóbarát, egy cirmos és a kis gazdája. Az egyik havas téli reggelen történt, hogy a vörös bundájú cica és a gazdi megelégelték a már hosszú ideje tartó telet. Kezdetben örömmel hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek. Néhány hét elteltével a cirmi gyakran dorombolva dörgölődött a gazdija lábához, jelezve, ideje lenne abbahagyni a téli vigasságokat! Sőt, egyre sűrűbben lopódzott be nyafika a kisfiú szobájába, ahol aztán rendre befészkelte magát a barátja foteljébe, amiben egy meleg, puha párnán órákat szundított kedvére. Egyszer aztán a kis gazdi elhatározta, hogy cirmivel megkeresik a TAVASZT. Kevéske töprengés után el is indultak. Elöl ment a legényke, hogy a cicájának kitapossa az utat a nagy hóban.
Ahogyan haladtak, a nap már lefelé hanyatlott, alkonyodott. Amikor a hegy lábához értek, már homály lepte be a vidéket. Azért azt sejteni lehetett, hogy a hegyet erdő borítja. Elfáradtak a kis vándorok, és az erdő szélén egy terebélyes faóriás tövében megpihentek. Lassan besötétedett, a táj titokzatossá változott, egy-egy faág megreccsent, baglyok huhogtak, aztán csend vette őket körül. Egyszer csak a faóriás megmozdult, kis zörrenés hallatszott, és már nyílott is egy ajtócska. Megszeppentek, de az ajtón egy jóságos manócska lépett ki, aki a faóriás belsejében lakott. Ő volt az éjszakai erdő felelőse. A kalandorokat behívta a barátságos otthonába, ahol vacsorával kínálta meg őket. Amikor kiderült, mi járatban van a legény és a cica, arra kérte mindkettőjüket a manó, töltsék az otthonában az éjszakát, és ő reggelre kigondol valami okosságot. Így is történt. Még meg sem érkezett a hajnal, a csillagok is álmosan hunyorogtak, de a vendégek már talpon voltak. A manócska egy titkos ajtóhoz vezette őket, és "Járjatok szerencsével!" jókívánsággal indította útnak a cicát és a legényt. Csodák csodájára amikor az erdő sűrűsége megszűnt, egy völgyben csillogó vizű patak partján találták magukat. A patakon keskeny hídon haladhattak tovább, átérve rajta dúsan zöldellő bokrok sorakoztak, aztán egy csendes tisztás következett, majd vadvirágos rét fogadta őket. A nap akkor már szórta a sugarait a széles mezőre. Nagyon megörültek, mert megtalálták a TAVASZT. A rét zsongástól volt hangos, az illatozó tavaszi virágokat vidám zümmögéssel keresték fel a méhek. A langyos szellő mókásan fütyörészett, a madarak énekeltek, a mezei nyulak hancúroztak, a vándoraink is jókedvre derültek. Amikor aztán a TAVASZ szépségével, vidámságával beteltek, többre vágytak, a NYARAT szerették volna megtalálni. Sóhajtoztak, latolgatták, merre haladjanak tovább. Ekkor éppen arra járt a TAVASZTÜNDÉR, aki segített a tanácstalan kóborlóknak. Azt javasolta, hogy a virágos réten addig haladjanak, míg egy széles búzamezőt el nem érnek. Rögvest elindultak, még meg sem köszönték a nagy sietségben a tündérkének a segítségét, frissen, sietősen keltek útra. Mentek, mendegéltek, észre sem vették, hogy esteledik, csak arra lettek figyelmesek, a nap már lefelé hanyatlik, és a szél is hűvösen fújdogál. Fáradtan, de csak mentek tovább, mert a rét csak nem akart elfogyni. Lassan a csillagok is kigyultak, kis idő elteltével a hold is együtt ballagott velük. Egyszer azonban erőt vett rajtuk a fáradtság, megpihentek egy nyíló vadrózsabokor mellett és elszenderedtek. Meglepetésükre egy hajladozó búzatábla szélén ébredtek fel, akkor már a nap melegen ontotta a sugarait. Az érett búzakalászokat lágy szellő ringatta, a mezei virágok ismét csalogatták a szorgos méhecskéket egy kis nektárgyűjtésre. Benépesült a búzamező melletti rét, a bogarak a fűszálak és a virágok tövében hűsöltek, a nagy melegben a madarak éneke is elhallgatott, egy-egy fa lombkoronájában pihentek az énekesek. Végre becsöppentek a kóborlók a NYÁRBA. A közelben egy patak vize csalogatta őket egy kis felfrissülésre, a kis gazdi csobbant is egyet a patak kellemesen meleg vizében, de a cirmi csak nézegette magát a víz tükrében, majd "cicamosakodásba" kezdett. Újult erővel haladtak tovább. A cirmos megkergetett néha egy-egy mezei egeret, a gazdi pedig a nyár érlelte édes gyümölccsel, a szamócával enyhítette a szomját. Közben azért meg-megpihentek. Néha egy nagy lombkoronájú fa alatt hűsöltek, de egyre gyakrabban gondoltak a sok finomságot gyűjtögető ŐSZRE, az édes gyümölcsökre, az őszi illatokra, az otthonra. Egy ilyen pillanatban a szerencse egy öreg csőszt hozott az útjukba. Akinek bizony fontos munkája volt ilyen tájban, mert a madarak gyakran megdézsmálták az érett gyümölcsöket. A fáradt vándorokat megvendégelte a jószívű csősz, a cirmi friss tejet lefetyelhetett, a gazdi pedig a legízletesebb gyümölcsöket kóstolgathatta. Falatozás és beszélgetés közben a színes levelek táncot lejtve, könnyedén értek földet, néha még rájuk is hullott a színes kavalkádból. Rá kellett jönniük, az ŐSZT köszönthetik. A csősz kedves vendéglátása újra elővarázsolta az édes otthont. Titokban már vágytak is haza. Mivel éppen leszállt az este, így a csőszkunyhóban éjszakáztak. Álmukban bizony otthon jártak. Még éppen csak derengett a hajnal, amikor a vendéglátójuknak megköszönték a jóságát, és a gyöngyharmattól csillogó réten útra keltek. Már majdnem a rét széléhez érkeztek, amikor egy kicsiny kerek erdő állta az útjukat. A szelíd táj titokzatossá változott. Nézelődtek, kémlelték, hogyan juthatnának át a sűrűségen. Ekkor megpillantottak egy ösvényt. Vajon hová vezet?- meditáltak a megoldáson. Összeszedték a bátorságukat és nekivágtak a rejtélyes ösvénynek. Egyszer csak a szemükbe csillant a napsugár, reménykedve szaporázták is a lépteiket. Végre megpillantottak egy széles mezőt, amin át két út vezetett. Latolgatták, melyiken induljanak el. Amikor aztán az egyik út felől északi szél áradt feléjük, a másik útról pedig gőzölgő kakaó, friss tejecske és foszlós kalácsillatot szállított a szellő, választaniuk kellett. Újabb kalandokba vágnak északra, vagy a régen látott Dédimama felé szaporázzák a lépteiket? Győzött az otthon melegének a varázsa, és újult erővel meggyorsították a lábacskáikat.  (Medium).jpg)
Amikor a mező közepéig eljutottak, a távolban megpillantották a Dédimama házának a füstölgő kéményét. Nemsokára a boldog viszontlátás öröme költözött a házba. A finom vacsora után pedig ki-ki a maga ágyikójában szundíthatott a nagy kaland után. A cirmos kapott egy kosarat, abba pedig egy meleg, puha takarót. Így ezentúl a kis gazdája ágya mellett lustálkodhat, álmodozhat kedvére..jpg)
Ha majdan újabb kalandra vágynak a kis tekergők, a kert aljában kezdődik a Dédimama erdeje, ahol kedvükre bóklászhatnak. Ahol vannak kitaposott erdei utak, titokzatos ösvények, tiszta vizű patak és faóriások. Ha szerencséjük akad, találkozhatnak fácánokkal, nyuszikkal és sok-sok énekes madárral. Néha betéved az erdőbe egy-egy sunyi róka, netán őzike, és ritkán a halamas agancsú szarvas is bekukkant a tölgyesbe. S ha a hó és a hideg fogságából kiszabadul a rengeteg és újjáéled a természet, gyönyörködhetnek az egymást követő évszakok varázsában. Most már hármasban kalandozhatnak, mert a kis gazdinak újabb barátja is lett, persze a hűséges cica továbbra is követi őket az útjaikon. A Dédimama féltő, óvó tekintete pedig mögöttük lesz, reméljük, még nagyon sokáig!
2017. Bittner Erzsó
