A csodás utazásaim
ELŐSZÓ
Ma már az emberek utazási szokásairól kutatások, felmérések látnak napvilágot. A reklámokból is tájékozódhatnak az utazni vágyók egy-egy település, régió (esetleg külföld) természeti adottságairól, kulturális és építészeti értékeiről, ahová érdemes "kiruccanniuk" rövidebb vagy hosszabb időre. Gyermekkorunkban utakat csak a közeli vagy kissé távolabbi környezetünkbe tervezhettünk, nem volt szokás az üdülés vagy csak nagyon ritkán, esetleg a rokonsághoz látogattunk. A sokszor elképzelt távoli utazásainkra, a kalandokra csak a könyvek röpítettek bennünket. Az elvágyódás, a kíváncsiság a valós vagy a képzelt világ felé talán azért is volt erősebb a Beregi-Tiszaháton, mert ez a vidék egy kis "zárt", ellenőrzött területe volt az országnak (a közelben volt ugyanis a szigorúan védett országhatár). A Beregbe érkezőket már a naményi Tisza-hídról letérve vagy később a "Keresztnél", ( a tiszaszalkai elágazásnál) igazolták a határőrök. Így tehát érthető, hogy hívószóként élt az útra kelési vágy bennünk. Mondták is az otthoni bölcs öregek: "Engedd el a gyermekedet, hadd menjen, ha menni akar, így majd haza is talál!"
A CSODÁS UTAZÁSAIM
( Gyermek-és ifjúkori utazásaim a Beregi-Tiszaháton és a Beregi-Tiszahátról).jpg)
Varázslatos dolog a "világ" felfedezése. Egy kisgyerekben még nem tudatosul mindez, csupán örömet érez, amikor az első önállóan megtett lépések után egyre messzebb szeretne haladni, és rácsodálkozni a szűkebb és tágabb környezetére. Az utazás az emberi lét egyik legfontosabb eleme - olvastam valahol. Az én útra keléseim nem képzeletbeliek, hanem valósak, a személyes életem részei. Ahogyan múlnak az évek, nő a kíváncsiság bennünk, világot szeretnénk látni, élményeket szerezni. Már gyermekként sokat foglalkoztatott az is, hogyan is kerültünk ( a Bittner család ) Vámosatyába, hiszen a déd-, a nagyszüleink és a szüleink is felvidékiek, Kassa és környékének szülöttei. Szembesültem a szeretteim elbeszéléseiből azzal is, hogyan szakítanak a háborúk, a békeszerződések, a nagyhatalmak területeket, családokat szét. Kassa magyar város volt, a város a történelme során "németesítést, magyarosítást, szlovákosítást" is átélt. A Kárpátalja is volt magyar, csehszlovák, szovjet fennhatóság alatt, ma Ukrajna része. A kassai bombázás után a pásztor nagyapám a családjának, a juhainak, a lovainak a nem annyira zord, az Északkeleti-Kárpátok vonulatában, az Alacsony-Beszkidek hegyes-völgyes vidékén találta meg azt a helyet, ahol a háborúban valamelyest biztonságban élhettek. Ugyanis két fia, édesapám és az egyik nagybátyám Kassán nappal az utcai igazoltatás után - a német eredetű családnevük miatt - kerültek a szovjetek fogságába, míg a nagybátyámat elhurcolták és csak 1948-ban térhetett haza, addig édesapámat a fogdában töltött napjai alatt szerzett betegsége mentette meg az elhurcolástól. A kassai kórházban minden reggel szemlét tartottak a szovjet tisztek, és akit már egészségesnek találtak, vitték is a lepusztult országuk helyreállítása céljából a SZU-ba. A Kassát körülvevő hegyekben ekkor már nagy partizánmozgalom volt, Édesapámat az orvosok és a partizán unokatestvérei segítségével menekítették ki a kórházból. Hónapokig gyengélkedett, felépülését a család szertő gondoskodásának köszönhette. Aztán még békésebb helyet keresve, a II.világháború vége felé "csöppent" a családunk az akkor még Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljáról (néhány hónappal később, 1945. júniusától szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból, és hozzácsatolták a Szovjetunióhoz, a végleges határzár majd csak a nyár vége felé lépett életbe) a Beregi-Tiszahátra, tehát az apai nagyapám révén, aki nagy műveltségű, olvasott, több idegen nyelvet beszélő pásztorember volt. Itt találta meg azt a vadregényes helyet, ahol jólelkű, békés emberek élnek, és ahol erdők, patakok(vizek), dús fűvű, tágas, széles legelők vannak. És az sem volt mellékes, Beregnek ezt a részét a súlyos frontvonalak is elkerülték, az erdők, a ligetek, patakok, csatornák, vízmosások által védett kis "csücske" volt ez a Beregi-Tiszahátnak. Vegyes nemzetiségű család a mienk, a felmenőink között magyarok éppúgy találhatók, mint tótok, németek(svábok). A nővérünk egyéves koráig még Kassán élt, de mi, a négy testvére már mindannyian Beregben születtünk. A Lucskaszegben, a nagyapám birtokán tettem meg az első lépéseimet is, már kisgyermekként rácsodálkoztam a természet szépségére, örömet jelentett számomra az utazás. Emlékeim foszlányaiban elevenedik meg egy törékeny, vékonyka testalkatú, jóságos "ÖREGANYÓ" (Ő az egyik korábbi írásomban említett "Bözsi mama" édesanyja volt), aki felfedezte bennem a "nagy utazót", így rőzsegyűjtésre gyakran magával vitt az erdőbe. Lassan haladtunk, közben beszélgettünk, virágot szedtünk, néha egy-egy kisebb gallyacskával besegítettem a "rakományába". Kerestük az erdő TÜNDÉRKÉJÉT, néha elsuhanva látni is véltük. Közben egy lapuló nyuszi ugrott fel előttünk, a távolból a vaddisznók csörtetése törte meg a csendet, ahogyan az erdei patak felé igyekeztek hűsölni. Hallottam az erdő csöndjét, a madarak énekét, a gallyak reccsenését, a fák, a cserjék susogását, a patakok vizének csobbanását, a bogarak muzsikáját. Szóval érdekelt minden, ami körülvett: az emberek, az állatok, a növények, a vizek, nyitott voltam mindenféle ismeret befogadására. Amikor már a családunk a faluba költözött, gyakran jártam ki a tanyára, ahol a nagyapámék éltek. .JPG)
Utazhattam tehát: gyalog, a kerékpár csomagtartóján, szekéren, bricskán, hintón, télen subába burkolózva szánkón. Nyári napokon szívesen heverésztem, heverésztünk az erdő felől érkező és a tanyát félkörívben ölelő patak vagy kanális (vagy az is lehet, a Csaronda szövevényes folyásának egyik ága) meredek partján. Lestük a bogarak mozgását, a virágokat, az égbolton vonuló felhőket, hallgattuk a közeli kaszálón vagy a parton dolgozók kaszáinak ütemes susogását, a kaszások vidám nótáit. Élményeket gyűjtöttünk, megtanultuk tisztelni, szeretni a természetet.
Az utazáshoz jó szem és szív is kell. Még nem ismerhettem ekkor a róka építő tanácsát, amit a kis hercegnek adott, miszerint: ".....jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.", de azt tudtam, éreztem, hogy az utazás számomra határtalan örömet jelent. S valóban a szívem dobbant, talán hevesebben is vert, ha egy gyönyörű természeti kép tárult elém, vagy egy addig nem hallott madárdal "csapta meg" a fülemet. Ilyenkor Édesapám, aki szintén természetismerő, természetrajongó vadász is volt, sietett a segítségemre, milyen madártól is érkezik a csodálatos dallam. Ki ne vágyna már gyerekkorában kalandokra? Ahogyan telnek az évek, szeretné a kíváncsiságát tágítani, "világot" látni. Így voltam ezzel én is. Már jól ismertem a környéket, tudtam, merre találom a közeli tanyákat: a Rostás tanyát, az Újtanyát, a Laposhadat, a Simondit, a Marócsát, a Batkát, a Sűrű- és a Veres-tanyát. Ismertem az erdőket, a tisztásokat, a patakokat. Aztán egyre távolabb vitt el az érdeklődésem a szülőfalumból. Beregben vasútvonal ekkor már nem volt, de az élményszerzés céljából a szomszéd faluban az országhatár mentén felkapaszkodva a Barabási-hegyre (Kaszonyi-hegy vagy Tipet-hegy), onnan a hegy északi lábánál a "túloldalon" zakatoló, fekete, füstös, hangos síppal jelző vonat látványa sóhajokat hozott elő, és gondolatban már "röpültünk" is a vadregényes beregi tájakon.
A Kaszonyi-hegy déli része nyúlik át hazánkba, a sajnálatos történelmi események rajzolgatták a határt. ( Kárpátalja mintegy ezer esztendeig Magyarország, majd 1945-től Kárpátalja Bereg oda tartozó részéval együtt a Szovjetunió része lett. Ma Bereg vármegye nagy része Ukrajna, kisebb része pedig hazánk területén fekszik.) A hegy lábánál volt egy hatalamas borospince, ami a hegy mélyébe( gyomrába) nyúlott be, még soha nem láttam akkora hordókat, mint amekkorák ott voltak. A pince előtt préselték a hegyen termő szőlőt, majd a finom mustból később kellemes ízűvé érett(forrt) a "batkai bor". A pince fölött irodák és lakóépületek is voltak. Gyakran, ha a hegytetőre felkapaszkodtunk, onnan bámultuk a "Senkiföldjét", ahová már nem léphettünk, majd a drótkerítések mögött a felszántott sávot hogyan gereblyézi simára naponta a lánctalpas. A határvonal ugyanis a hegygerincen vezetett, kettéválasztva a hegyet. Ezen a hegyen a szőlő mellett finom gyümölcsök is teremtek, a gondozott szőlőtáblák, a rendezett vidék a dolgos, a szorgos, a hozzáértő emberek munkáját dicsérte. Majd az első nagyvárosba, Debrecenbe már kisiskolásként eljutottam, végre vonattal! A városban a nyüzsgés, a forgalom, a templomok, a szökőkutak, a szobrok, a virágok, a patinás épületek, a nagy múltú Református Kollégium, a képzeletemben megelevenedett híres emberek, akik a kollégiumban tanultak, a Nagyerdő, a nyitott peronú, fapados, csörgő, csattogó villamosok látványa ejtett ámulatba. A későbbi években gyakran töltöttem az iskolai szünetek egy részét a civis városban, keresztapámék éltek itt. A Nagytemplom és a Kossuth szobor előtt a szökőkút látványa nyűgözött le. Itt voltam először színházban, igazi moziban, múzeumban, a kirakatok, a széles utcák, az üzletek, a piacok, mind-mind felejthetetlen élményként révednek elő még most is, amikor itt járok, ma is kedvencem ez az alföldi város..jpg)
A Nyíregyháza-Sóstón töltött kalandos úttörőtábori emlékeimet már egy korábbi írásomban közzétettem. Az útjaim során minden érdekelt, feljegyeztem az állomások nevét, egy-egy érdekes látványt, számtalan izgalmas és új dolgot fedezhettem fel, tapasztalatokkal, ismeretekkel gazdagodhattam. Biztonságban éreztem az útjaim során magam, segítőkész emberekkel találkoztam, szerettem utazni. Varázslatos dolog a világ felfedezése, az utazás, ugyanakkor ünnep és várakozás is. Ezt az érzést nyolcadikos koromban (1960-ban) éreztem igazán, amikor nagy útra készültünk, az anyai nagyszüleimhez, akik Csehszlovákia legdélibb részén lévő cseh kisvárosban, Vyssí Brodban éltek. Népes család a mi családunk, öten voltunk és vagyunk ma is testvérek, a hosszú útra én mehettem a szüleimmel..JPG)
Már gyerekkoromban az utazás mellett levelezni is nagyon szerettem, volt 24 levelező pajtásom, a drága Nagyiékat is gyakran tájékoztattam a hosszú leveleimmel a családunkban történtekről. Nagyon tetszett az is, a levelét a Nagyi az én nevemre küldte, mindhármónknak ( édesanyámnak, a nagymamámnak és nekem is Erzsébet a keresztnevünk), de a borítékra szlovákul írta a nevemet: Alzbeta Bittnerova......, különlegesen hangzott, de őszinte örömmel töltött el. Nagy izgalommal, ünnepélyes várakozással készültem tehát az útra, első találkozásunk volt. Először léptem át az országunk határát, újabb élmények "szakadtak" rám, az első állomásunk Kassa volt, ahol Édesanyámnak két testvére, Édesapámnak meg a nagynénjei és a nagybátyjai éltek itt. Nyelvi nehézségek nélkül utaztunk, ugyanis édesanyám mind a szlovák, mind a cseh nyelvet beszélte. A régi magyar város a templomaival, a várost körülvevő hegyekkel, az újdonságaival nyűgözött le. Ekkor még a Hernád folyó - aminek köszönheti a város a felépülését, ugyanis a hegyeket áttörve hozta a termékeny földet, ahová épülhetett Kassa - szelte ketté a települést. A rokonság az Óvárosban lakott, közel a híres Szent Erzsébet-dómhoz. A néhány nap alatt, míg itt voltunk, az unokatestvéreimmel városnézőbe indultunk. A legmaradandóbb emlékem a dóm altemplomához kötődik, ugyanis az 1906-ban a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek, az édesanyjának, Zrínyi Ilonának és Bercsényi Miklósnak a hamvait márványkoporsóban itt helyezték el. Ekkor még az altemplom falai mellett a magyar 48-as zászlók sorban álltak. Később úgy hallottam, azért nincsenek már ott, mert Magyarországra hozták . Egyik estére aztán gyorsvonattal indultunk tovább. Eleinte nehezen viseltem a száguldást, de a kényelmes, tiszta vonat, a kedves utasok, a beszédes kalauz feledtette a "félelmemet". Mire a napocska ébredezett, már Prágában, a fővárosban voltunk. A csikorgó hideget megszoktam, otthon is, Beregben gyakran voltak igen kemény telek, de a hatalmas pályaudvar, a rengeteg vonat, a nyüzsgő utasok egy kicsit megleptek. Ami aztán az élményemet tetőzte, Édesapám halkan figyelmeztetett, nézzek csak oldalra, mit látok? Életemben először láttam fekete bőrű embert, addig csak a regények képein csodálkozhattam rá. A mai gyerekek megmosolyognák az előző szavaimat, hiszen ma a kommunikáció széles világában már mindenhová eljuthatnak, láthatnak érdekességeket utazás nélkül is. Nem sokáig nézegethettem a "furcsaságot", át kellett szállnunk egy másik vonatra, amelyik a gyönyörű történelmi városba, Ceske Budejovicébe röpített, egyre közelebb a Nagyszüleimhez. A város a Moldva folyó egyik völgyének központjában épült, ahol a folyó egy másik, a Malse folyóval találkozik. Dél felől haladt aztán északra, hogy az Elbába ömölve folytassa a sietős útját. Édesanyám volt az útikalauz, a városfal, a tornyok, a gyönyörű régi épületek és a hatalamas fenyők maradtak meg az emlékezetemben. Itt sem időztünk sokat, ebből a történelmi városkából félelmetesen gyönyörű út(vasút) vezetett Vyssí Brodba. A motorvonat egyetlen kocsival óvatosan "száguldott", az egyik oldalon a magas sziklák, a másikon a mély völgyben a folyó látványa kápráztatott el. Végre megérkeztünk a Cseh erdőbe, ahol a hatalmas havas fenyők között "bújt meg" a kis cseh városka. A havas örömöket csak a Nagyszülőkkel való találkozás boldogsága múlta felül, Édesanyám két testvére is itt élt. Leírhatatlan szeretettel, örömmel, rengeteg beszélgetéssel, sok-sok sétával teltek a napok, amit együtt tölthettünk. Ez az élményem egy világutazás boldogságával felért. A kisvárosban az utak alól lépten-nyomon vízcsobogás zaja tett kíváncsivá, mire megértettem, a mögöttem lévő hatalmas fenyveserdő és a sziklák felől csordogál a források sokasága, mit sem számít nekik az, hogy tél van. S amikor a völgybe néztem, a sok kis csobogásból habos tajtékkal állt össze a folyó. A Sumava hegységben, a Cseh erdőben ered ugyanis a Moldva. A hatalmas fenyőerdők benyúlottak Ausztriába és Németországba, ahogyan édesanyám sógora mondta, a "kettős határhoz" vagyunk közel, ahol nagyon szigorú a határvédelem. Nagyapáméknak hosszúszőrű skót juhászkutyájuk, a nagynénéméknek németjuhász kutyájuk volt, ez utóbbi határvédelemre kiképzett, majdnem fekete színű, sűrű bundájú gyönyörűségként a kedvencem is lett. Nehéz szívvel vettünk búcsút a szeretteinktől, a szeretettel teljes napokat, a havas szépséget még évtizedek elmúltával is a legszebb emlékeim között őrzöm. Voltak nekem kalandos útjaim hajdanán, egy ilyet 1962-ből őrzök, amikor már gimnazista voltam. Váratlanul - József napon, március 19-én - akkora hóvihar kerekedett néhány óra alatt, hogy Vásárosnaményban rekedtem igen sok diáktársammal, mert már kora délután sem vonat sem busz nem indult sehová a hóakadály miatt. Egész Naményt mozgósították, emberségből jelesre vizsgáztak a város lakói, aki csak tudott, diákokat, felnőtt embereket fogadott be éjszakára. Másnapra vagy harmadnapra a vonatközlekedés úgy ahogy helyreállt, de a Beregi-Tiszahátat a hóbirodalom a fogságában tartotta majdnem egy hétig. .JPG)
Nem voltak ekkor még modern hókotrók, talán semmilyenek, a falvak férfijai lapátolták el az utakról a sokszor több méter magas hóakadályokat, a hadsereg segített be a kemény munkába. Én egy naményi iskolatársaméknál laktam, ahol igyekeztek pótolni, szinte szülői gondossággal az otthon hiányát, ma is köszönettel gondolok az Oláh Babi szüleire ezért. Hogy miért tartozik ez a történet az utazási témámhoz? .......mert ugyanaz a Kázmér Jóska bácsi röpített haza az egyhetes távollétemből, mint az úttörőtábori kalandom után, csak most szánkón tettük meg a hazafelé vezető utat és nem stráfszekérrel. Ekkor is kenyérért jött Naményba Józsi bácsi, mint hajdanán. Emlékszem, sütött a nap, szikrázott a hó, tiszta, de fagyos volt a levegő, gyönyörködtem a hazafelé vezető út környezetében, még a Kárpátok havas csúcsait is lehetett látni a tiszta, "fogcsikorgató" időben. Jóska bácsi, hogy meg ne fázzak, megosztotta velem az egyik "lópokrócot", ami hazáig melegített. Hálával és szeretettel emlékezem még ma is rá. Mindig is kedveltem az igazi telet, amikor ropogott a hó a cipőm talpa alatt, a szikrázó napsütésben mint valami "Csipkebirodalom", olyan volt a vidék. Visszatérve az csehszlovákiai emlékeimhez, a későbbi években, gimnazista koromban, amikor már egyedül vagy a testvéreimmel is utazhattunk, megismerhettük az Alacsony-, a Magas-Tátrát, Kassa, Rozsnyó környékét, rokonságot mindenhol találtunk. A vidék meg felejthetetlen élményeket nyújtott..JPG)
A 60-as évektől már könnyebben utazhattunk, gyakran voltak iskolai kirándulások, bejártuk az Északi-középhegység nevezetességeit, a Dél-Alföldet, a fővárost, ami lenyűgözött szintén a szépségével. Több száz kilométerre van Beregtől Budapest, amikor az első középiskalai kiránduláson eljutottunk a fővárosunkba, bizony a számtalan újdonságtól kapkodtuk a fejünket, és fáradtságot nem ismerve róttuk az utcákat, a szebbnél-szebb helyeket ámulva. A pesti oldalon a Duna-parti séták, az Országház, a Vigadó, a MTA és sok-sok régi épület csodálatot váltott ki belőlünk. Aztán Budára érve fokozódott a gyönyörűségek sorozata: a Budavári Palota, a Halászbástya, a Mátyás-templom, az Országos Széchényi Könyvtár, a Levéltár, a terek, a templomok, a patinás épületek, szóval, az első élményeket megőrzi az ember évtizedekig is a szép emlékei között. Majd a Dunántúl következett. A Balatont tizennyolc évesen láttam először. .JPG)
A magyar tenger partjára akkor még bárhol mehettünk, nem volt beépítve, a Fűzfői-öböl kápráztatott el elsőként, nappal az "Aranyhídban", késő este az "Ezüsthídban" gyönyörködhettem. Csodáltam a vitorlásokat, a hajókat, a víz színének változásait, fürödhettem a csillogó vizében. Majd következett a hajóút, Füredről Tihanyba, Füredről a déli partra, Siófokra. Sümeg és Keszthely után a Bakony világával ismerkedhettem, Veszprém, Zirc a legemlékezetesebbek. A kastélyok, a várak, a Dunántúl dombságai, hegyei mind-mind újabb csodát tártak elém. Egyik alkalommal, amikor Siófokról Füredre, az északi partra hajókáztunk, viharba kerültünk, "tengeribeteg" lettem, eszembe jutottak Verne Gyula kalandos regényei, pedig ez a vihar csak egy kis porszemnyi lehetett az igazi nagy tengeri viharokhoz viszonyítva. Haragos zöld színűre változott a tó vize, hánykolódott a hajó, félelmetes habokat korbácsolt a vihar, de szerencsésen partot értünk. Talán az olvasó gondolja, milyen naív teremtés is lehettem, akkoriban azonban minden utazás egy igazi felfedezéssel volt egyenlő, nem nagyon utazgatott, üdülgetett a beregi ember, minden kiruccanás örömet, kalandot jelentett számomra ekkor. És eljött 1971, amikor rokonokhoz nyugatra utazhattam, Franciaországba, Strasbourgba.
Elzász-Lotaringia, a két kis tartomány( Elzász és Lotaringia) a történelem során többször cserélt gazdát Németország és Franciaország között, és gyakran voltak a nagyhatalmak csatározásainak színterei is, a békeszerződések elszenvedői. A főleg német nyelvű lakosságú terület Franciaország egyik régiója, a terület székhelye: Strasbourg. Nem gondoltam ekkor arra, hogy most, amikor visszaemlékezem, mennyire fontos központja ez a város Európának. Ekkor még nem volt gyakori, sőt igen sok tortúrával járt, ha valaki nyugati országba szeretett volna jutni. Első lépésként az iskolám igazgatójának jellemzést kellett rólam írnia, hogy megbízható, a hazához hű ember vagyok. Amikor a véleményezés elkészült, Vásárosnaményba utaztam, a Pártbizottságra, hogy a "bizalmi ember "a jellemzésem alapján engedélyezze a kiutazásomat. Itt még alá kellett írnom egy olyan nyilatkozatot, hogy semmilyen a magyarsággal kapcsolatos irományt ( újságot, könyveket) nem olvasok az idegenben, de haza sem hozok ilyesfajta sajtóterméket, továbbá nem veszem fel a kapcsolatot semmiféle szervezettel.....és, hogy visszajövök. Ha jól emlékszem, 15 dollár útipénzt kaptam. Nem lehetett több valutát kivinni az országból, amit a határállomáson ellenőriztek is. Bizony volt, hogy Hegyeshalomnál jónéhány embert leszállítottak, akik aztán vissza sem jöhettek a vonatra. A legendás Orient-Expressz , amivel utaztunk, ekkor már nem a luxus kocsijairól volt híres, de nekem akkor is csodálatos volt, hiszen olyan helyeket is érintett, amit eddig csak térképen láttam: Bécs, München, sőt amikor Stasbourghoz közeledtünk, a gyönyörű hajnalon a svájci hegyeket is látni lehetett. Egy hónapot töltöttem Franciaországban, minden újként hatott rám, mindenre csak rácsodálkoztam, ami körülvett. Amikor a várossal ismerkedtem, a gyönyörű épületek, különösen felejthetetlen emlékképként van előttem a székesegyház, a katedrális, aminek csak az északi tornya épült fel, a déli sohasem, de a szobrai, a Csillagászati órája, a gótikus épület belső tere valami káprázatos látványt nyújtott. A parkok, az emberek, üzletek sokfélesége, az egészen más világ.jpg)
......mint amiben otthon élhettem...., szóval volt mire rácsodálkoznom. Meglepődtem, amikor olyan kirakatot láttam, amiben autók voltak a kirakat tárgyai, amit akinek pénze volt, azonnal megvásárolhatott, itthon éveket kellett még ekkor egy Zsigulira is várni. Mint amikor Vörösmarty költeményében az ősz Peterdi a bájos unokájával: " Látogatni mentenek Budát,/ Minden lépten nő az agg csodája,/ Mert sok újat meglepetve lát.", valami ehhez hasonló érzéseket éltem át Franciaországban. A kirándulásaink során autópályán száguldott az autó, gyönyörű helyekre kirándultunk, igazi farmot is meglátogattunk, Párizsban járva eszembe jutott a magyar sláger, amit gyakran emlegetett a földrajztanárom még általános iskolás koromban, amikor a felkészületlen felelő semmit nem tudott Párizsról mondani, s ekkor derűsen megjegyezte Évike néni:" Legalább annyit mondj, tudj, hogy ......."Párizsban szép a nyár! "( a sláger első mondata volt). Valóban a hatalmassága, a színessége, az általam megszokotthoz viszonyítva a gazdagsága, a pompája nyűgözött le. Azért boldog és büszke is voltam, ha magyar szót hallottam. Élményekkel gazdagon indulhattam haza, amit egy hónap elteltével már nagyon is vár az ember. Vágytam már a békés, csendes, vadregényes Beregbe, haza, a szeretteimhez, ahol magyar szót hallok. Az életem későbbi szakaszában , a tanári pályám évtizedei alatt igyekeztem a tanítványaimban is megerősíteni az országjárásokon a természet iránti tiszteletet, szeretetet, hogy majdan ők is lelkes természetjárókká váljanak.
Az utazásaim a Beregi-Tiszaháton, majd az egyre távolabbi vidékeken mindig örömet, élményt jelentettek számomra. Számtalan érdekes és új dolgokat fedezhettem fel, rácsodálkozhattam a természet szépségére, gazdagságára, ünnepet, izgalmas várakozásokat élhettem át. Valóban szív is kell az utazáshoz, megélni, átélni a találkozott tengernyi szépséget, amit a természet nyújt számunkra. Gazdagabbak leszünk mi is, emberek egy-egy utazással, szeretni, megismerni, tisztelni kell azt a gyönyörű világot, ami körülvesz bennünket. Engem boldogsággal tölt el még ma is, hogy huszonéves koromra a Lucskaszegben megtett első lépéseimtől eljuthattam Strasbourgig. ....,de mindenhonnan visszavonzott az egy kicsit egyszerűbb, szerényebb, emberibb világú Beregi-Tiszahát. Az élet egy kicsit távolabbra röpített a szülőfalumtól, de a gyökereim ott nőttek, erősek, ma is beregi embernek vallom magam. Figyelemmel kísérem minden rezdülését, az eredményei örömmel töltenek el, a gondjaikban velük érzek..JPG)
Bittner Erzsó
